Mikre nem bukkan az ember így a Sziget Fesztivál, az augusztus és a nyár kellős közepén. Dr. Bellák Gábor szerint “A szocreál nem stílus. (…) nem egy stiláris vagy világszemléleti alakulás eredménye, hanem maga a kommunista diktatúra parancsuralmi rendszerének a művészetre vetített képe”. Dr. Bellák nyilván jobban ért a tárgyhoz, mint én, de egyrészt mintha stilárisan is lettek volna jellemzőbb jegyek (realizmus?), másrészt a a diktatúra művészeti kivetülése nem világszemlélet? Dombrovszki Linda dokumentumfilmje ezután a következő kérdést teszi fel: “De vajon a szocreálnak vannak-e esztétikai értékei, fellelhetőek-e maradandó alkotások, vagy csak fércművek születtek?” Ezek szerint tehát a diktatúra szülte művészet csak fércműveket eredményezhet? Aki szerint igen, az nem tesz mást, mint művészeten kívüli szempontokat érvényesít a művészetben – akár a szocreál, avagy a marxista kritika. Aki szerint nem, az pedig azt kell válaszolja, amennyiben a szocreál ideológiájának (esztétikájának?) megfelelő műalkotás született, akkor az egy sikerült szocreál alkotás. Ebben állnak ugyanis az “esztétikai értékek” (bár a megfogalmazás félrevezető, mert arra utal, hogy ezek az értékek időtlenek). No, akinek van kedve 27 fokban, enyhén szeles időben ilyenkről gondolkodni, nézze meg A szocreál képzőművészet című ismeretterjesztő filmet a Duna II Autonómián 19:35-től, véres hurkához ez a legjobb, meg a vegyes vágott.
A Duna TV is rájött, hogy a szórakoztatás melyik félistenét kell elővenni ahhoz, hogy nézve legyen a csatorna – a felpumpált költségvetésű csatorna a magyar kultúra megőrzése kapcsán a héten Bud Spencer egyik ősrégi spagetti-westernjét vette elő, az Ötfős hadsereget, mely 1969-es, és Ennio Morricone zeneszerzői munkásságának egy (nem túl jelentős) állomása. A forgatókönyvét pedig a Volt egyszer egy vadnyugat történetét is papírra vető, későbbi horror-legenda Dario Argento. A történet? Nem mindegy? Kezdés 21:00-kor.
A 90-es évek elején jöttek be Nyugatról a furcsa személyiségfejlesztő tréningek, terápiák, melyek során az embert hol agyba-főbe dicsérték, hol leordították a haját. Valami ilyesmi köszön vissza a Ki nevel a végén? című vígjátékból, melyben a haragterápiának kellene áldásos hatást kifejteni Adam Sandleren, de a terapeuta Jack Nicholson hamarosan elcsábítja a barátnőjét, Marisa Tomeit. És akkor még Woody Harrelsonról vagy John Torturróról még nem is szóltam. Aki őrjöngő sztárokat nézne szívesen, az kattanjon az RTL Klubra 22:20-kor.
De van az erőszaknak egy kevésbé vicces arca is, amit manapság angol nagyvárosokban láthatunk, és, minő egybeesés, épp egy ilyen bandáról és vezéréről, Alexról szól Stanley Kubrick Mechanikus narancsa is, ami Anthony Burgess regénye alapján készült. Erőszakos átnevelés az erőszak nélküliségre, avagy hogy vagyunk képmutatóak – és még sok más ebben a klasszikus filmben Malcolm McDowell feledhetetlen játékával 23:05-től a Filmmúzeumon.
És akkor még egy adag brutalitás, 1984-ben volt a Terminátor, 1986-ban készült Sylvester Stallone Cobra című filmje, és egy évre rá Rutger Hauer is feketébe öltözött, kicsit feltupírozta a haját és külsejét tekintve megállapodott a két hős között (ami egyféle Vágási Feri-s ízt kölcsönzött neki). Rendőrt alakít, aki egy fenyegető arab terroristát kéne elfogjon, de az nem olyan egyszerű. Malak Al Rahimot autentikus módon a Kiss együttes magyar származású basszusgitárosa, a hosszú nyelvű Gene Simmons formálja meg, úgyhogy aki kiváncsi a végső összecsapásra kettejük között: A fejvadász, 23:25, m1.
