Mivel a 4000 méteres magasságba épült La Pazba nem tanácsos akklimatizáció nélkül berepülni, csapatunk fele az első öt napot a perui turistagyárban, Cuzcóban és környékén, a Szent Völgyben töltötte, ami segítette a kulturális ráhangolódást. Megvolt a kötelező Machu Picchu-kiruccanás is, erről csak annyit, hogy az menjen oda, aki a legdurvább turistainvázióra és annak minden eszelős, influenszer-forgatókönyvek diktálta velejárójára is felkészült. Az idén a vastag prémkucsmában, hosszú stólában készített szelfi közben áradt igazán a vibe. Volt idő megfigyelni a divatos szetteket, miután haladni, kerülni nem lehetett, a napi 4500 látogatót ugyanis óránkénti hullámokban, terelő kötelek közt engedték be.
A kulturális akklimatizációt inkább a Szent Völgy többi állomása segítette, ahol alig találkoztunk turistákkal.
A titkot, hogy miként lehetett a hatalmas inka birodalmat – a mai Ecuadortól Argentínáig mintegy 2 millió négyzetkilométeren – írásbeliség nélkül működtetni, és hogy az egyenként egymáshoz faragott kövekből miféle isteni sugallatra tudtak földrengésbiztosan építkezni, még mindig nem teljesen ismerjük. Ha nem oly eredményesen fosztotta volna ki és semmisítette volna meg az őslakosok kultúrájának írmagját is az a pár száz, aranyra éhes spanyol konkvisztádor, talán többet tudnánk.
Minden régészeti bemutatóhelyen tapasztaltuk (és ez igaz az inka birodalom többi utódállamára is), hogy nincsenek információs táblák. Megvan erre a hivatalos magyarázat: meg akarják őrizni a „vizuális integritást”, a romok eredeti állapotát és hangulatát. A bejáratnál helyi idegenvezetők kínálják szolgáltatásaikat, nyelvileg és történelmileg változó tudással. Aki tehát nem készül fel jó előre, illetve nem fizet helyben (egy-egy kisebb csoporttól Peruban általában 100 dollárt kérnek), az úgy kóvályog a romok közt, hogy azt sem tudja, hol jár.
Ettől még persze lehetne a romváros területén kívül, mondjuk az étterem és a luxushotel szomszédságában egy korszerű edukációs központot létrehozni, de erre a perui állam nem költ. Mivel világszínvonalú látványosságokat mutat fel, végül is megteheti. Ráadásul így munkahelyet teremt, mivel a turisták kifizetik az idegenvezetők bérét. A jegybevételekért azonban meg kellett harcolni: a perui legfelsőbb bíróság többéves per eredményeként mondta ki 2019-ben, hogy a Machu Picchu régió (több mint 22 ezer hektár) a perui államé, és minden egyéb tulajdonigényt elutasított. Már a romváros megközelítése is szépen jövedelmez, hiszen az egyetlen közlekedési eszköz, a vonat, méregdrága, ám a külföldi így is már hónapokkal korábban tolong a jegyéért. A Szent Völgy egyes állomásainak bejárása nem megy taxi nélkül, ami viszont elég olcsó, illetve változó összetételű 1–5 napos szervezett túrákra lehet befizetni.
A különböző helyszíneken is lehet guide-ok szolgáltatásait igénybe venni, akik persze, ha lehetőségük van rá, igyekeznek több bőrt lehúzni a kliensekről, Pisacban például vezetőnk, miután vázolta az inka kozmológiát a kondorról, a pumáról és a kígyóról (az égi, a földi és a föld alatti világ szentként tisztelt megtestesítőiről), furulyabemutatót tartott, és a maga készítette hangszereit meg lehetett vásárolni. A „nagymama receptje alapján készült”, magashegyi betegségre javallott, gyógynövényekből készített olajából vettünk is, és később, 5300 méteren támolyogva szaporán kenegettük magunkat vele.
