Francin minden hónapban felment Prágába, de minden alkalommal eltörött valami a motorbiciklijében, és azt kellett javítgatnia. De visszajövet mindig sugárzott, és részletesen végig kellett hallgatnom, mi mindent kellett csinálnia hozzá, hogy az üzemképtelen Orion újra az a motorbicikli legyen, amely mindig célba ér. A célba érés azt jelenti, hogy visszajutott vele a sörgyárba, vagyis néha úgy tolta be. De nem káromkodott soha, tolta tíz-tizenöt kilométeren is az egész bazárt, de néha csak ötön, és ha Zvěřínekből, egy három kilométerre levő faluból tolta haza, örvendezett a Francin, hogy már javul a helyzet. Francin ma tehénfogattól vontatva jött meg Prágából. Kifizette a parasztot, berohant a konyhába, én, mint mindig, megöleltem, megint odaléptünk a lehúzós lámpa alá, és ha valaki benézett volna az ablakon, csodálkozott volna. Ugyanis valahányszor megjött Prágából Francin, olyan rituálé következett, hogy ő behunyta a szemét, én benyúltam a szivarzsebébe, de Francin megrázta a fejét, aztán a bal zsebébe nyúltam, és Francin rázta a fejét, aztán kigomboltam a kabátját, és a zakója zsebébe nyúltam, és Francin a fejét rázta, aztán a nadrágzsebébe nyúltam, és Francin bólintott, és még mindig boldogan le volt hunyva a szeme, és én a ruhái valamely zugából mindig előhúztam egy csomagocskát, lassanként kibontottam, elképedést és örömet színlelve, és hol egy gyűrűt, hol egy brosst csomagoltam ki, egyszer egy karórát. De ez a rituálé nem az első volt, régebben, mikor Francin meg jött Prágából, ahová a Serfőzőszékházba járt be havonta egyszer, megjövet mindig megvárta, míg besötétedik, rám szólt, hogy csukjam be a szemem, én becsuktam, alighogy belépett a konyhába, bevitt a szobába, leültetett a tükör elé, megígértette velem, hogy nem fogok leselkedni, és miután ezt megígértem neki, a fejemre tett egy gyönyörű kalapot, akkor mondta a Francin, hogy lehet, és én a tükörbe néztem, és fogtam a kalapot, és a magam feje szerint raktam a fejemre, megfordultam, és a Francin megkérdezte: – Na, ki vette ezt neked, Maryška? – és én azt mondtam: – A Francin – és megcsókoltam a kezét, ő pedig megsimogatott, máskor meg a nyakamra hozott valamit, ami hideg volt, kinyitottam a szememet, és a tükörben egy jabloneci nyaklánc csillogott, és Francin megkérdezte: – Na, ki vette ezt neked? – És én megcsókoltam a kezét, és mondtam: – Te, Francin. – És ő megkérdezte: – És ki az a Francin? – És én mondtam: – Az én férjecském. – És így kaptam ajándékot minden hónapban, Francinnak az összes testméreteim megvoltak, kívülről tudta őket, mindig kipuhatolta, mit szeretnék. Soha nem mondtam meg nyíltan, beszéltem valamiről, Francin meg kiokoskodta belőle, aztán mikor előszörre hozta a gyűrűt, odalépett a zöld, lehúzós lámpa alá, és először megtanított, hogy kutassam át nagy és kis zsebeit, én meg mindig kitaláltam, hol lehet az ajándék, de mindig utoljára nyúltam oda, hogy örömet szerezzek Francinnak.
Ma, ahogy megjött tehénfogattól vontatva, megkért, hogy csukjam be a szemem. És valamit bevitt a szobába. Aztán leoltotta a lámpát a szobában, kézen fogott, és behunyt szemmel magával vitt, leültetett a tükör előtti kis fotelba, aztán elment összehúzni a függönyt, hallottam, hogy kattan egy fedél, azt hittem, kalapdobozt vett, aztán hallottam, hogy bedug egy dugaszt, azt hittem, hogy valami robotgépet, szuperforralót vagy kvarclámpát vett, aztán sercegő, lassan erősödő zúgást hallottam. Francin finoman a vállamra tette kezét, és szólt, hogy: „Lehet.” Kinyitottam a szemem, s amit láttam, gyönyörű volt. Úgy állt ott Francin, mint egy varázsló, kezében egy cső, a csőben halványkék fény világított, egy olyan dús, lila fény, és a Francin kezére és arcára és ruhájára esett, fojtott, lila tűz az üvegcsőben, Francin a kezemhez közelítette, és a karom mágneses lett, éreztem, hogy lila vasreszelék pattog ki abból a fényből, anyagtalan szikrácskák, melyek belém hatolnak, és úgy átillatosítanak, hogy egy nyári vihar illatát árasztom, a szoba levegőjének is olyan illata volt, mint villámcsapás után, és Francin lassan az arcához emelte a szép tárgyat, megint láttam azt a szép profilját, olyan ünnepélyes pózban állt ott Francin, mint a Gunnar Tolnes, aztán a csövet óvatosan leeresztette a nyitott bőrönd fölé, és ott a fedelét is beborító, piros plüssön legyező alakban mindenféle ecsetek, csövecskék, csengettyűk voltak, minden üvegből és lezárva, mint a palackok, üveg szerszámok tucatszám, és Francin kihúzott egy csövecskét, és kivette a bőröndből, és az egyik ilyen gyönyörű tárgyat a másik után kapcsolta be a bakelit kapcsolótáblába, az üvegedényke minden alkalommal felragyogott, és megtelt lila fénnyel, mely szikrázott, és átszűrődött az ember testébe, kinek hogy volt rá szüksége. Francin cserélgette és kipróbálta az összes neongázzal töltött elektródát, és halkan beszélt: – Maryška, most aztán bömbölhet a Pepin bácsi, most aztán csinálhatnak nekem kalamajkát a sörgyárban, sértegethet, akinek jólesik, itt… itt vannak ezek a gyógyszikrák, amelyek egészséggé változnak, nagyfeszültségek, amik új életörömöt adnak, új életbátorságot… Neked is, Maryška, neked is jót tesz, a te idegeidnek, a te egészségednek, ez itt az a katód, amelyik a fület gyógyítja, ez a katód meg a szívet masszírozza, gondold el, egy foszforeszkáló szikrázás, amely megnemesíti a szívedet! Ez meg itt a hisztériára való meg az epilepsziára, ez az ibolyaszín ózon megszabadít attól a vágytól, hogy olyasmit tegyél a nyilvánosság előtt, amire egy rendes embernek csak gondolnia szabad, vagy odahaza csinálni, a többi elektród az árpára meg a májfoltokra van, meg izomszakadásra, migrénre, a tizenötödik agybővérűségre meg hallucinációra – beszélt halkan Francin, és mindig másmilyen neontöltetű formák vonultak el a szemem előtt, ezek az elektródák inkább hatalmas orchideabibékre vagy porzókra, vagy szirmokra hasonlítottak, mintsem gyógyászati eszközökre, füleltem, és először úgy meg voltam lepve, hogy meg sem tudtam szólalni, és bár a hallucináció elleni elektródák és a hisztéria meg epilepszia elleni magas frekvenciák rám való egyenes célzást jelentettek, nem volt miért védekeznem, annyira levett a lábamról az a violaszín szépség. Francin beállított egy telefonkagyló alakú elektródát, a homlokomhoz közelítette, a tükörbe néztem, hát az volt csak a látványosság! Olyan voltam, mint egy szép vízi tündér, mint azok a hölgyikék a szecessziós képeken, lila, egy hajfürttel, amit rőtesre perzsel az Esthajnalcsillag! Egy légüres doboz lila északi fényviharral! Francin megint a kis koffer fölé hajolt, és bedugott a bakelittáblába egy neonfésűt, úgy sugárzott az a neonfésű, mint valami bécsi vagy párizsi divatáruház fölött a reklám, Francin lassan odajött, hajamba illesztette a szikrázó fésűt, néztem magam a tükörben, és