Térjünk vissza 1983-ba! Abba a mostanra már nosztalgikus időszakba, amikor csúcson volt a Duran Duran és a Hall and Oates.
Annak az évnek júliusában Görögországba utaztam, és úgy alakult, hogy egymagamban elfutottam Athénból Marathónba. Vagyis fordított irányban futottam le a maratoni futás eredeti, Marathón–Athén útvonalát. Hogy miért fordítva futottam? Mert az utak jóval kevésbé zsúfoltak, és futni is könnyebb, ha még hajnalban elindulunk Athén központjából, és a reggeli csúcs előtt (még azelőtt, hogy bepiszkolódna a levegő) elhagyjuk a nagyvárosi szakaszt, majd egyenesen Marathón felé vesszük az irányt. Mivel csak úgy magamban futottam, és nem egy hivatalosan szervezett versenyen, természetesen a forgalmat sem kellett korlátozni.
Hogy miért mentem el direkt Görögországba, és futottam le egyedül negyvenkét kilométert? Azért, mert egy férfi olvasóközönségnek szóló lap megkeresett, hogy nem mennék-e el Görögországba, és nem írnék-e úti beszámolót. Egy riportkörútról lenne szó, melynek támogatója a Görög Turizmus Rt. Több magazin is részt vesz, a programban olyan elmaradhatatlan elemek is vannak, mint műemlék-látogatások és hajókázás az Égei-tengeren, de ha ezeknek vége, utána akármeddig maradhatok és akármit csinálhatok, mert a hazaútra szóló repülőjegy nyitott. A szervezett városnéző körutazások nem hoznak lázba, de az vonzerőt jelentett, hogy a programok végeztével akármit csinálhatok. Meg aztán, akárhogy is nézzük, Görögországban van a maratoni futás eredeti pályája. Azt én a saját szememmel akartam látni. Sőt annak a pályának legalább egy részét bizonyára le is futhatnám. Egészen biztos, hogy az felemelő élmény lenne nekem, a kezdő futónak.
Fotó: AFP/Aris Messinis
Álljunk csak meg egy pillanatra, gondoltam magamban. Miért csak egy részét? Mi lenne, ha megpróbálnám lefutni szépen az egészet?
Mikor előálltam az ötlettel, a magazin szerkesztősége érdekesnek találta és támogatta. Így aztán eldőlt, hogy életemben először, egyedül, néma kitartással teljesítek egy teljes maratont (vagy valami ahhoz hasonlót). Nézőközönség, célszalag, a nézők hangos biztatása, minden nélkül. Viszont a maratoni futás eredeti útvonalán. Lehet-e ennél többet kívánni?
Valójában, ha egyenesen elfutunk az úton Athénból Marathónba, az nem egyenlő a teljes maraton hivatalosan meghatározott hosszával, vagyis 42,195 kilométerrel. Majdnem két kilométerrel kevesebb. Ezt évekkel később tudtam meg, amikor részt vettem a hivatalos Athén Maratonon (amit az eredeti iránynak megfelelően, Marathónból Athénba futnak). Akik a televízióban látták a maratoni futás közvetítését az athéni olimpiáról, bizonyára emlékeznek rá, hogy a Marathónból elinduló versenyzők útközben letérnek balra, egy mellékútra, megkerülnek néhány szerényebb romot, majd újra visszatérnek a főútra, így pótolják a hiányzó hosszt. Akkoriban azonban nem voltam ezzel tisztában, és azt hittem, hogy teljesítettem a negyvenkét kilométert, amikor egyenesen elfutottam Athén központjából Marathónba. Pedig az valójában körülbelül negyven kilométer volt. A városközpontban azonban egy kis kerülőt is tettem, és az engem kísérő autó kilométerórája is negyvenkét kilométer körüli értéket mutatott, úgyhogy végül is a teljes maratonit hajszálra megközelítő távot futhattam le. De ez most már mindegy is.
