Kultúra

Megalázott nők a hadseregben

Ma katonatörténet a Matiné. Egy női katonatörténet. Shani Boianjiu Bátraké a mennyország könyvéből kölcsönöztünk részletet.

A hadsereg most azt akarja, hogy megtudjuk, milyen érzés fuldokolni. Ezért kérdezték meg, kinek van kontaktlencséje meg asztmája. Ma ABC napot tartunk. Atom, bio, chemical. Minden katonának át kell esnie ezen, nem csak a lányoknak a lövészegységekben, ezt mondták. De ez nekünk különösen fontos, mert mi leszünk azok, akik egy különleges támadás után tovább működtetjük a dolgokat.

Két sorban állunk egy homokdomb tetején. Segítünk egymásnak felvenni a gázálarcot.

– Teljesen rosszul csinálod, Áviság – rivall rám a parancsnok, egy nő. – Teljesen rosszul!

Az egyik fekete gumipántot megnyújtja, szorosabbra húzza, és a pánt olyan erősen tépi a hajamat, mintha valaki belemarkolt volna, és most megpróbálná lehúzni a fejbőrömről. És nem engedi el. A gázálarc ott van az arcomon, és ott is marad.

Gázálarcban mind úgy nézünk ki, mintha egy csomó katonatestre robotkutyafejeket raktak volna. A nagy szürke szűrő úgy süllyed és emelkedik, mint egy ormány. A nap felmelegíti a fekete műanyag maszkot, és a hő befelé sugárzik. A szemem előtt az átlátszó műanyag lap piszkos, és akármerre fordulok, távolinak és bekeretezettnek tűnik a világ, olcsó piszkos festmény a homokról, meg megint a homokról, csak most más szögből.

A parancsnok végigmegy a soron, miniatűr műanyag banánokat tör ketté.

– Minden egyes ABC felszerelésben van néhány ezekből a kicsi banánokból. Ha eltöröd, és érzed a banánillatot, a gázálarc nem simul tökéletesen a fejedre.

Érzem, ahogy a tarkómon elzáródnak az erek. Amikor a parancsnok az aprócska banánt lengetve elmegy mellettem, érzem a banán illatát. A banánét és a homokét.

– Érzem a banán illatát és… – szólalok meg. A hangom vibrál az álarcban. A szavaim cserben hagynak. Beszélni akarok. Egyfolytában. Danről. Olyan dolgokról, amiket Jáel és én még mindig nem értünk. A falu határában lévő banánültetvényekről, amikor égnek. Mindenről. Tisztára idióta vagyok. Mintha számítana bármit is, hogy én mit gondolok.

– Nem mondta senki, hogy beszélhetsz – üvölti a parancsnokom. – Csak szólj az egyik barátodnak, hogy szorítsa meg – mondja.

Mindig úgy hívják a többi katonát, hogy a „barátaitok”. Utálom ezt. Ők csak katonák. Nem a barátaim. Anyu is mondta, hogy nem azért lép be valaki a seregbe, hogy barátokat szerezzen. Ne hagyd, hogy átverjenek! Csak nézd meg, mi történt Dannel.

A parancsnok kettesével enged be minket a sátorba. A párom egy magas lány, Gálinak hívják. Együtt nézzük, ahogy az egyik lány, aki előttünk ment be a sátorba, felemeli a sátor ajtaját, és úgy rohan kifelé, mintha kigyulladt volna, a szájából csorog a nyál, csukva van a szeme és könnyezik, és az orrából zölden és sárgán folyik a takony. Nyitott szájjal rohan, a karjait kinyújtva fut, a kicsi zöld teste egy pötty lesz az üres láthatáron.

Gáli nevet, és én is. Szárittól hallottam, Lea nővérétől, aki szintén az én falumban lakik és egy évvel idősebb nálam, hogy a parancsnokok a könnygázas sátorban kérdezgetnek először személyes dolgokat az újonckiképzésen résztvevőktől. Ugyanazt a négy kérdést teszik fel mindenkinek:

Szereted a hadsereget?

Szereted a hazádat?

Kit szeretsz jobban, az anyádat vagy az apádat?

Félsz a haláltól?