tudtam, hogy most már nem lehet más vágyam, mint hogy újra meg újra végigfésüljem a hajam azzal a fésűvel. Francin pedig, mintha csak tudta volna, újra és újra végigjártatta a világító fésűt földig érő, makrancos hajamban, és újra meg újra végigment rajta a magas frekvenciákkal töltött fésűvel, egész testemben elfogott a remegés, át kellett ölelnem saját magamat, Francin halkan lihegett, egy alkalommal sem tudta megállni, hogy bele ne merítse arcát a hajamba, annak meg olyan jó volt az ibolyahideg vihar, hogy amikor visszaért hozzá a fésű, a hajszálak vége feléje ágaskodott; és megint az a hajamon át lefelé törtető lila fésű, az a hajam örvényein, vízesésén lefelé rohanó kék csónakocska, az a lila velővel teli, üreges üvegfésű! – Maryška – suttogta Francin, mögém ülve és lassan megint végighúzogatva a fésűt elektromossággal töltött hajamon –, Mary, ezt mindennap megcsináljuk, azért hoztam ezt, hogy a kék színnel enyhítsek minden életzajlást, megnyugtassam az idegeidet, nekem pedig inkább a piros színű elektródák lesznek jók, mert gyorsítják a vérkeringést, és felpezsdítik az életorganizmust… – búgta Francin, és kalapácsütések hangzottak fel a konyha mögötti kamrából, és egy türelmét vesztett és egyre dühösebb hang emelkedett egyre feljebb, Pepin bácsi, aki tizennégy napra jött, már egy egész hónapja nálunk volt, és Francin, miközben a lámpa alatt simogattam, és a kezem hajlatával törölgettem róla a félelmet, azt mondta, attól iszonyodik, hogy Pepin bácsi húsz évig itt marad, de lehet, hogy életfogytiglan. Pepin bácsi meg foltozgatta a cipőinket a kamrában, ott is aludt, de nem cipő volt az, amivel Pepin bácsi birkózott, valami élőlény volt az, föltette a kaptafára, és úgy csepülte-szidta, olyan káromkodásokat hallottam, amilyeneket még soha addig, ráadásul félóránként felkapta a foltozott cipőt, és ha már eléggé lehordta, hagyta a fenébe, odavágta, csak ült a széken, és truccolt, amikor lecsillapodott, lassan megfordult, ránézett a cipőre, bocsánatot kért tőle, és megint kézbe vette, megsimogatta, és faszegezte tovább, és foltozta dratvával, és mivel valahogy olyan ügyetlen ujjai voltak, mindig akkorákat kiabált, hogy beszaladtam, mert azt hittem, az ujjába szaladt a knejp, de csupán annyi volt az egész, hogy nem ment át a dratva a cipő talpán, és az egész cipő elrepüléssel fenyegetett, és meg is tette, mint amikor a megcsavart rugó ugrik ki a lemezjátszóból, úgy lőtte ki magát a cipő, mint a szappan a tenyeredből, és fölugrott egészen a szekrény tetejére meg a plafonra, mintha valami motor volna benne, és amikor kirepült a bácsi kezéből, a bácsi a cipő után vetette magát, mint a kapus robinzonáddal a labda után…
És most kiabált a bácsi: – Anyád! Anyád!
Francin letette a neonfésűt, a kis kofferban levő szerkezeteket betakarta a kis plüsstakaróval, a bácsi ordítása felé nézett, és azt mondta:
– Ezek a fulgurációs áramok mindjárt elsőre erőt öntöttek belém. – Ezzel feltette a koffert a szekrény tetejére, aztán megrántottam a fogantyút, erre fölszaladt a roletta, a porcelánfogantyú a fogamnak koccant, a gyümölcsösön át láttam a sárgásszürke malátázót, egy munkás, egy aszaló ment föl a lépcsőn az első emeletre, hasas lámpával a kezében, aztán eltűnt, aztán egy emelettel feljebb megint előbukkant a lámpa, megint eltűnt és előbukkant, lépcsőfokonként emelkedett, mintha magától járná az esti serfőzdét, egy lépcsőn mászó, magányos lámpa, aztán eltűnt a lámpa, de újra felbukkant, és ablakról ablakra haladt azon a kis fedett átjárón, amely a malátázót kötötte össze a főzőházzal. De ki járt ott csak úgy átabotában, ki vitt ott lámpát csak azért, hogy olyan legyen, mintha a lámpa magátólmenne fölfelé a malátázóban meg a főzőházban? Álltam az ablaknál, és mint egy vadász, úgy vártam a dámvadat, melynek ki kellett jönnie elém az irtásra… és sejtésemre megremegtem. Most a lámpa