Nemzetközi botrány kerekedett abból, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen (NKE) tartott környezetvédelmi témájú előadást egy zártkörű konferencián Mahmud Ahmadinezsád, az Iráni Iszlám Köztársaság volt elnöke. A budapesti látogatásról egyelőre keveset tudunk – így azt sem, hogy ki kezdeményezte és miért –, ugyanakkor az érthető, hogy miért háborodtak fel sokan, köztük zsidó szervezetek és az izraeli nagykövetség, hiszen a keményvonalas Ahmadinezsádot a mai napig a legtöbben az iráni nukleáris programmal, Izrael elleni kirohanásaival és a holokauszttagadással kötik össze. Ráadásul az időzítés is katasztrofális volt: a látogatásra a holokauszt áldozatainak izraeli emléknapját és a budapesti Élet menetét követő napokban került sor.
A magyar kormány külpolitikai prioritásai szempontjából sem egyszerű értelmezni Ahmadinezsád meghívását vagy annak engedélyezését. Ha volt kormányzati szándék a látogatás mögött, ha nem, a közvélemény és a külvilág nyilván úgy értelmezi, mint külpolitikai lépést. (Gulyás Gergely a csütörtöki Kormányinfón lapunk kérdésére azt mondta: az NKE-t felügyelő miniszterként nem kapott előzetes tájékoztatást az iráni exelnök meghívásáról, amit az egyetemi autonómia körébe sorolt, de megjegyezte, helyesebb lett volna, ha az egyetem értesíti erről – a szerk.)
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Nem illik bele a magyar külpolitikai prioritásokba
Kétségtelen, hogy a magyar-iráni kapcsolatok stabilabbak, mint általában az európai-iráni kapcsolatok (nem beszélve az amerikai-iráni relációról). Nemcsak hazánknak, de Európának is értékes, hogy európai tudományos intézmények vagy más társadalmi szervezetek (a különböző szankciók tiszteletben tartása mellett) élő viszonyt tartanak fenni iráni társaikkal. Ezt nem csak mi csináljuk: számos európai agytröszt és egyetem épített ki kapcsolatot Iránban.
Ugyanakkor a jelenlegi helyzetben a magyar kormány külpolitikájának ellentmond(ana) a magyar-iráni kapcsolatok erősítésének látványos felvállalása, három okból is.
Egyrészt a magyar kormány maximális szolidaritást vállalt Izraellel a Hamász október 7-ei terrortámadását követően kialakult válságban. A krízis következtében már nemcsak a Gázai övezetben zajlottak a harcok, de áprilisban a történelemben először Irán közvetlen támadást indított Izraellel szemben. Ugyan az izraeli-iráni eszkalációs spirál azóta leállt, Teherán továbbra is akut fenyegetés Izrael számára. A magyar kormány számára láthatóan fontosak az izraeli kapcsolatok, ezeket biztosan nem akarja Ahmadinezsád miatt veszélyeztetni.
Másrészt Izrael mellett más olyan szereplők tetszését sem nyerheti el az iráni kapcsolatépítés, melyeket kiemelt partnerként kezel a magyar kormány. Ilyen az amerikai jobboldal, amelynek egyes képviselői (beleértve Donald Trumpot) a leghatározottabban lépnének fel Iránnal szemben. A Teheránnal való kapcsolat erősítését a magyar kormány (és az EU) által fontos partnerként kezelt Azerbajdzsánban sem feltétlenül látják szívesen, tekintve, hogy a két ázsiai ország közötti feszültségek miatt tavaly a sajtó már egy fegyveres konfliktus kirobbanásának esélyeit latolgatta.
Harmadrészt Irán az elmúlt időszakban egyre szorosabb biztonságpolitikai és gazdasági együttműködést épített ki Oroszországgal, és egyértelműen támogatja Moszkva ukrajnai háborús törekvéseit. Ebben a folyamatban természetesen az Egyesült Államok és az Európai Unió is ludas, hiszen a 2015-ben megkötött, majd 2018-ban Washington által felrúgott atommegállapodás tapasztalata Oroszország és Kína felé lökte Teheránt. Ettől függetlenül tény:
A 2010-es években Teherán erősödő közel-keleti aktivitására még mondhattuk, hogy csak közvetetten jelent ránk fenyegetést, az ukrajnai harcszíntérre való belépéssel azonban ez közvetlenné vált.
Ehhez a listához hozzátehetjük, hogy az elmúlt években az iráni rezsim egyre keményebben lépett fel a többi között a nők jogainak bővítését követelő tüntetőkkel szemben. De tudjuk, hogy a magyar kormányt nem érdeklik az ilyen normatív kérdések, tehát nem meglepetés, ha nem ez a legfontosabb szempont Budapesten.
Ellentmondásos személyiség
Ráadásul a sajtóban kialakult, leegyszerűsített kép ellenére fontos látnunk, hogy
Az iráni politikai rendszer sajátja, hogy a közvetlenül választott elnök nem a legfontosabb döntéshozó. A legnagyobb hatalommal a legfőbb vallási vezető rendelkezik, ezt a pozíciót 1989 óta Ali Hámenei tölti be. Mellette számos belső erőcsoport van hatással a politikai folyamatokra, például a hírhedt Forradalmi Gárda. Az elnököt és a törvényhozás tagjait ugyan a lakosság választja, de az iráni elit különböző intézményeken és mechanizmusokon keresztül meg tudja szűrni, hogy ki indulhat el, befolyásolva ezzel az eredményeket.