A parancsnokok élvezik a szitut, mert először úgy kérdeznek, hogy a katonán ott van a gázálarc, de utána úgy is kérdezgethetik őket, hogy a katona ott áll a könnygázos sátorban maszk nélkül, és persze bepánikol. Ez a célja a feladatnak. Hogy kiképezzenek arra, hogyan ne ess pánikba atom-, biológiai vagy vegyi támadás esetén. Képtelen vagyok megérteni, mire jó ez. Mondtam Száritnak, megmondtam neki, hogy akkor már miért nem lőnek egyszerűen belénk, hogy megtudjuk, milyen érzés, de erre ő azt mondta, ne okoskodjak. Mikor érezzük, hogy már fojtogat a gáz, kimehetünk a sátorból. Szárit szerint azt várják tőlünk, hogy addig maradjunk bent, ameddig csak bírunk. Megkérdeztem tőle, mit jelent az, hogy ameddig csak bírunk, mire azt kérdezte, mennyi ideig bírok lent maradni a víz alatt.

Rajtunk a sor.

Gáli meg én lehajolunk a sátorlap alatt, és belépünk. Bent sötét van és nagy a meleg, olyan érzésem támad, mintha az egyenruhám gombja égetné a csuklómat. Érzem. Látom. A sátor tele van méreggel. Tudom, hogy így van, de a maszk megvéd tőle. Csalónak érzem magam.

Furcsa módon a parancsnok ugyanolyan jól felismerhető az álarcban. Csak a tartásából, ahogy ott áll hátratett kézzel, a fegyvere markolatát fogva. Az állát felemeli. Gálival kezd. Gáli magasabb nála, ő is felemelve tartja az állát.

– Hogy érzed magad az álarcban, katona?

– Jól.

– Szereted a hadsereget?

– Igen. Kemény, de hasznos tapasztalatokat szerzek. Sokat tanulok itt.

– Szereted a hazádat?

– Igen.

– Kit szeretsz jobban, az anyádat vagy az apádat?

– Erre nem igazán tudok válaszolni. Azt hiszem, mindkettőjüket ugyanannyira szeretem, csak másképpen.

– Félsz a haláltól?

– Nem.

– Vedd le a maszkot. Mikor úgy érzed, szaladj ki a sátorból.

Figyelem, ahogy Gáli a gázálarc műanyag pántjával bajlódik, kiköti, és aztán leveszi a maszkot. Az arca azonnal darabokra esik össze, mintha kilyuggatott szívószálat szívna.

– Szereted a hadsereget?

Gáli beszédre nyitja a száját, aztán gyorsan becsukja. Már csorog a nyála. Megint kinyitja a száját, most csak résnyire, és hörögve feleli:

– Iggeeen.

– Szereted a hazádat?

Gáli a nyaka körül csapdos a karjával, olyan mint egy hal.

– Aaahh – motyogja, és az orrából a takony a szájában landol. Úgy szedi a lábát kifelé rohanva, mint valami gólya.

Rajtam a sor.

– Szereted a hadsereget? – kérdezi a parancsnok.

– Igen, és nem. Úgy értem, határozottan azt gondolom, hogy egy olyan országban, mint a miénk nagyon fontos, hogy mindenki szolgáljon a hadseregben, de én reménykedem a békében, és ami a személyes tapasztalatokat illeti az újonckiképző-tábornak megvannak a maga nehézségei, és…

– Elég – int le az újonckiképző-tábor parancsnoka.

– Félsz a haláltól? – kérdezi.

Átugrik két kérdést. Tudja, hogy problémás vagyok, habár eddig még nem okoztam gondot. Lehet, hogy a problémát nem okozza az ember, hanem ő maga a probléma. Emlékszem, Dan mondott erről egyszer valamit, de mit tudok én arról, amiket ő mondott, vagy amit mondani akart.

– Nem, nem félek attól, hogy meghalok – válaszolom, röviden és összeszedetten. Azt, amit hallani akar, és ami az igazság.

– Vedd le a maszkot. Mikor úgy érzed, szaladj ki a sátorból – mondja a parancsnok. Másmilyen a hangja, mint amikor Gálinak mondta ugyanezt. Elégedettebb.

Leveszem a gázálarcot, és először nem érzek mást csak a fájdalmat a koponyámban. Aztán érzem a tüzet, ahogy éget. Nem tudom kinyitni a szememet. Nem veszek több levegőt az orromon keresztül. De a számat, azt kinyitom.

