Kulka János a jelenlegi Nemzeti Színház kapcsán elmondta: értelmezhetetlen, hogy politikai alapon hozzanak létre egy teátrumi társaságot. „Van baloldali meg jobboldali színházigazgatók egyesülete? Nincs, ennek a művészetben nincs helye. Te gondold ezt, te szavazz arra, és el van intézve. De olyat, hogy például Vidnyánszky Attila azt mondja, hogy a kritikusok ne írjanak rossz kritikát az előadásokról? Akkor minek ez az egész? Minek kellünk mi hozzá, minek kellenek a nézők? Számomra ez teljesen érthetetlen, és már nem is nagyon akarom érteni.” derül ki a hvg.hu interjújából.
A Nemzetibe egyébként az Alföldi-féle társulat felbomlása óta nem is látogatott el. Mint elmesélte, amikor egyszer a Művészetek Palotájába ment, akkor szembesült a helyzettel.
„Nagyon furcsa érzés volt, hogy oda jártam tíz évig minden reggel, és most mégsem éreztem semmit. Nemrég Zsótér Sándor rendezett ott egy Ibsent, azt például szívesen megnézném, de igazából időm sincs rá – persze lehet, hogy ez is csak egy kifogás, hogy ne kelljen visszamennem. Rosszat meg nem akarok nézni, abban semmi örömömet nem lelném, ha kárörömből elmondhatnám, milyen rosszat láttam a Nemzetiben.”
Fotó: Berecz Valter
Az ellenzéki szerepvállalása kapcsán kifejtette, hogy ezt és a rendezvényeket „totális csődnek” tartja. „Az emberek valamiért nem becsülik a saját életüket, és a kisujjukat sem mozdítják, hogy bármi megváltozzon. Nyilván benne van a politikusok balféksége is, hogy képtelen létrejönni egy olyan párt, ami mögé beállnának mások, mert ez a civilkedés, meg ez a finnyáskodás, hogy én ezzel meg azzal nem, ez így nem fog menni. Beleesett Magyarország egy nagy lukba, ahonnan nem tudom, mikor fog kimászni.”
A Jobbik erősödését gyenge bizonyítványnak tartja az ország részére. Az 1935 és 1945 közötti időszakot juttatja eszébe, amely nem fest szép képet a magyar társasdalomról. „Amit akkor lehunyt szemekkel végignézett egy egész magyar társadalom, mondjuk csak 1943-44-ben. De egyszerűen nem vagyok hajlandó azt hinni, hogy ami most van, ez a habitus, hogy lecsukjuk a szemünket, nem nézünk oda, nem segítünk, az annak valamiféle folytatása.”
Szerinte talán ez is egyfajta komfortzóna, egy szoftdiktatúra amelyben otthon érezzük magunkat. Még azt sem tudja, hogy mikor mondhatják azt az emberek, hogy elég: „Én már több éve azt gondoltam, hogy ezt már tovább nem lehet csinálni, de hát láthatjuk, hogy lehet. Úgy megy át minden, mint kés a vajon.”
