Az Európai Unióban kevés olyan alkalom akad, amikor minden tagország szavazatára szükség van. Az EU döntéshozatala alapvetően úgy működik, hogy mindig a lehető legtöbben értsenek egyet valamiben. A bizottság előjön egy javaslattal, amire a parlamentnek és a tanácsnak is igent kell mondania. Így beleszólásuk van a döntésekbe a direkt erre választott képviselőknek és a tagországok vezetőinek is.
Utóbbiaknak persze jóval nagyobb beleszólásuk, ezért nagyobb egyetértésre is törekszenek. Az Európai Parlamentben ülő választott politikusok igyekeznek kihasználni politikai vitákra azokat a kereteket, amelyeket ez a fórum biztosít nekik. A tagállamok vezetői viszont valódi döntéshozók, ráadásul ők fizetik a csekket is, így itt szinte minden esetben törekszenek arra, hogy a lehető legtöbb tagország mondjon igent valamire.
Hiába követelmény az uniós törvényhozás kis részénél az, hogy a tagállamok egyhangúlag szavazzanak, a legtöbb esetben elég az úgynevezett minősített többség – korábban mégis szinte minden döntés egyhangú voksolással született meg. Senkinek sem volt érdeke megosztani a tagállamokat, hiszen a döntéseknek akkor van legitimitásuk, ha a legtöbb tagállam beáll mögéjük. Az utóbbi időszakban ez az egyhangúság gyengült, bár még mindig erős.
A gyengítésben kiemelkedő szerepe volt Magyarországnak is. A magyar kormány ugyanis politikai fegyverként használta a tanácsban azt a vétót, amelynek a szerepe alapvetően az lenne, hogy a nagy tagállamok összeverődve se tudják elnyomni egy-egy kisebb tagállam érdekeit. A legtöbb tagállamnak van valamilyen belső problémája vagy konfliktusa külső szereplőkkel (ilyen például a kisebbségi jogok kérdése Spanyolországban, vagy Ciprus vitája a törökökkel). A vétónak az lenne a valódi szerepe, hogy ezeket a problémákat figyelembe vegye.
Az esetek túlnyomó többségében nehéz volt a többi tagállam számára eladni azt, hogy valóban a magyar érdekek képviseletéről van szó. És ma már a többi ország is felismeri, ha a vétót egy tagállam valójában otthoni politikai kommunikációra szeretne felhasználni.
Ez meg is gyengítette a vétók erejét.
Korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy uniós csúcson arra törekedjenek a tagállamok, hogy csak 26-an egyezzenek meg valamiben, nem törődve azzal, hogy az egyik tagállam nem fogja aláírni a végső következtetéseket. Mostanra ez lett a norma. Nincs komoly szándék arra, hogy Magyarországot is meggyőzzék, legfeljebb próbálkozások történnek.
Szlovákia esetében másról van szó: bár Robert Ficóék fenyegetései mögött is van politika, de van esély a meggyőzésükre, ha a többiek igazodnak ahhoz, amit a szlovák kormány nemzeti érdeknek lát. Ezért többnyire tesznek is engedményeket Pozsonynak, aminek eredményeként Szlovákia végül mindig beáll a sorba.
Érdekes azt is megnézni, mikor ért el legutóbb valódi eredményt a magyar kormány a vétófenyegetéssel. A legutóbb így eladni kívánt eredmény az volt, amikor 2023 végén az Európai Bizottság felszabadította a kohéziós források egy részét Magyarország számára. A magyar kormány ugyan direkt összekötötte a felszabadítást azzal, hogy támogatták Ukrajna közeledését az Európai Unióhoz, de valójában ennek nem sok köze volt az igazsághoz. A pénzeket azért kaptuk meg, mert teljesítettük az igazságügyi reformot, amit feltételül szabott a bizottság.
Akkor sem volt teljes a siker, mert Orbán Viktorék hiába próbálták, nem tudták megakadályozni azt, hogy az unió elfogadja a feltételességi mechanizmust, amellyel mostanra a kohéziós forrásaink jelentős részét befagyasztotta a többi tagállam. Azt viszont a magyar kormány el tudta érni, hogy ezt a mechanizmust ne alkalmazzák a 2022-es országgyűlési választás előtt, hanem csak közvetlenül utána induljon meg. Ez volt az utolsó valódi eredmény, amit a magyar kormány vétóval volt képes elérni.
És a következő is ez lehet. Repül az idő, az aktuális hétéves költségvetési ciklus vége felé járunk. A cikluson belül egyetlen olyan pillanat van, amikor a továbblépéshez minden tagország szavazata kell: a félidei felülvizsgálat, amelyre a magyar kormány is igent mondott. Innentől csak az elfogadásba kell beleegyezni.
Az pedig 2027 végén, 2028 elején lesz. Ez ugyan messzinek tűnik, ám valójában a tárgyalások megkezdésénél járunk. A bizottság 2025 júliusában mutatja be, hogy milyen költségvetést szeretne a többi tagállam elé terjeszteni. Innentől kezdődik majd egy hosszú, kétéves vita arról, hogy mi valósuljon meg ebből. Ez mindig komoly harc, az eddigiek is azok voltak, a mostani viszont még inkább az lehet.
Korábban volt olyan terv is, hogy egyetlen nagy csomagot állítanának össze az országoknak, amivel azok nagyobb szabadságot kapnának, mire költik el a pénzeket.
A legújabb hírek szerint végül a mostani ötven helyett három program lehet majd:
- egy a területalapú fejlesztésre,
- egy a versenyképességre
- és egy a külpolitikára.
Az Európai Bizottság célja minden más előtt az, hogy az EU versenyképességén javítson. Ezután következik fő célként Európa védelme, amire most a legtöbb tagország koncentrál. A területalapú fejlesztés megtartása segíthet abban, hogy a büdzsé végül át is menjen, mert ennek azért komoly támogatói vannak a rendszeren belül, még ha a kritikusai is erősek.
A lényeg az, hogy a következő nagy vétólehetőség ez lehet. A kevés pillanatok egyike, amikor egy tagállam komoly eredményeket érhet el. Magyarországnak itt a specifikus célokon túl politikai céljai is lesznek: visszaszerezni azokat a pénzeket, amelyeket elvesztettünk. Nem férünk például hozzá azokhoz az összegekhez, amelyeknek a hitelkamatait nekünk is vissza kell fizetnünk a Helyreállítási Alapon belül. Ráadásul a feltételességi mechanizmus miatt minden év végén egymilliárd eurót veszítünk el. A magyar kormány ragaszkodott ahhoz, hogy ezeket a pénzeket nem vesztettük el, mert a következő hétéves költségvetésnél vissza tudjuk őket szerezni. Ez ugyan még kérdéses, de az biztos, hogy Orbánék megpróbálják.
Persze addig még lesz idehaza egy parlamenti választás is.
A cikk elkészülésében az Európa Ház nyújtott segítséget.