Szivárványos zászló alatt
Általános tapasztalatunk Latin-Amerikában, valahányszor helyiekkel beszélgetni próbáltunk a történelmükről – ez igaz volt Perun kívül Guatemalára, Kolumbiára, Ecuadorra és Bolíviára is –, hogy
Amikor egyik sofőrünk ajánlására chichát (mustszerű, erjesztett gabonaital) vettünk az út szélén házi készítésű portékákat árusító asszonyoktól, és megkínáltuk, a földre löttyintett egy kortyot, így áldozva Pachamamának, vagyis a quechua, aymara indiánok hite szerinti Földanyának. Egyébként pedig, mint jó keresztényhez illik, Jézusnak is megadta a tiszteletet, például minden elindulásnál keresztet vetett. A legszebb példát az ősi és a keresztény vallás békés egymás mellett élésére egy katedrálisban láttam, a bolíviai Potosí városában, ahol a 17. századi festő az Urat a felhők közt egy szivárvány ívén ülve ábrázolja. A szivárvány az inkák egyik legfontosabb jelképe volt, úgyhogy a Machu Picchu felett lengedező szivárványos zászló nem a helyi pride-ot hirdeti.
Vezetőnk, Nagy Endre szerint, aki Latin-Amerikába szervez utazásokat, az indián őslakosságot nem véletlenül tartják tudatlanságban a saját kultúráját illetően. A valós hatalmat gyakorló fehér kisebbség ugyanis tarthat attól, mi lesz, ha öntudatra ébrednekindiánok. Valószínű, hogy nem kizárólag a szegénységgel magyarázható az sem, hogy a feltáratlan régészeti emlékekben dúskáló országokban leginkább külföldiek által finanszírozott ásatásokról lehet hallani. Nemrég például szlovák koprodukcióban tártak fel Guatemalában egy maja romvárost. A bolíviai Paria romvárosát pedig, amely fontos raktárbázisa volt az inka birodalomnak, egy magyar néprajzkutató régész, Gyarmati János találta meg.
Az utolsó inka főváros, Vilcabamba romjainak felfedezése is kötődik magyar személyhez. Bár egy amerikai kutató, Gene Savoy talált rá 1964-ben, az esőerdő mélyén, hogy felfedezését igazolni tudja, elhívta magával a Peruban utazgató és filmező magyar származású Rózner Gézát. Több év alatt együtt tárták fel a romokat. Ha nem lenne olyan nehéz megközelíteni, és útitársaim nem gondolták volna úgy, hogy a „MaPi”-t egyszer az életben látni kell (ami igaz), izgalmasabb lett volna odamenni. Ezúttal azonban a fő cél az volt, hogy akklimatizálódjunk a bolíviai 4000 méter feletti magasságokhoz. Ezt egyébként leginkább az a túra szolgálta, amely a 4200 méteren levő mesés Humantay lagúnához vitt föl minket. Mivel a hét órás időeltolódás okozta álmatlanságon még nem sikerült úrrá lennünk, a hajnali 4 órás indulás Cuzcóból nem okozott nehézséget, az önmaga tükörképét is fenséges látványként kínáló lagúna pedig bőven feledtette velünk az oxigén hiányát.
Mivel ötnapos perui tartózkodásunk repülőjáratunk törlése miatt négyre fogyott, Cuzco megnézésére pár óránk maradt, ami sajnos csak a katedrálisban tett gyors vizitre volt elég. Kevés időnket ráadásul tovább fogyasztották a perui, majd a bolíviai belpolitikai helyzet miatti anomáliák. A Cuzcóból 3 órás késéssel induló éjjeli buszunk hajnalban alig 60 kilométerrel a határ előtt, egy hídnál fennakadt az ellenzéki tiltakozás eszközeként szervezett útlezáráson. Felgyújtott autógumik és a híd végében álló elszánt helyiek sorfala jelezte, hogy itt nem jutunk át. A buszvezető tanácsára
Annyit elértünk, hogy a beígért 12 órás veszteglés helyett már kora délután továbbmehettünk.