A nyárközepi Athénban futottam. Akik jártak a nyárközepi Athénban, azok tudják, hogy a képzeletet felülmúló mértékű a hőség. A helyiek, ha nem muszáj, délután nem teszik a lábukat az utcára. Hűvös, árnyékos helyen szundikálnak, lustálkodnak, spórolnak az energiájukkal. Akkor jönnek elő és kezdenek tevékenykedni, ha lement a nap. Nyugodtan vehetjük úgy, hogy akik a nyári Görögországban kora délután az utcán mászkálnak, azok nagyrészt turisták. A kutyák is az árnyékban szundítanak, meg se moccannak. Ha sokáig elnézzük őket, se tudjuk megállapítani, hogy élnek-e vagy halnak. Ilyen iszonyú a hőség. Ebben az évszakban negyvenkét kilométert futni az őrültséggel határos.
Ha elárultam, hogy egyedül el akarok futni Athénból Marathónba, a görögök mind ugyanazt válaszolták: „ezt az eszement ötletet el kellene felejteni, épelméjű ember ilyet nem művel!” Mivel a nyári athéni hőségről nem voltak előzetes ismereteim, amíg a helyszínre nem értem, viszonylag lazán kezeltem a kérdést. Úgy, hogy le kell futni negyvenkét kilométert, és kész. Egyre csak a távon gondolkodtam, a hőmérséklet kérdése már nem jutott eszembe. Amikor azonban megérkeztem Athénba, bizony megriasztott az iszonyatos hőség. Kezdtem úgy érezni, hogy talán valóban nem vagyok épelméjű. Csakhogy már itt voltam a távoli Görögországban, miután jóváhagyták az ötletem, hogy saját lábammal fogom taposni a maratoni futás eredeti pályáját, és beszámolót írok róla. Visszakozni most már nem lehet. Rengeteg fejtörés után arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy a hőséggel járó kimerülés elkerülésére nincs más mód, mint a hajnali órákban, sötétben elindulni Athénból, és még azelőtt célba érni, hogy a nap már magasan járna az égen. Minél későbbre jár az idő, annál meredekebben emelkedik a hőmérséklet. Ez tisztára olyan, mint Dazai Oszamu elbeszélése, a Futás, Melosz!, melynek hőse szó szerint versenyt fut a nappal.
Úgy döntöttünk, hogy a fotós Kagejama Maszao meg a szerkesztő együtt, autón fognak kísérni. Közben fényképeket is készítenek. Mivel nem hivatalos versenyen futok, természetesen frissítőállomások sincsenek, tehát az autóból fognak időnként vizet adni nekem. Görögországban nyáron mindennap gyilkos erejű a napsugárzás. Végig vigyáznom kell, hogy ne száradjak ki.
„Murakami úr, akkor most tényleg, komolyan lefutja a teljes távot?” – kérdezte Kagejama Maszao döbbenten, elnézve engem, amint a futáshoz készülődöm.
„Természetesen. Azért vagyok itt.”
„Aha. Csak éppen az ilyen projekteknél nem nagyon vannak, akik tényleg végigcsinálják az egészet. Legtöbbször csak a fényképeket készítjük el, a többit kihagyjuk. De hát akkor komolyan le akarja futni.”
Nos, a világ igencsak érthetetlenül működik. Tényleg akadnak benne, akik egyszerűen intézik az ügyeiket.
De a fentieket félretéve, lényeg, hogy reggel fél hatkor elindultam az Olimpiai Stadionból, melyet az athéni olimpián is használtak, és Marathón felé vettem az irányt. Az út egyenesen haladó főútvonal. Akkor jövünk rá, ha futunk rajtuk, de a görög utak burkolata egészen más, mint a japánoké. Apró kavicsok helyett márványporhoz hasonló anyagot tartalmaz, szikrázik a napfényben, és csúszós. Ha esik az eső, nagyon vigyázni kell az autóvezetéssel. Cipőnk talpa akkor is nyikorog az úton, ha nem esik, a lábunkban érezni a burkolat sima tapintását. Az alábbiakban annak a cikknek szerkesztett változatát adom közre, melyet annak idején írtam.
Fotó: AFP/Fayez Nureldine
A nap egyre följebb kúszik. Az utakon Athén központjában borzasztóan kellemetlenül esik a futás. A stadion és a marathóni út feljárója között úgy öt kilométer van, de hihetetlenül sok a lámpa, és ez kibillent a ritmusomból. A tilosban parkoló autók meg az építési területek rengeteg helyen eltorlaszolják a járdát, és minden egyes helyen le kell mennem az úttestre. A hajnali órában őrült sebességgel haladnak a városban az autók, egy futó bizony veszélyben érzi magát.
