Megvásárolható:
BRITNEY SPEARS: Femme Fatale
Egy lyukas garast nem tettem volna rá pár éve, hogy valaha még érdemben kell majd foglalkoznom Britney Spears-lemezekkel. A sors azonban úgy hozta, hogy az önpusztításban új karrierre lelt énekesnőnek nemcsak a gödörből sikerült kimásznia, hanem azzal a lendülettel rögtön a mellette álló dombra is felkapaszkodott, más szóval mióta befejezte a cuccozós/kopaszra borotválkozós/dülöngélős korszakát, zeneileg érdekesebb, mint valaha. Az persze ettől függetlenül teljesen releváns kérdés, hogy az a bizonyos domb nem egy szemétdomb-e.
Nos, eddig nem úgy tűnt, a Femme Fatale viszont mintha ezt bizonygatná. Félreértés ne essék, értem én, hogy ebben a csajpopos műfajban Madonna óta a nagyasszonyok egyetlen járható útja az, hogy loholnak a legutolsó trend után (is), de ez még azért nem jelenti azt, hogy az új Britney Spears-lemezről nekem pont Ke$ha nevének kell eszembe jutnia. Márpedig nagyobbrészt ez a helyzet: a Femme Fatale olyasféle ócska lakossági partizenét rejt, amit a TiK-ToK című örökzöld előadójától várna az ember.
A szilikonszinti már az első pillanatban beindul, az autotune-ra egy percet sem kell várni, a nyitódal témája pedig, kapaszkodjunk, az, hogy: DJ, DJ, mire vársz, ó mondd, mire vársz, vigyél a parkettre, a táncparkettre, vo-o-o-o-o-ó-ó-óóó. Honnan is olyan ismerős ez? Eh. Pedig hol van még a java: a popzene legnagyobb aktuális IQ-porszívója, a Black Eyed Peas tagjaként egyre több ostoba slágerért felelős Will.I.Am például csak a nyolcas számú, Big Fat Bass (tehát újra mondom: Big Fat Bass, azaz Nagy, kövér basszus) című dalban érkezik meg, és rontja még tovább a helyzetet.
Az egyetlen mázli az, hogy mióta Britney szerencsésen levetkőzte a tirpák trampli szerepét, olyan finom nőiesség költözött belé meg az előadásmódjába is, hogy még a legtirpákabb trampli slágert is csajosan, sőt macskásan tudja előadni. Így pedig, bár jónak egy hang erejéig sem nevezhető a Femme Fatale, mégis lecsúszik, és még azt is elnézi az ember Britney-nek, hogy akkor is csak egy Lady Gaga-parafrázisig jut, amikor próbál kezdeni valamit a nyomasztóan üres és buta dallamokkal (a (Drop Dead) Beautiful nem csak a címében akar emlékeztetni Gagától a Beautiful, Dirty, Richre, bár végül nem sikerül neki).
Ez azonban nem mentség arra, hogy a Femme Fatale egy tökegyforma számokból összerakott diszkrét lejtmenet. Hallgatható, háttérzeneként akár élvezhető is, de ettől még egyetlen dal sincs rajta, ami felidézhető volna, pedig ez még a …Baby One More Time-ról is elmondható. És hát az is sejthető, hogy ezt az egész robotvokálos, kövérbasszusos, nyöszörgős, hétedídzsézős trendet 10 év múlva még annál is cikibbnek fogja tartani mindenki, mint most az iskolai egyenruhában hitmibébiző Britney-t. Szóval nem ártana, ha a művésznő után végre a dalszerzői meg a producerei is összekapnák magukat egy kicsit.
Megvásárolható:
NICOLE SCHERZINGER: Killer Love
Ehhez pedig nem feltétlenül Nicole Scherzinger új lemezében kell az inspirációt keresniük, az ugyanis nem sokkal jobb Britney friss munkájánál. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a receptje körülbelül ugyanaz, csak itt Ke$ha helyett Rihanna lett kijelölve, mint követendő példa, de annyira, hogy csak az Only Girl című szám legalább két dalból visszaköszön, köztük ráadásul rögtön a nyitó Poisonból is. Ettől a különbségtől eltekintve az obligát gagaizmus itt is megvan, sőt a legagyatlanabb dal e helyütt is a nyolcadik, és körülbelül ugyanolyan globális problémákról is szól, mint odaát a Big Fat Bass – a címe Club Banger Nation. Atyavilág.
Apropó, szövegek: nedvesedjünk át egy kicsit, tudod te, hol a parti, Nicole, Nicole, ah-a-ha-ha, ja, ja, je, aha-aha, irány a hálószoba, bébi, büntess meg, ha erről fantáziálsz, mindenkinek kell valaki, és nekem te kellesz. (Bébi.) Nem a Bob Dylant várom persze Nicole Scherzingertől, sőt senkitől nem várom Bob Dylanen kívül a Bob Dylant, csak néha eszembe jut, hogy Amy Winehouse-ból is világsztár lett, pedig neki olyan dalszövegei vannak, mint a Tears Dry on Their Own, az meg azért mégis egy másik kategória. Nem? De. Ja. Aha-aha, ja, ja. Je. Nicole, Nicole, bébi, bébi.
Egyvalamiben azonban mégis le tudja nyomni Britney-t Nicole Scherzinger, mégpedig abban, hogy ha nem is organikus, de sokkal organikusabb, poposabb, a szó klasszikus értelmében éneklősebb lemez a Killer Love, mint a Femme Fatale, és az áthallásokkal meg a lopásokkal együtt is emlékezetesebb dallamok meg számok vannak rajta. A szándékot már az is jelzi, hogy Will.I.Am helyett itt a kötelező férfi vendég Sting lett – nem mintha olyan emlékezetes lenne a Powers Out című duett, de azért a kötelezőt sikerül hozni. Ráadásul az pillanatnyilag kifejezett fegyvertény, hogy a reneszánsz és szimfonikus zenébe temetkezett figura kidugta az orrát a burkából, és bevállalt egy ilyen szereplést.
A meccs vége tehát kevésen múló pontozásos győzelem Nicole Scherzinger javára, de azért elbíznia neki sem kell magát, mert ezt túlszárnyalni nem olyan nehéz. A kiút viszont itt egyértelműen adott: a lemez a végére szinte teljesen átmegy klasszikus popzenébe, az utolsó szám például egy nagy ívű énekdallamokkal teli zongorás darab – ha innen folytatódna legközelebb a dolog, abból még valami kifejezetten jó is kisülhetne.