Viracocha nyomában
A bolíviai kvázi-fővároshoz (hiszen a hivatalos Sucre), La Pazhoz közeli Tiwanaku (Tiahuanaco) romvárosa a Machu Picchuval összevetve kevéssé látványos, történetileg azonban sokkal izgalmasabb, hiszen az egyik legjelentősebb pre-inka emlék. Még élénken fel tudtam idézni, milyen volt ugyanitt 11 évvel ezelőtt, június 21-én, a hajnali mínuszban, feltartott tenyérrel várni, hogy a felkelő nap átmelegítsen, és elmúljon a déli félteke leghosszabb éjszakája. Körülöttünk népviseletbe és mindenféle maskarákba öltözött helyiek, sámánjaik vezetésével, táncolva, énekelve, áldozati tárgyakat égetve köszöntötték a Napisten, Inti újjászületését. (Az Inti Raymi, vagyis a Napünnep Bolíviában, Peruban és Ecuadorban ma is élő hagyomány.) Most erről lemaradtunk, és csupán körbesétáltunk a hajdani vallási központ hatalmas területén, megcsodáltuk a tökéletesen illeszkedő kövekből épített templom, temetkezési hely és szertartásközpont romjait, a múzeumban kiállított gigantikus istenszobrokat, és a megtalálásukról készült fotókat. Másnap pedig elindultunk a főisten, Viracocha születésének helyére, a Napszigetre.
Az inkák hite szerint a mindenség teremtője, Viracocha, a Titicaca-tóból született. A Föld legmagasabban (3800 méteren) fekvő hajózható tavának legnagyobb szigetén ma is látható palotája, amelyet a 15. században építettek. A kopár, terméketlen fennsíkról nyíló látvány pazar, és mivel a szigetet kevesen lakják – ők elsősorban turizmusból próbálnak megélni –, ösvényeit főként birkacsordák, pásztorok és lámák járják. Mivel a szolgáltatások (üzlet, étterem, wi-fi) alapszintűek, a tó vize 8–10 fokos, szerencsére a turista kevés. Lehetett időt tölteni azzal, hogy a hosszúra nyúlt árnyékok idején csak úgy elheverjünk a parton, és elnézegessük az unokát, tehenet pásztoroló vagy éppen száraz kukoricaszárat cipelő asszonyokat.
Bolíviára sokkal inkább igaz, mint Perura, hogy a nők még a városokban is népviseletben járnak. Később a hegyekben egy asszonytól megpróbáltuk megvásárolni a maga készítette ünnepi viseletét, de nem adta el semmi pénzért.
Mivel a négyezres magasság az Isla del Sol után már nem jelentett problémát, visszatérve La Pazba, fölbuszoztunk 5100 méterre, ahonnan nekiindultunk a hiányzó 321 méter szintet leküzdeni – annyi volt még hátra a város felett magasodó Chacaltaya csúcsáig (5421 m). Amíg a gleccser el nem olvadt (2009-ben), itt volt a világ legmagasabban fekvő sípályája.
A látványért meg kellett szenvedni, mert az átlag magyar szervezet 5000 méter felett már erősen küzd az oxigénhiánnyal: néhány lépésenként meg kell állni. A fejfájást – köszönhetően az akklimatizációnak – megúsztam, a légszomj miatt azonban csak a kisebbik csúcsra (5350 m) mentem föl, és a menedékházban kávét szürcsölgetve vártam be a többieket. Döbbenten láttam, amint egy hegyi piknikezésre érkező csapat – köztük népviseletbe öltözött asszonyok, vékony talpú keskeny orrú divatcipőkben, 5–6 éves gyerekeket kézenfogva – ütemesen, megállás nélkül haladt fölfelé, azon az úton, ahol én nemrég még két túrabotomra dőlve kapkodtam levegőért.
