Kultúra

Szerelem [filmpremier]

Láttak már igazán félelmetes horrorfilmet? Nagyon végletes hatásokkal dolgozó thrillert? Olyat, ami tényleg üt? Ez a film durvább valamennyinél.

 

A kaszabolós-gyilkosos tömegfilmek titka ugyanis a pozicionálás: ez itt a film, benne a hős, az akció, a következmény; az meg ott te vagy, kedves néző, aki mindezt kívülről nézed. Fogyasztod.

De a saját halálod nem fogyasztási cikk.

Itt pedig erről van szó. Michael Haneke Cannes-i nagydíjas, a legjobb külföldi film Oscarjára nagy eséllyel pályázó filmje egészen egyszerű, egészen mindennapos eseményt mutat szinte eszköztelen, ám részvétet nem nélkülöző figyelemmel. Egy ember halálát. Meghalását. Azt a folyamatot, amit így vagy úgy, mindenki át fog élni. Nem csak elszenvedőként, de szemtanúként is. Akár többször is. Mielőtt mi magunk is végigkínlódjuk a végleges átlépés távolról sem felemelő és vigasztaló aktusát, sorsunkról előbb még leszakadnak szeretteink, és nem teszünk, mert nem tehetünk semmit, csak nézünk. Nem, mint a moziban, mert ott általában distancia van. Hiszen azért fizetünk, hogy legyen. És kényelmetlenül érezzük magunkat, amikor jön egy Bergman, egy Bresson vagy – mint most – egy Haneke, és az arcunk elé tart valamit, ami – tükörnél pontosabban – mutatja, kik vagyunk valójában.

Most épp öregasszony vagyunk. Szépen öregedtünk meg, szerető párunk oldalán; kulturáltak vagyunk, jómódúak. Csak agyvérzést kapunk, lebénulunk. Előbb egy kicsit, azután egészen. Leépülünk teljesen, emberi méltóságunk szertefoszlott. Előbb érzéketlen ápolónők cserélgetik alattunk a pelenkát, aztán férjünk, szegény. És ez a férfi is mi vagyunk. Próbálunk helytállni. Elviselni az elviselhetetlent, értetlen gyerekünknek magyarázni, hogy a racionális mérlegelés nem segít és a doktorosdi nem más, mint önbecsapás. És közben egyedül csak a szeretetünkre támaszkodhatunk, mert amikor már minden józanság oda, a szeretet még mindig segít a kitartásban. Mert a szeretet a legnagyobb erő. Még ölni is képes, ha muszáj.

A film folyamán ki sem mozdulunk a párizsi lakás falai közül. Nézzük az egyre reménytelenebb stádiumokat, döbbenten kérdezve, hogy hová enyészik el az öntudat, mivé lesz a személyiség, meddig tud romlani a test? S mit lehet tenni akkor, amikor már nem lehet tenni semmit?

Haneke filmje nem ad válaszokat arra, amire nem adható válasz, de az egyedül elfogadható aspektusból mutatja meg a haláltusát. A szeretet nézőpontjából. Az idősen is szép Emmanuelle Riva ijesztő azonosulással, megrendítő nyíltsággal, testi-lelki feltárulkozással jeleníti meg az utolsó hónapjait élő asszonyt. A férfit – a filmhez lánya ostoba megöletését követő kilenc évnyi szünet után visszatérő – Jean-Louis Trintignant alakítja. A 82 éves színészóriás tekintetét, visszafogott gesztusait, hallgatásait s kifakadásait, egyáltalán: testtartását, jelenlétét figyelve egyszerre megértjük, úgy, mint soha azelőtt, hogy mi is a szeretet valójában.

Ajánljuk: azoknak, akik nem félnek szembenézni azzal, amivel egyszer úgyis szembe kell nézniük.

Nem ajánljuk: azoknak, akik abban a hiszemben élvezik, s fogyasztják (akár egy vödör pattogatott kukoricát) mások halálát a filmvásznon, hogy örökre nézők maradhatnak.

TPP

Amour – színes, francia-osztrák-német filmdráma, 2012. Rendezte: Michael Haneke. Szereplők: Jean-Louis Trintignant (Georges), Emmanuelle Riva (Anne), Isabelle Huppert (Eva),William Shimell (Geoff), Alexandre Tharaud (Alexandre). 125 perc. Forgalmazó: Cirko Film

Hazai bemutató: november 1.

 

 

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik