Kultúra

Milyen Woodstock? [Sziget 5. nap]

Bus András
Bus András

2010. 08. 16. 08:47

Elmondhatjuk, hogy a végére maradt a java az idei Szigeten.
Korábban a témában:

Hogy a felét nem sikerült látni, az egy másik kérdés, rajtunk kívül álló okokról van szó. Mindazonáltal az is bőven elegendő volt, amit sikerült elkapni, még ha ez csak három és egynegyed zenekart meg egy kényelmes asztalt is jelent, aminek a végéből jelentkezünk most. Amúgy már délután érezhető volt, hogy rendben lesz ez az utolsó nap, mert vasárnap ide vagy oda, nem sokat lehetett érezni a zárórai hangulatból: összesen ketten jöttek szembe lebontott sátorral, távozóban, miközben mi befelé mentünk a K hídon – a többiek rendesen készültek az utolsó nekifutásra.

Danko Jones nagyszínpados koncertje ennek dacára elég lelombozóan kezdődött: hatsornyi, azaz egy maroknyi embernek kezdett játszani fél ötkor a pofátlan kanadai rakenroll-(anti)hős. Becsületére legyen mondva, nem nagyon hagyta magát, megállás nélkül hat számmal rontott rá a publikumra, mielőtt belekezdett volna első monológértékű konferanszába, és láss csodát: meg is volt a hatása. Mire ugyanis odáig jutott, hogy a legjobb európai fesztiválnak deklarálta a Szigetet, majd megkérdezte a publikumot, hogy így egy hét toitoiozás után ugye mindenki szeretne már otthon székelni a saját toalettjén, egy szellősen teli, de teli – és nagyon hangos – placc felelt neki (mondani sem kell, határozott igennel). Innentől pedig nem volt megállás, kettesével-hármasával jöttek a slágerek (Cadillac, Code of the Road, Full of Regret, Baby Hates Me) és az őket váltó hajmeresztő konferanszok, aztán elöl valaki megmutatta a melleit is a zenekarnak, mire Danko Jonesnak leesett az álla, és onnantól már tényleg nem nagyon lett volna hova tovább, ha nem ez a fazon (és a zenekara) írja meg a koncertet záró Mountain Songot. Ebben ugyebár egyfelől a rock and roll elhunyt legendáit köszönti a kopasz énekes Dimebag Darreltől a Ramone-okon át Ronnie James Dióig, másfelől pedig elmondja, hogy ha meghal, felmegy egy hegyre, és akkor mindenki, aki bántotta, megcsalta, lenézte, fel fog nézni rá, ezért ő minden nap ezerszer megáll a tükör előtt, és azt mantrázza magának, hogy a szíve egyre erősebb, a bőre egyre keményebb, a hangja pedig egyre hangosabb lesz. És tényleg: lehet magyarázni, hogy hány akkord ez, meg melyik témát melyik alapvető rock and roll zenekar játszotta el már húsz vagy harminc évvel ezelőtt, de ez a csávó évről évre jobb. Várjuk jövőre is.