A világ legöregebb és legszárazabb sivataga kincsesbánya
Megnyugvással töltött el a gondolat, hogy ezek után az Atacama-sivatag 3500–4500 méteres szintjeit jól fogom bírni. Így is lett. A sivatagban nem önmagában a magasság, sokkal inkább az erős hőingadozás meg az extrém száraz levegő jelentett megpróbáltatást. Orrlyukainkban kavicsokká állt össze a magasság miatt folyton képződő, porral kevert váladék, szemünk égett, torkunk kapart. Mivel javában benne voltunk a hűvösebb száraz évszakban, hajnalban még általában télikabátban indultunk útnak, ami aztán a nappali melegben egy szál pólóig olvadt le rólunk.
Errefelé igen ritka vendég az eső, így a növény és az állat is. Az ichufűn kívül kevés növény képes a hőmérséklet-különbségből keletkező párával is beérni. Több százmillió évvel ezelőtt a mai Atacama térsége óceáni medence vagy sekély tenger volt, ezt tengeri üledékek, fosszíliák, ősmaradványok bizonyítják. Később, a lemeztektonikai mozgások miatt az óceáni kőzetlemez az Andok alá bukott, a régió kiemelkedett, és kialakult a hegyláncrendszer, amely akadályozza az óceán felett keletkező esőfelhők átjutását. Az extrém szárazság tehát nem függ össze a jelenleg tapasztalható klímaváltozással, az Atacama legalább 10 millió éve szárad, és 2–3 millió éve sivatag.
Bár az ember számára ez a táj nem biztosít megélhetést, találtak itt csontmaradványokat, sőt múmiákat. Újabban már települések is épültek, hiszen az utóbbi évtizedekben kiemelten értékessé vált ez az ásványi anyagokban, nehézfémekben gazdag terület. A bányászat már a gyarmati időkben is jelentős volt a környéken (arany, ezüst, ón, réz), Bolívia, illetve az úgynevezett „lítium-háromszög” (Chilével és Argentínával) az utóbbi évtizedekben különösen fölértékelődött, miután
Meg kell mondanom, Bolíviába elsősorban az a vágy vitt, hogy lássam a Salar de Uyunit, a világ legnagyobb sós síkságát, mivel ez a 11 évvel korábbi túránkból kimaradt. Ennek a befagyott tónak látszó 10,5 ezer négyzetkilométeres sórétegnek egy szeletén dzsipekkel hajtottunk át (utána sürgősen mosóba vitték a járműveket), utunk egyik állomása egy sziget volt, ahol gigantikus méretű kaktuszerdő nőtt. Furcsa érzés volt a helyenként 10 méteres, vízzel áztatott sótakaró borította lítiummező fölött autózni, annak tudatában, hogy alattunk sós víz van. (Benne a rengeteg lítiumon kívül magnézium, kálium és bór is ázik.)
A lítiumbányászat gazdaggá tehetné Bolíviát, azonban az állami vállalat mellett (YLB – Yacimientos de Litio Bolivianos), amely a kitermelést, feldolgozást és értékesítést felügyeli, más szereplők is beléptek a bizniszbe. A bevétel sokkal nagyobb lenne, ha nemcsak nyers lítiumot, hanem feldolgozott akkumulátor-alapanyagot értékesítene a bolíviai állam, azonban a technológia komplikált és rendkívül drága. Így aztán 2023-ban olyan, hazánkban is ismert szereplők léptek be a buliba, mint a Debrecenben gyárat építő a kínai CATL (konzorciumi tagként) technológiát, beruházást és lítium-feldolgozó üzemeket ígérve. De jelen van az orosz Roszatom is, mely nemcsak urániumban, hanem lítiumban is utazik. Továbbá érdeklődés mutatkozott német, dél-koreai és francia cégek felől is, de egyelőre ez a tárgyalások szintjén nem jutott túl.
A bórral pedig egészen közvetlenül is találkoztam, mivel az a vizek párolgása után sószerű kicsapódódás formájában a talpunk alatt ropogott. Mivel sónak véltem, megkóstoltam, amire vezetőnk, Endre, ijedten javasolt egy alapos szájöblítést.