egészen a hűtőkádaknál jelent meg, márpedig ott ilyenkor nem jár senki, ott, ahol akkora medence áll, mint egy jéghokipálya, az a tartály, amelyben egy egész főzet sör hűl, fickó sör… és most ott megy a lámpa, az a lámpa, mely mintha tudná, hogy nézem, az a csakis énmiattam odavitt lámpa, a hűtőház tíz nagy, négyméteres ablaka ki van takarva résnyire nyitott zsalugáterekkel, mint az ablaktáblák Olaszországban meg Spanyolországban, a lámpa meg csak megy, megy, időnként megszakítja az a száz meg száz zsalugáterléc, egy égő lámpa csíkokra szabdalt mozgása, most megállt, láttam, hogy kinyílt a zsalugáteres ablak, valaki a lámpával kiment a jéghombár tetejére, amely alatt egy négy emelet magas jéghegy van, ezerkétszáz fuvar befagyott folyó, huszonhat fuvar jégfedél, amit fuvaronként szór felülről a jéghombárba egy vödrös lift, egy jéghombár, melyet felül félméteres homok- és folyamikavics-réteg véd, tavasztól őszig kövirózsa nyílik rajta, százezernyi kövirózsa zöld mohapárnák között… és most egy hasas lámpa áll ott, melyet a sörgyári munkások közül vitt oda valaki, egy malátaaszaló… kinyitottam az ablakot, kellemes férfihangot hallottam fentről, mintha az az égő lámpa énekelne… a szerelemnek vége van, picike volt, pici ám, aranyos szép kiscicám, már elszaladt, híre-hamva sem maradt… eltűnt a nymburki mély víz alatt… A kamrából felharsant Francin kiáltása: – Az istenért, Jožka, hagyd abba! – Lassan kimentem a szobából, nem is néztem meg, hogy huny ki lassan az elektromos áram, mint az a szerelem, amely a vízbe veszett, Francin már lámpát gyújtott, kimentem a folyosóra, ott ült Francin a sámlin, kezét a mellére szorítva igyekezett lelkére beszélni a bácsinak, hogy mindent hagyjon már abba, és ha már egyszer itt van, akkor olvasson, járjon templomba, moziba, de legyen a házban csend és nyugalom… Francin fel akart állni, de valahogy nem ment, még egyszer megpróbálta, de össze volt nőve a székkel, a számhoz kaptam ijedtemben, mert tudtam, hogy Francin beleült a susztercsirizes dobozba, Pepin le volt törve, úgy szerette volna megjavítani az öccse összes cipőit, annyit mesélt erről, mert jobban szerette az öccsét mindennél, amit csak valaha is szeretett ezen a világon, Francin minden erejét összeszedve fel akart kelni, de nem tudott elszakadni a széktől, lehajolt és elvágódott, ott feküdt a padlón, és vele együtt a szék is, megijedtem, megpróbáltam elrántani róla Francint, de a cipészszurok, miszerint csiriz úgy odaragasztotta, hogy olyan volt, mint egy ledöntött, ülő Krisztus-szobor, Pepin bácsi a vállánál fogva húzta Francint, megpróbáltam Francin mögé feküdni és az ellenkező irányba húzni a széket, de úgy látszott, hogy előbb szakítjuk szét a férjünket, respektíve öcsénket, mintsem kihúzhatnánk a slamasztikából, felkeltem, és a hajam felemelt valamit, kézbe vettem a hajamat, bevontattam az ölembe, és láttam, hogy az meg a másik cipészszurkos, azaz csirizesdobozba ragadt bele, fogtam egy ollót, és levágtam a dobozt a hajam végével együtt, mint a szicíliai aranybulla, úgy hevert most ott a doboz, a hajam pórázára kötve. Francin, látva, mi történt a hajammal, felágaskodott, mint a ló, s a hasadó szövet gyönyörű hangja horkant végig a kamrán, Francin kiperdült, és megint ott állt egészséges és vad, szikrázó haraggal szemében, egymás után vette kezébe a kaptafákat, tégelyeket, faszeges dobozokat, a Pepin bácsi meg, azt hittem, erre a látványra minimum a szíve szakad meg, de Pepin lelkesen adogatott az öccse kezébe minden éghetőt, Francin pedig egyre növekvő megkönnyebbüléssel szórt be mindent a sparheltba. A susztercsiriz olyan vadul kapott lángra, hogy felemelgette a karikákat, a csövek pedig egész a kéményig szürcsölték fel a lángot, a csaknem kétméteres lángot, mely oly hosszú, mint a hajam.
Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio
Európa Könyvkiadó, 2014
