Valahol a Holdon vagyunk, de legalábbis az orosz tajgának a nagyon északi vidékén, ami annyiban különbözik a Holdtól, hogy nincs annyi amerikai zászló a földbe szúrva. A jég, a természet és a (szovjet) ember együttes erővel hagyott brutális nyomokat a tájon, mintha az Úristen a teremtéskor ppp-konstrukcióban húzta volna föl ezt a vidéket… A kietlen tájban nem is élnek sokan, pontosan ketten végzik el a helyhez illően mesés munkájukat: Szergej és Pavel időjárási méréseket végez, karbantartja a műszereket, lejegyzi, beolvassa az eredményeket. Aztán alszik. A hűvös és ingerszegény táj – ez lenne tán a mai orosz szellem kivetülése? – alvásrohamokat hoz a két férfira, akik közül Szergej mindig is itt élt, míg Pavel csak erre a “nyárra” érkezett.
A két férfi nyilván túlvan már az összes sztorin (meg hát Szergej miről is mesélhetne Pavelnek), így a két személy csak kerülgeti egymást. Beszélni leginkább akkor beszélnek, amikor be kell diktálni a számokat a sercegő, vételi zavartól elembertelenedett hangú rádióba. Aztán egy nap, amikor Szergej épp elmegy halászni, jön egy fontos üzenet, amit Pavelnak át kéne adnia, de valahogy nem viszi rá a lélek – addigra már minden emberi kapcsolatot megfagyasztott köztük a sarkköri levegő. Ám úgy tűnik, eljő az igazság órája – vagy mégsem?
Alekszej Popogreszkij filmjében a festői táj az igazi főszereplő, nem Szergej Puszkepalisz vagy Grigorij Dobrigyin. A táj, amely festői ugyan, de nem barátságos, s amely a fényképezésnek köszönhetően (a Berlinálén operatőri díjat ért tavaly) a moziban is lehűti a levegőt, s a néző is hirtelen ott találja magát az ötfokos tengervízben. Ez a táj szinte űrbéli, ahogy a szereplők is láthatatlan szkafandert viselnek. Elfogyott köztük a levegő,s a félelem, a bizalmatlanság, az oxigénhiány tökéletes alap egy lélektani drámához. Amely le is pereg, a rendező biztos kézzel és ritmusérzékkel vezeti a kis csapatot egészen a végkifejletig, ami aztán meghökkentő, kissé műfajidegen, de a lényeg megmarad – ilyen hideg filmet már rég láthattunk. A kevés cselekmény ellenére nem unalmas a film, és a külvilág egyetlen csatornája, az ócska rádióadó-vevő is tökéletes eszköz. Atmoszférájában tökéletes, a cselekményvezetés és a műfaji hovatartozás tekintetében pedig 80%-os az Így ért véget a nyaram. S bár a színészek megkapták a film másik díját a Berlinálén, szerintem egy jobb Szergejjel még tovább érhetett volna ez a film.
Kinek ajánljuk? akik kíváncsiak arra, hogy lehet egy olcsó film kreativitással jó
Kinek nem ajánljuk? Elsőrandizóknak, óvodai csoportoknak, a tömeges csatajelenetek kedvelőinek
