Kultúra

A némafilmes [filmpremier]

Ismeri még valaki a múlt századelő moziját? Ha nem, most képet kaphat róla.

Chaplin, Buster Keaton, esetleg Eizenstein neve tán még mond valamit az internet világában cseperedettek számára – de hallott valaki Griffithről? Murnau neve rémlik? És a színészek, az erősen sminkelt, szoborarcú, széles gesztusokkal örülő, szenvedő, küzdő, elbukó és felemelkedő félistenek: Mary Pickford, Lilian Gish, Douglas Fairbanks – naiv tekintetüket, pantomimen iskolázott mozdulataikat vajon végleg eltemették a lexikonok? És Rudolph Valentino, aki legelőször lett rajongók eszelős vágyakozásának tárgya..?

 

A mozi, ifjúkorában egyszerre volt a legelképesztőbb, legeredetibb kísérletezésnek teret adó, kifejezetten avantgarde médium – s a legolcsóbb, legigénytelenebb, nevetséges meséket kínáló szórakozás, a pianínós mozikba saját életük elől elbújó szerencsétlenek menedéke. Heltai Jenő felülmúlhatatlanul pontos megfogalmazása szerint: „Egy centiméter igazi költészet / És háromezer méter butaság.”

Michel Hazanavicius, a litván felmenőktől eredő francia rendező ezt a költészetet varázsolja vissza másfél órára. Szó szerint vett némafilmje pontosan adja vissza a húszas évek stílusát: fényképezésben, jelenetépítésben, színészvezetésben; még a feliratok is korhűen készültek. Merthogy szöveg tényleg nincs, csak néhány kurta szó a végén. És zörejek is csak egyszer. Akkor viszont elemi erejűen hatnak: A középkorú, sikerei, pályafutása csúcsán lévő, minden értelemben befutott némafilmsztár hallja meg ezeket a zörejeket hirtelen. Rémálmában. Előző este ugyanis hangosfilm-részletet mutatott neki kenyéradója, a stúdióvezető, s bár a népszerű színész kineveti a minden képi különlegességet nélkülöző, deklamáló modorban előadott musztert, mégis megérzi, hogy számára az új technikai szenzáció a bukást és megaláztatást tartogatja. S csakugyan: a húszas-harmincas évek fordulóján, a Nagy Gazdasági Világválsággal egy időben lezajló folyamat nem egyszerűen szelíd korrekció volt, a filmezés lehetőségeinek örömteli kitágítása, hanem elemi erejű trendváltás. A saját kifinomult eszközeit valóban magas színvonalon alkalmazni kezdő némafilmet egyik napról a másikra söpörte félre a kezdetben tényleg otromba és minden művészi invenciót nélkülöző hangosfilm – nem mellesleg egzisztenciák sokaságát lehetetlenítve el.

Ilyen egzisztencia, ilyen divatból egyik napról a másikra kimenő figura a Jean Dujardin által tökéletes stílusérzékkel, egyszersmind valóban hiteles embert felmutatva megformált filmszínész, akinek néhány év számkivetett lézengés, elzüllés után egykori rajongója, felfedezettje lesz segítségére: az új médium, a hangosfilm ragyogó szépségű sztárja.

Az Oscar-díjak tömkelegére (konkrétan tízre!) méltán jelölt munkában a némafilm totális veresége minden mesterkéltség nélkül fejezi ki az értékek és az újdonság nevében diadalt ülő igénytelenség örök küzdelmének kilátástalanságát – még akkor is, ha a veszendő némafilmek ez esetben éppen nem a legmagasabb művészi színvonalat képviselik. Mert a rendező látni engedi bennük azt az egyetlen centiméter költészetet. Amiért kár. Ugyanakkor megfogalmazódik az az alapvető emberi élethelyzet, amelyet mindenki átérez élete folyamán előbb vagy utóbb: hogy minden megkérdőjeleződik, mert (elhagyatás, utcára kerülés, csalódások – de ha valakit mindez elkerülne, akkor az öregedés szokásos folyományaként) a létezés keretei kérdőjeleződnek meg. Minden, ami addig volt, s amiről azt hitte, ő maga. Amivel azonosította magát, amihez kapcsolódott, amit – akármilyen értelemben is – otthonosnak képzelt.

Itt, ebben a francia némafilmben feloldást nyer ez az egzisztenciális határhelyzet: ahogy az a műfajhoz illik, a rangjafosztott Nagy Ember visszanyeri elvesztett vagyonát és visszanyeri – legalább részlegesen – elvesztett „királyságát”. De, ahogy a legjobb némafilmek szentimentalizmusig merészkedő zárlataiban oly gyakran (Chaplint tessék nézni: a Nagyvárosi fényeket, a Cirkuszt!), itt is érezzük a finom idézőjelet, az alig érzékelhető határvonalat, amely azért – hiszen ez benne a költészet – nagyon is különbséget tesz a valóságos és a lehetséges között.

A film a maga nemében remekmű. Nem csak tiszteletadás a régi idők mozija előtt, de reflexió is a vissza nem térő hőskorra. Egyszerre jelennek meg benne az ember legmélyebb törekvései és szorongásai – és az a spicc, ahogyan azokat a némafilm mindenki által követhető, modern (akkor modernnek számító) tündérmesévé alakította, amelyben győz a jó, s az igazak elnyerik jutalmukat.

Ajánljuk: azoknak, akik képesek őszintén belemenni a játékba, hogy átélhessék, amire a gyerekek és a külső megítéléssel már mit sem törődő bölcs öregek képesek.

Nem ajánljuk: fanyalgó sznoboknak, akik úgyis a korábban általuk látott filmek listájával a hónuk alatt érkeznének a filmet megnézni, hogy aztán kéjjel mazsolázzák ki, mit honnan szedett a direktor.

TPP

The Artist – fekete-fehér, feliratos, francia némafilm, 2011. Rendezte: Michel Hazanavicius. Szereplők: Jean Dujardin (George Valentin), Bérénice Bejo (Peppy Miller), John Goodman (Al Zimmer), James Cromwell (Clifton), Missi Pyle (Constance), Penelope Ann Miller (Doris), Bitsie Tulloch (Norma). 100 perc. Forgalmazó: Fórum Hungary.

Hazai bemutató: február 23.

Megkerestük George Clooney-t, hogy megtudjuk, mit gondol arról, hogy Soros György ügynökének kiáltotta ki a kormányoldal. A világsztár válaszában elárulta, hogy egyszer találkozott a milliárdossal. De volt néhány gondolata Orbán Viktorról és rezsimjéről is.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.