Amikor a marathóni útra értem, előbukkant a nap, és az összes lámpa egyszerre aludt el a városban. Lassan, de biztosan közeledik az időpont, amikor a nyári napkorong átveszi az uralmat a Föld fölött. A buszmegállókban kezdenek emberek feltünedezni. Mivel a görögök délután sziesztát iktatnak be, annyival korábban indulnak dolgozni. Mind csodálkozva méregetnek. Nyilván nem nagyon látnak ázsiai férfiakat, akik a virradat előtti Athén utcáin futnak. Athénban egyébként is nagyon kevés a futó.
Tizenkét kilométerig lustán, enyhén emelkedik az út. A levegő szinte nem mozdul. Hat kilométernél leveszem a trikómat. Mivel mindig meztelen felsőtesttel futok, megkönnyebbülök, mikor ledobom (bár csúnyán leégek, ami később nagyon megkínoz).
Mikor felérek az emelkedő tetejére, végre úgy tűnik, kijutottam a városból. Kicsit fellélegezhetek, ugyanakkor azonban csak úgy egyszerűen eltűnik minden járda, helyette marad az út fehér csíkkal leválasztott, keskeny széle. Kezdődik a reggeli csúcs, egyre több az autó. Óriási buszok és teherautók húznak el mellettem vagy nyolcvannal, olyan közel, hogy szinte súrolnak.
A „marathóni út” szónak mintha lenne valami különleges csengése, de valójában semmi többről nincs szó, mint egy munkába járásra és ipari célokra használt útról.
Nagyjából ekkortájt találkoztam az első kutyatetemmel. Nagy, barna kutya. Sebesülést nem látni rajta. Egyszerűen csak hever az úttest közepén. Kóbor kutya lehet, biztos éjjel ütötte el egy száguldó autó. Mintha még meleg lenne, nem tűnik halottnak. Csupán mélyen aludni látszik. A mellette elhaladó teherautók sofőrjei figyelmükre se méltatják.
Nem sokkal később egy szétlapított macskát pillantok meg. Mint egy fura formájú pizza, teljesen ki van lapítva, és már csontszáraz. Nagyon régen üthették el.
Ez egy ilyen út.
Elkezdem csökönyösen kérdezgetni magam, hogy ha már eljöttem Tokióból ebbe a távoli, szép országba, akkor ugyan minek kell nekem direkt ezen a sivár, végtelenül veszélyes ipari úton futkároznom. Hát nem lenne jobb dolgom? Három kutya és tizenegy macska: végül összesen ennyire rúg az általam aznap látott, a marathóni út mentén szerencsétlen módon életüket vesztett állatok száma. Mindüket megszámolom, és egyre komorabb a kedvem.
Egyre csak futok tovább. A nap a maga teljes valójában mutatkozik meg, hihetetlen sebességgel tör az ég közepe felé. Borzasztóan megszomjazom. Arra sincs idő, hogy leizzadjak: mivel a levegő a végletekig száraz, a verejték egy pillanat alatt elpárolog a bőrömről, és csak a sótartalom foltja marad utána. Van ugye az a kifejezés, hogy „gyöngyöző izzadság”, nos, az izzadság elpárolog, még mielőtt gyöngyök lehetnének belőle. Viszont egész testemet csípi az utána maradó só. Megnyalom az ajkam, olyan íze van, mint a szardellapasztának. Jaj, de meginnék egy jéghideg sört, jut eszembe. Ez persze nem lehetséges, úgyhogy azt a vizet iszom, amit nagyjából öt kilométerenként kapok a mellettem haladó autóban ülő szerkesztőtől. Sose ittam még ennyi vizet futás közben.
Viszont nem érzem magam rosszul. Elég sok energiám van még. Az erőm úgy hetven százalékának kihasználásával, pont jó tempóban, biztonsággal futok. Emelkedők és lejtők váltakoznak. Mivel a szárazföld belseje felől a tengerpart felé futok, kicsit több a lejtő. Ahogy távolodunk a nagyvárostól és a város környékétől, egyre több mezőgazdasági területet látni. Az útba eső, Nea Makri nevű kis faluban az öregek a kávézó előtt üldögélnek, apró csészékből iszogatják reggeli kávéjukat, és szótlanul követnek a tekintetükkel, amint elfutok előttük. Úgy, mintha a történelem egy érthetetlen pillanatának lennének tanúi.
Huszonhét kilométer környékén van egy emelkedő, amikor túljutok rajta, a távolban megpillantom a Marathónt övező hegyeket. Túl vagyok a táv kétharmadán. Fejben kiszámolom a részidőt, úgy néz ki, három óra harminc perc körüli idővel fogok célba érni, ha minden így marad. De nem úgy megy az. Harminc kilométer környékén feltámad a tenger felől fújó ellenszél, és egyre erősödik, ahogy közeledem Marathónhoz. Annyira erős szél, hogy szinte szurkálja a bőrömet. Ha csak egy kicsit is lazítok, hátralök. Érezni a tenger szagát. Aztán enyhe emelkedő kezdődik. Marathónig egyetlen, elágazások nélküli út vezet, és olyan egyenes, mintha egy nagyon-nagyon hosszú vonalzóval húzták volna. És innen rám tör a valódi kimerültség. Megihatok akármennyi vizet, egy pillanat múlva megint szomjas vagyok. Jéghideg sört kívánok.
Nem, inkább nem gondolok a sörre! A napra sem gondolok! A szelet is elfelejtem! A cikket is! Csak arra koncentrálom a tudatom, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem. A többi jelenleg nem jelent égető problémát.
Túljutok harmincöt kilométeren. Innentől ez nekem terra incognita, ismeretlen föld, hiszen életemben egyszer sem futottam még harmincöt kilométernél hosszabb távot. Bal kéz felől csupa kő, vad hegylánc magasodik. Ránézésre is terméketlen, semmire se jó hegyek. Mégis kicsoda, milyen istenségek teremtettek ilyet szántszándékkal? Jobb oldalon végtelen olajfaligetek. Mindent, de mindent, amit a környéken látni, fehéres por lep be. A tenger felől továbbra is fúj a bőrömet kikezdő szél. Hogy mégis minek kell ilyen erős szélnek fújnia?
Harminchét kilométer környékén mindenből nagyon elegem lesz. Jaj, hogy én hogy utálom ezt! Többet nem akarok futni! Akárhogy csűröm-csavarom, a bennem levő energia elérte a padlószintet. Úgy érzem magam, mint egy autó, amely üres tankkal megy. Innék egy kis vizet, de ha most megállok inni, azt hiszem, többet nem leszek képes futni. Szomjas vagyok, ám annyi energiám se maradt, amennyi az iváshoz kell. Ahogy ezt végiggondolom, növekedni kezd bennem a düh. Az út melletti üres területen szétszóródva, boldogan füvet legelésző kecskékre is, az autóból egyre fényképezőgépét kattogtató fotósra is kezdek megdühödni. Túl hangos az exponálás. Túl sok a kecske. Fényképeket készíteni a fotós munkája, füvet legelni meg a kecskéké. Semmi jogom reklamálni. És mégis, kibírhatatlanul dühös vagyok. A bőröm mindenütt kezd tele lenni a leégés okozta apró, fehér hólyagokkal. Lassan kezelhetetlenné válik a helyzet. Hihetetlen, iszonyú ez a hőség!
Fotó: AFP/Louisa Gouliamaki
Túljutok negyven kilométeren.
„Már csak két kilométer! Kitartás!” – szólít meg a szerkesztő derűs hangja a kocsiból. „Könnyű azt mondani” – akarnám válaszolni, de csak gondolni bírom, nem tudom kimondani. A fent ragyogó nap sugarai iszonyú forrók. Alig múlt el reggel kilenc, mégis szörnyű a forróság. Szemembe izzadság kerül. Sótartalma csíp, egy darabig semmit se látok. Letörölném a kezemmel, de ugye a kezem és az arcom is csupa só, csak még jobban csípne, ha odanyúlnék.
A magasra nőtt nyári növények mögött felsejlik a cél, a Marathón falu bejáratánál elhelyezett emlékmű. Először nem tudom eldönteni, hogy tényleg az-e cél, úgy érzem, ahhoz képest túlságosan hirtelen bukkant elő. Annak persze örülök, hogy látom a végpontot, de felbukkanásának hirtelensége minden ok nélkül feldühít. A végére szeretném utolsó erőimet összeszedni, és gyorsabban futni, de a lábam sehogy se akar begyorsulni. Nem jut eszembe, hogy a testemet hogyan kell mozdítani. Olyan érzés, mintha rozsdás gyaluval faragnák az izmaimat.
Cél.
Végre elérem a célt. Egyáltalán nem érzem, hogy igen, megcsináltam. Csupán megkönnyebbülés van bennem, hogy akkor nem kell többet futnom. Egy benzinkúton megkérem, hogy használhassam a vízcsapot, lehűtöm felhevült testem, és lemosom a rám keményedett fehér sófoltokat. Ember-sópároló vagyok, mindenhol tiszta só. A benzinkutas, egy idősebb férfi, amikor megtudja, mi történt itt, levág néhány szálat cserepes virágaiból, kis csokrot készít, és átnyújtja, hogy ez nagyszerű, gratulál. Az ilyen apró figyelmességek külföldiek részéről mindig nagyon boldoggá tesznek. Marathón kedves kis falu. Csendes, békés. Teljességgel elképzelhetetlen, hogy több ezer évvel ezelőtt, irtózatos csata után a görög sereg itt, a közeli partoknál győzte le a perzsák hódítani érkezett ármádiáját. A falu egy kávézójában annyi hideg Amstelt iszom, amennyi csak belém fér. A sör természetesen jólesik. De a valóságos sör nem olyan finom, mint az, ami után futás közben kétségbeesetten vágyakoztam. A valóságos világban sehol sem létezik olyan szépség, mint amilyenről a józan eszét vesztett ember fantáziál.
Három óra ötvenegy perc alatt értem Athénból Marathónba. Ez nem nevezhető jó időnek, de mindenesetre egyes-egymagamban lefutottam a maratoni távot. Rémes közlekedés, képzeletet felülmúló hőség és borzasztó szomjúság társaságában. Talán büszke is lehetnék. A jelen pillanatban azonban az ilyesmi nem számít. A lényeg, hogy már egyetlen lépést sem kell futnom – bizony ennek örülök a legjobban.
Fúú, nem kell többet futnom.
Ez volt életemben az első (majdnem) negyvenkét kilométeres futás. Ugyanakkor szerencsére az utolsó, amikor olyan szélsőséges körülmények között teljesítettem a távot. Annak az évnek decemberében tűrhető idő alatt lefutottam a Honolulu Maratont. Hawaiin is hőség volt, de az athéni nyárhoz képest semmiség. Hivatalosan tehát tulajdonképpen Honoluluban debütáltam teljes maratoni távon. Azóta pedig rászoktam, hogy minden évben lefussak egy teljes maratont.
Ahogy újraolvastam a szöveget, amit annak idején írtam, rájöttem, hogy most, húsz év után, az eltelt évek számával nagyjából megegyező számú lefutott maraton után sem érzek mást a negyvenkét kilométer közben, mint kezdetekben éreztem. Valahányszor maratont futok, nagyjából most is a leírtakhoz hasonló mentális állapotokon megyek át. Harminc kilométerig azt gondolom, hogy talán nem is lesz most olyan rossz az időm, ám harmincöt kilométer után elfogy belőlem az üzemanyag, és kezdek mindenre dühös lenni. Aztán a végére úgy érzem magam, mint egy autó, amely üres tankkal megy. Ám nem sokkal azután, hogy lefutottam a távot, teljesen elfelejtem azt, ami szenvedést vagy megbánást okozott, és megszületik bennem az elhatározás, hogy legközelebb jobb leszek. Gyűjthetek akármennyi tapasztalatot, lehetek akárhány évvel idősebb, végül is egyre csak ugyanazt ismételgetem.
Igen, azt hiszem, bizonyos folyamatok egyszerűen nem hajlandóak változni. És ha muszáj együtt élnünk ezekkel a folyamatokkal, akkor nem tehetünk mást, mint hogy kitartó gyakorlással magunkat változtatjuk (avagy hajlítjuk) meg, és ezeket a folyamatokat beépítjük a személyiségünkbe.
Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor a futásról beszélek?
Geopen Könyvkiadó