A „Gazdag-hegy” finanszírozta a spanyol korona aranykorát
A sivatag látványa minden kopársága ellenére – vagy épp emiatt – valóban pazar. Az 5–6 ezres hegycsúcsok keretezte homokos síkságban a főútról letérve az idegen rég elveszítené az utat, sofőrjeink azonban az ezerfelé indázó keréknyomok hálózatában biztos kézzel tartották az irányt: egészen az argentin–chilei hármas határig lementünk. Utunkat olykor szürreális, szélformálta kőképződmények keretezték, mintha egy Dali-festménybe csöppentünk volna. A hajdani tenger maradványaként több, élénk színekben pompázó, ásványokban gazdag tó is megmaradt, sőt egy szabadtéri termálmedencében is csobbantunk. Aznap jártunk arra, amikor sötétben, mínusz 10 fokban indult a reggel, hogy a napfelkelte a fortyogó, kénes leheletű gáz- és gőzvulkánok földjén érjen minket. Így aztán pár órával később, amikor még mindig dideregtünk, nem volt kérdés, hogy belemerüljünk-e a 40 fokos vízbe.
A fumarolák viszonylag nagy kiterjedésben, a Laguna Coloradától nem messze, az Eduardo Avaroa Nemzeti Park területén láthatók. A „Sol de Manana” (a reggeli nap) fumarolamezőn tett hajnali látogatásunk egészen holdbéli élmény volt. Mintha egy lakatlan bolygón jártunk volna, olyan érzés volt a változatos színű és megjelenésű gáz- és gőzkitörések közt bolyongani a napfelkelte előtti fagyos, rózsaszínes derengésben.
Némelyiknek az akár méteres átmérőjű kráterében sűrű mészszerű anyag fortyogott, és fehér buborékokat eregetve tört föl a forró gőz. Apró, sárga kristályokkal szegélyezett lyukakat kellett kikerülnünk, amelyekből forró, mérgező kéngőz párolgott, másutt a rózsaszínes kráter mélyéből hangos sustorgással lövellt ki a sűrű gőz. A szelídebbek fölé tartva próbáltam volna megmelengetni elfagyott ujjaimat, de ettől szaporán eltanácsoltak.
A hideg-meleg szélsőségek, a forró dzsipből a hűvös szélbe kiszállások oda vezettek, hogy a tüdőmben váladék rakódott le vastagon. Ez főleg később, már a még La Paznál is magasabban fekvő Potosí városába érkezve jelentett problémát, melynek 4000 méter feletti meredek utcáin kaptatva alig kaptam levegőt, pláne, hogy a közösségi közlekedést ezeréves dízel pick-upok szolgálják ki, így
Egyre súlyosbodó hörghurutom miatt a Potosí felett magasodó hegy ezüstbányájába sem tudtam ellátogatni, amit nagyon fájlaltam.
Bár Potosít a levegője miatt nem szerettük, gyönyörű katedrálisa, belvárosa őrzi a gyarmati múlt nyomait. Aki Bolíviában jár, ne hagyja ki. Valaha ez volt Latin-Amerika történetének egyik legfontosabb települése, a világ leggazdagabb városának tartották. Az első ezüstércet a legenda szerint egy helyi bennszülött pásztor találta a Cerro Rico, vagyis a „gazdag hegy” lejtőin. A várost ennek tövében spanyol konkvisztádorok alapították 1545-ben, és több tízezer tonna ezüst került ki a hegy gyomrából, ez finanszírozta a spanyol korona európai diadalát. Mivel az indiánok fizikuma nem bírta a kényszermunkát, Afrikából hurcoltak ide fekete rabszolgákat.
A városban működő Casa de la Moneda, a gyarmati érmék verőháza volt az Újvilág egyik legfontosabb pénzverdéje, itt készültek évtizedeken át a spanyol korona érméi, helyi ezüstből. A pénzverde a világgazdaság történetében is jelentős szerepet játszott, olyannyira, hogy a város nevének betűiből alkotott logóból származik a dollár jele. (A Potosíban vert 8 realos érmék után, amelyek a világ első dolláralapú pénzei voltak.)