Az elmúlt évtizedekben Iránban kialakult egy politikai ingamozgás, amelynek értelmében két ciklusonként váltakozik a keményvonalas és a mérsékeltebb vezetés. Ahmadinezsád a keményvonalas utat képviselte a bel- és a külpolitikában egyaránt, ugyanakkor már a 2010-es évek elején elkezdett romlani a viszonya az iráni belpolitika más erőcsoportjaival és a legfőbb vallási vezetővel is. A váltógazdaságot felülírandó igyekezett a saját emberét helyzetbe hozni a 2013-as választás előtt, akit végül nem is engedtek rajthoz állni, és pár évvel később börtönben végezte.
Ezt követően Ahmadinezsád egyre többet bírálta a kormányzatot, különösen az őt követő mérsékelt Haszan Róháni elnöksége alatt. A 2010-es években kritizálta a rendszerszintű korrupciót és a szíriai beavatkozást, illetve támogatásáról biztosította a gazdasági alapú tüntető mozgalmakat. Ezzel párhuzamosan folyamatosan indulni akart az elnökválasztásokon, ezt azonban mindig megakadályozták. Egy alkalommal egyenesen liberális demokratának nevezte magát, ami az iráni elitben súlyos szitokszó. Ugyan az ismét keményvonalasnak tekintett Ebrahim Raíszi elnöksége alatt sokkal kevesebbet lehetett róla hallani, nemrég mégis feltűnést keltett rejtélyes megjegyzése az iráni-izraeli villongásokkal kapcsolatban, melyet egyszerre lehet Irán és Izrael melletti kiállásként is értelmezni.
Már Iránban sem veszik komolyan
Mindez nem jelenti azt, hogy Ahmadinezsádból mérsékelt politikus vált volna. Az elmúlt évek mozgását inkább egy populista imázsváltásnak tekinthetjük, amelynek során
Ahmadinezsád ráadásul tagja maradt a magyarul Célszerűségi Tanácsnak nevezett állami testületnek, amely egyeztető és konzultációs funkciót is betölt a bonyolult iráni politikai rendszerben. Mivel ennek összetételéről a legfőbb vallási vezető dönt, Ahmadinezsád tagságát aktívan támogatja az elit – bár egyes értelmezések szerint csak azért, hogy rövid pórázon tartsa a szélsőségesek által továbbra is támogatott politikust.
Az ellentmondásos viszonyt erősíti az a tavaly októberi eset, amikor Ahmadinezsád a budapestihez hasonló látogatást tervezett Guatemalába. Ekkor a hírek szerint a Forradalmi Gárda először megakadályozta elutazását, és a reptéren elkobozta az útlevelét, másnap azonban mégis elmehetett a latin-amerikai országba. A történtekről ellentmondásosak a hírek: hivatalosan a guatemalai biztonsági helyzet miatt nem akarták Ahmadinezsádot kiengedni az országból, ő pedig az előre jelzett kiutazási tilalmat hagyta figyelmen kívül. Ha mást nem is, az eset az exelnök önállóságra való törekvését jelzi.
A 24.hu-nak név nélkül nyilatkozó iráni nemzetközi kapcsolatok szakértő szerint éppen ezért Ahmadinezsád látogatása nem javítja az iráni-magyar viszonyt.
Nemrég például a megváltozott külseje miatt találgattak az irániak, hogy rosszul sikerült plasztikai műtéten esett-e át, vagy a karhatalom büntette meg valamiért. A budapesti látogatás kapcsán is inkább a stílusára és az öltönyére voltak kíváncsiak, mint bármi másra.
Mi lehet a háttérben?
A közszolgálati egyetem tehát egy Iránban ellentmondásos, nemzetközileg szalonképtelen politikust látott vendégül, akit épp azok utálnak a legjobban, akikkel a magyar kormány jóban akar lenni. Az ilyen botrányokra a kormány rendre a konnektivitás fenntartásával és a szuverenitás védelmével válaszol, amik persze szép dolgok. Ugyanakkor furcsa lenne, ha a konnektivitást éppen egy, az élvonalba nem tartozó iráni politikus kapcsán lenne ennyire fontos fenntartani. A külpolitikai szuverenitás pedig magában foglalja a nemzeti érdek folyamatos képviseletét – ez esetben nem látszik, hogy ez hogyan történt meg.
Az információhiány miatt egyelőre még várnunk kell a végső ítéletalkotással. Kiderülhet például, hogy Ahmadinezsád budapesti látogatása mögött valamilyen más diplomáciai folyamat húzódott meg. Nem ritka, hogy amerikai és nyugat-európai államok ilyen, harmadik országokban zajló látogatásokon keresztül igyekeznek üzeneteket átadni Iránnak vagy más államnak. Persze ebben az esetben is lehetett volna ügyesebben eljárni, például előre jelezni Izraelnek a látogatást, és érdemes lenne valamilyen kormányzati értelmezést is adni ahhoz, mert ennek hiányában a közvélemény csak spekulálni tud.