És beszélek. Olyan régóta vártam már. Itt a lehetőség. Amíg fulladozom, addig beszélhetek. Annak hogy beszélek, megvan a célja. A beszédem, a könnyem nemzetvédelmi ügy. A kiképzésünk része. Fel leszek készítve arra, ha nem hagyományos fegyverrel ér támadás. Képes leszek megmenteni az egész országot, ennyire felkészült leszek. Ég az egész fejem, de a számból csak úgy ömlenek a szavak, banánízük van, és csak jönnek, jönnek és jönnek.

A parancsnok kifogy a négy, szokásos kérdésből. Újakat kell kitaláljon.

– Mi a legkorábbi emléked? – kérdezi. Ezt kérdezték régebben, mielőtt valakinek az a briliáns ötlete nem támadt, hogy a szüleinkről kérdezzenek.

Nem mozdulok a sátorból. Ő parancsol rám, hogy menjek ki.

És beszélek és beszélek és beszélek.

Azt hiszem, hosszabb ideig voltam bent a könnygázsátorban, mint előttem bármelyik katona valaha is.

Kint történik meg, hogy nem bírok lélegezni. Nem tudom kinyitni a szememet, és bár nem akarom, a lábaim maguktól szaladni kezdenek, egyre gyorsabban és gyorsabban, és érzem, ahogy elered az orrom vére, és ég a torkom, mintha forró olajat öntöttek volna bele. Az arcomon a bőrt smirglivel dörzsölik. És futok és futok, amíg a levegőben egy kar el nem kap, és csak tart hosszú ideig. Mikor a szememet elöntő könnyön keresztül megint látok, azt is látom, hogy hová szaladtam: a szakadék felé. A parancsnokom karja volt az. Tartott, mielőtt elestem volna. A parancsnokomnak ez a munkája.

Biztosak benne, hogy csaltam, de sehogyan sem tudják elképzelni, hogyan csináltam. Azt mondják, hogy több mint két és fél percig voltam bent egy könnygázzal teli sátorban, és azt hajtogatják, hogy ez egyszerűen nem lehetséges, hogy valami trükk van a háttérben. Nekem olyan érzés volt, mintha egyre csak beszéltem volna. Mintha az alatt az idő alatt el tudtam volna mondani mindent, majdnem mindent.

Miután átöltöztem, jelentkeznem kell a bázis parancsnokánál. Belépek a helyiségbe, tisztelgek a fegyveremmel, és őt bámulom.

Egy másodpercre olyan érzésem támad, hogy a fegyveréért nyúl. Hogy a bázis a parancsnoka meg fog ölni engem. Néha olyan dolgokra gondolok, amikről tudom, hogy nem igazak. De a bázisparancsnok csak a cigarettájáért nyúl. Az orrlyuka kitágul, ahogy beszívja a füstöt. Mutatja, hogy üljek le vele szemben, és amikor lezöttyenek az irodai székre, észreveszem, hogy az orrában őszek a szőrszálak, mintha egy pók lengőfonalai lennének. Elnyomja a cigarettát a zöld gránáthüvelyből készült hamutartóban, aztán újabb cigarettáért nyúl.

Csak a saját maga lassú megölése érdekli. Engem nem akar megölni. Ez pedig elszomorít, hogy csak magával foglalkozik. Lehet, hogy most elrugaszkodtam a valóságtól, de akkor is elszomorít, ha ilyenek az emberek. A legtöbb ember ilyen. Dan is ilyen volt a vége felé. Csak az érdekelte, hogy saját magát megölje.

A bázis parancsnoka azt mondja, hogy össze kell szednem magam. Hogy nem látom-e, hogy közben emberek halnak meg? Reméli, szánok rá egy kis időt, hogy átgondoljam, hogyan válhatna belőlem jobb katona.

– És egy általános jellegű kérdés. A parancsnokod azt mondja, hogy folyamatosan beszélsz, akkor is, ha nem szólt hozzád senki. Ezt miért csinálod? – kérdezi.

– Nem tudom. Azt hiszem, sok gondolat van a fejemben – válaszolom.

– Nemsokára, egy szép napon egyszer arra ébredsz majd, hogy a gondolataidtól senki más nem jut szóhoz körülötted.

Az a büntetésem, hogy aznap éjjel a gázálarccal a fejemen kell aludnom. Ötletes és megalázó egyszerre. Szinte lenyűgöz.

Bárcsak jobb katona lennék.

 

Shani Boianjiu: Bátraké a szerencse

Libri

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.