A pénzverde ma múzeum, ahol egy a 16. században Madridból hozott ezüstpréselő gépet is őriznek, és a hatalmas boltíves pénzverő műhely is eredeti, füstös állapotában látható, berendezve szerszámokkal, bábukkal. A helyi idegenvezető elmondta, hogy a fekete rabszolgák legfeljebb az udvarra mehettek ki, és míg a higanymérgezés vagy a tüdőbaj el nem vitte őket, ebben a műhelyben élték le az életüket.
Az Andok zord magaslatai után a szelíd lejtőket is megjártuk
Egész utazásunk felett ott lebegett a kérdés, hogy vajon a súlyos és krónikus üzemanyaghiány és a folytonos útzárak közepette hogyan jutunk el túránk következő állomására. Potosíban aztán megláttuk, hogyan működik egy összeomlásközeli országban a közlekedés: előre megváltott buszjegyeinket hiába lobogtattuk hajnalban a buszpályaudvaron, csak annyi információhoz jutottunk, hogy innen ma nem megy ki busz. A helyiektől azt a tanácsot kaptuk, hogy az útzár közelében keressünk privát transzfert. Föltaxiztunk egy forgalmas csomóponthoz, ahol jelentős tömeg próbálkozott ugyanazzal, mint mi: találni egy kalóz buszt, amely földutakon eljut valahogyan a fővárosba. Ez végül sikerült is, hiszen
Sucre mintegy három óra járásnyira lett volna Potosítól, a földutakon legalább öt órába telt, de legalább odaértünk. Csak egyszer kellett kiszállni, mert a buszunk nem tudott átmenni a vízmosáson. A férfiak köveket pakoltak az első kerekek alá, így járművünk teher nélkül átbukdácsolt valahogyan.
Sucre kétségkívül Bolívia legszebb városa, így aztán fájt, hogy csak kevés idő jutott rá. Kétnapos kirándulásra indultunk ugyanis a közeli Maragua kráterhez. A különleges geológiai képződmény valójában nem kráter, csak annak látszik. A földrajztudósok szerint nem vulkánkitörés nyomán keletkezett, hanem óriási földtani gyűrődés, vagyis 8–10 kilométer átmérőjű szinklinális, amelynek peremén a kőzetrétegek befelé hajlanak, és a homokkő különböző színű rétegeit a szél meg a víz kráterszerű alakzattá formálta. Utunk sokáig egy gyönyörű folyóvölgy mentén haladt, majd pár száz méter szintet leküzdve a helyenként omladékony hegyoldalban, fölértünk a nyeregbe. Állattartásra berendezkedett parányi, szegényes tanyák mellett haladtunk el, és épp mire erőnk elfogyott volna, megérkeztünk a „kráter” mélyén megbújó apró faluba. A korán beköszönő este ismét milliárdnyi csillagot ragyogtatott ránk, éppen olyan tiszta volt az ég, mint a sivatagban.
Másnap tértünk vissza Sucréba, és kis pihenő után körbe sétálgattunk a fehérre meszelt házakkal szegélyezett keskeny utcákon. A kétszárnyú, nehéz, szegekkel díszített veretes kapuk feletti zárt faerkélyeket, melyek rejtekéből hajdan a kíváncsi polgárasszonyok kukucskáltak ki az utcára, ma már nem használják. A főtér melletti kolostor tetején körbe lehetett sétálni, fölmentünk a harangtoronyba is, ahonnan ráláttunk az egész belvárosra. Sucre leghíresebb épületében, a Casa de la Libertadban (Függetlenség Háza) írták alá 1825-ben Bolívia függetlenségi nyilatkozatát. Ma múzeum működik benne, ahol az eredeti dokumentumok is megtekinthetők.