Miközben a Nagyszínpadot birtokba vette az énekes címén a féltérden konferáló Mickey Mouse-t színpadra állító Billy Talent (borzasztó volt, ne ragozzuk), mi inkább elkezdtünk készülődni a hét legjobbjának ígérkező Monster Magnet koncertjére. Amikor az ember így készül, annak rendre koppanás a vége – na, erről az együttesről mindent elmond, hogy ennek nem volt az. Nem tudom, mennyien voltak, nem tudom, hogy szólt a koncert (bár úgy tűnt, hogy nagyon sokan és elég jól), hibátlan volt, kész. Sokan keresik az okos figurákat a rock and rollban – nos, ezen a napon nem kellett messzebb menni a metálszínpadnál, hogy sikerüljön meg is találni az egyiket, mert Dave Wyndorf egyértelműen az, nem mellesleg pedig közben ő a nagykönyv szerinti rock and roll isten is. Hogy az utóbbi években egy altató-túladagolással és jó pár pluszkilóval is álcázta magát, az senkit nem téveszthet meg, akinek szeme meg füle van, mert már abból látszik ez az egész, ahogyan kaján félvigyorral az arcán belekapaszkodik a mikrofonjába. Amikor pedig elkezdi válogatott zenekarával nyomni a dagonyás riffekből, feszes rokkolásokból, bugyogó mellotronos pszichedéliából (akart ezután a fene ott lenni Woodstockban), nyúlékony szólókból és a tankönyvekbe kívánkozó szövegekből álló dalait, akkor mindenkinek térden a helye – de persze csak azért, mert úgy a legjobb léggitározni. Más szóval nevezhetjük ezt az ürgét a rock and roll Michelin-figurájának, de ugyanilyen erővel a műfaj Buddhájának is, és ahogy a régi slágerek – Crop Circle, Radiation Day, The Right Stuff, Negasonic Teenage Warhead, Powertrip – mellett előadott új szám bizonyította, még nem is fogyott ki a mondanivalóból. Persze valószínűleg előbb is lenne vége a világnak, mint hogy ez megtörténjen, úgyhogy én a magam részéről a világ végéig fogom is hallgatni a Monster Magnetet.

A Kasabianból ezután maradt három szám alapján annyit sikerült megállapítani, hogy valószínűleg ők is hibátlan koncertet adtak, ennek ellenére nem bánok persze semmit. Maradt tehát a Muse, ami azért maradéknak nem rossz, sőt a Nagyszínpad záró zenekarának sem. Kontextusban tessék értelmezni ezt a mondatot: egy nappal voltunk egy Iron Maiden, és fél órával egy Monster Magnet után. Persze nem csoda ez, ha belegondolunk, hogy arról a zenekarról van szó, amelyet egy zeneipari mogul az egyetlen új, nagy tömegeket szórakoztató bandának titulált, méghozzá a koncert alapján teljes joggal: jó helyet ugyan nem lehetett találni, mert elöl letapostak, hátul túl messze voltam, de még így is agyonnyomott a kép meg a hang is. Lézerek pásztázták az eget, méhkaptárt idéző vetítő villogott a háttérben, és a zeneileg, énekileg egyaránt hibátlanul megszólaló Supermassive Black Hole, Starlight, Plug in Baby, Uprising és Resistance közé még a Nirvana Negative Creepjének a riffje is befért, Matt Bellamy pedig bemutatta, hogy a szerencsétlen antisztárok korszakának is az a végeredménye, hogy kitermel egy klasszikus sztárt, aki reluxás Kanye West-szemüvegben, három ponton hajló mikrofonállvánnyal és villogó képernyővel ékes gitárral vadítja a csajokat, még akkor is, ha nem mer a szemükbe nézni. Mondhat bárki bármit, megvan ennek a maga varázsa, és jó érzés, hogy manapság is van legalább egy olyan banda, amelyikről elképzelhető, hogy tíz év múlva különálló manufaktúrát képez majd a popiparban, ahogy ma mondjuk – sokak fájdalmára, de még többek megelégedésére – a Depeche Mode teszi ezt. És jó érzés lesz az is, ha már ott tartunk majd.

Nos hát, ezzel nagyrészt túl is vagyunk az idei Szigeten. Ezek a sorok épp viharfüggöny mögött születtek, így pillanatnyilag már minden úszik, és a tájkép leginkább a Mad Max erősebb jeleneteire emlékeztet. Jobbról Stevie Wonder, balról a Metallica bömböl, megjelentek az első kukán dobolók is, ahogy az ilyenkor szokásos. Sok már nincs hátra: hamarosan libasorba tömörülnek az utolsó rohamokig kitartó sörcsapokat ostromló bélpoklosok, szuref kolléga pedig megveszi a kilépő kürtöskalácsát – de hogy pontosan mi történik még, azt inkább fedje a feledés jótékony homálya. Mi ezennel elbúcsúzunk, zárszóként egy kedves ismerőst idézve, mert rég nem éreztük így, de most egyetértünk vele: “basszus, ez annyira jó volt, hogy kénytelen leszek jövőre is kijönni“.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.