Bár Sucrét sajnálkozva hagytuk magunk mögött, a megérkezés a köderdők földjére, ott is a bájos kis Samaipata faluba, majd a környéken tett túra hamar feledtette velünk a várost. Itt Bolíviának megint egy másik arcát ismerhettük meg. A vad hegycsúcsok és a zord szépségű sivatag után olyan volt a Codo de Los Andes hegyvonulatán körbesétálni,
A név elég beszédes – a Codo de Los Andes jelentése: az Andok könyöke. A hegyvonulat itt látványos, könyökre emlékeztető szöget zár be. Miután felküzdöttük magunkat a nyeregbe, már csak arra kellett ügyelni, hogy az erős szél le ne lökjön minket. Majd hosszú ereszkedés után egy folyóvölgybe érkeztünk.
És a végére egy kis luxizás is jutott
Másnap több mint két évezredet repültünk vissza az időben, amikor meglátogattuk Bolívia egyik legjelentősebb történelmi emlékhelyét. El Fuerte de Samaipata óriási, egyetlen darabból álló homokkő tömbje nemcsak lenyűgöző mérete miatt különleges (körülbelül 220 méter hosszú és 60 méter széles), hanem mert a ma is jól kivehető faragások, szimbólumok arra engednek következtetni, hogy valaha különleges szerepet játszott az itt élő közösségek életében. Szakrális hely lehetett, mely több kultúra örökségét hordozza.
Régészeti kutatások szerint a chané nép (i.e. 300-tól) lehetett az első, mely itt megtelepedett, ők vésték a sziklába a komplexum legősibb motívumait. Az inkák (15. század) tovább használták, alakították, vallási-katonai központtá tették, hiszen a hegyvidék határán fontos volt megvédeni a birodalmat a harcos amazonasi népektől. Valószínű, hogy a kőtömb rituális szertartások, áldozatok, illetve csillagászati megfigyelések helyszíne is lehetett. Végül a spanyol hódítók vették birtokba, és használták stratégiai pozíciója miatt őrtoronyként – innen ered a neve.
A sok cuccolást, korán kelést kipihenni, túránk utolsó előtti állomásaként elmentünk luxizni: két éjszakát töltöttünk az Amboro Nemzeti Park őserdejének egyik eldugott völgyében, a környező vörös homokkő sziklafalak tövébe épített ecolodge-on (Refugio los Volcanes). Első nap csak könnyű sétára indultunk, melynek végén egy kilátópontról néztünk körbe a hatalmas vörös-fekete monolit sziklákról, másnap azonban egész napos túrát tettünk helyi kísérőnkkel – és a ház macskájával, akit hiába próbáltunk hazaküldeni. Ahelyett, hogy a folyó sűrű hajtűkanyarjait követtük volna, a köveken átbukdácsolást választottuk, és a sekély vízben való, legalább húsz átkelést szerencsésen megúsztuk belecsúszás nélkül. Célunk a háromszintes vízesés volt. Majmokon kívül nem találkoztunk más állattal, de utunkat madárhangok kísérték. A lodge remek konyhája, a hangulatos társalgó, a függőágyak és a kör alakú magányosan álló jógaház minden lehetőséget biztosított a gondtalan pihenéshez, többen mégis egy lájtos levezető csatangolást választottuk a naplemente előtti órákban is.
Tudtuk, hogy túránk utolsó állomása, Bolívia legnagyobb városa, Santa Cruz de la Sierra már kevés izgalmat tartogat, de a valóság még várakozásainkat is alulmúlta. Santa Cruz eséllyel nevezhetne a legrondább kétmilliós városok versenyébe. Szétterülő, hangulattalan, jellegtelen, ám mivel innen lehet a legkedvezőbben Madridba repülni, nagyrészt kikerülhetetlen. Hogy valami szépet is lássunk, elmentünk a közeli homokdűnékhez (Lomas de Arena) egy mini-sivatagi túrára, aztán, hogy kimaxoljuk a helyi gasztronómia adta lehetőségeket, ettünk krokodilt, piranját és cevichét egy Santa Cruz-i étteremben, majd kitaxiztunk este induló gépünkhöz.
Meg kell mondanom, bár hetek teltek el, bolíviai élményeinket még nem sikerült feldolgoznom. Lehet, hogy még egyszer vissza kéne menni?
