Finnországban régóta halmozódnak a problémák: a bevándorlás-ellenes erők megerősödésével együtt az Ukrajna ellen indított orosz háború, az energiaválság, valamint az államadósság elszabadulása – mindez csak néhány a legsúlyosabb bajok sorából.
Ezek közül az ukrajnai háborúra a finn társadalom és politika egységes választ adott – szokásához híven. Minden komolyabb politikai erő egyetértett ugyanis azzal, hogy az északi ország feladja a 20. század közepétől érvényesülő semlegességi politikáját, és belép a NATO-ba. Ezt végül sem Törökország, sem Magyarország nem akadályozta meg, jóllehet tíz hónapig lassították a finn csatlakozási folyamatot. Így pár héttel ezelőtt Helsinki végre beléphetett az észak-atlanti védelmi szövetségbe.
Ám a Putyin orosz elnökkel szoros kapcsolatokat ápoló török államfő, Recep Tayyip Erdogan, illetve Orbán Viktor egyelőre még húzza az időt Svédország csatlakozásával kapcsolatban, aminek katonai szempontból van igazán jelentősége. Finnország ugyanis emiatt – eredeti terveivel ellentétben – nem a svédekkel együtt lép be a NATO-ba, így a félig-meddig magára maradt, ritkán lakott ország katonai védelme komoly kihívást is jelent, hiszen Finnországnak rendkívül hosszú, 1340 kilométeren elnyúló az Oroszországgal közös határa. Ennek a határnak a megerősítése, a legkockázatosabb szakaszain pedig egy kerítés építése például el is kezdődött nemrégiben.
Minthogy a NATO többi államával szárazföldön csak Norvégiával van jelenleg összeköttetése Finnországnak, a biztonságpolitikai kihívásokra kínál megoldást az is, hogy a NATO-belépéssel párhuzamosan régóta zajlottak amerikai és finn katonai jellegű tárgyalások is. Aligha véletlen, hogy ennek részletei a napokban derültek ki. A lényeg az, hogy az Egyesült Államok számára Finnország több helyszínt kínált fel, hogy ott amerikai csapatokat képezhessenek ki, illetve hadianyagokat és fegyvereket tárolhassanak. Az amerikai csapatok tartós vagy ideiglenes megjelenése az északi államban szintén óriási változást jelent a finn katonapolitikában, és tulajdonképpen a NATO-tól függetlenül is garantálhatja az ország szuverenitását.
Varsónak a finnekhez hasonlóan szintén közös határa van Oroszországgal – még akkor is, ha erről Kövér László magyar házelnök nem is értesült. A román légierő és haditengerészet pedig naponta szembesül az orosz hadsereg és flotta tevékenységével a Krím-félsziget körül, amelynek 2014-es orosz bekebelezése miatt a Fekete-tengeren a gyakorlatban „szomszédossá vált” Románia is Oroszországgal. Ezért a NATO komoly légierőt telepített Romániába az orosz fenyegetés elhárítására.
Finnország közelében, a Finn-öböl fölött viszont a napokban egy orosz repülő – amiről nem derült ki, hogy milyen típusú gép – egy Z alakú pályát írt le a levegőben épp akkor, amikor Volodimir Zelenszkij ukrán elnök látogatott Helsinkibe. A finn lapok azt találgatják, hogy egy orosz utasszállító repülőgép – elvileg az Ural Airlines Moszkvából Kalinyingrádba tartó járatáról lenne szó – ilyen éles kanyarulatú, illetve törésű pályát nem is képes berepülni. Az útvonal a Flightradaron is látható, amint azt a Helsingin Sanomat című lap bemutatta. Mindez nyilvánvalóan egy jelzés lehetett, hogy az oroszok „figyelnek”, ráadásul az Ukrajna ellen indított háborújuk jelképét, a Z betűt rajzolták így az égre.
Itt nyilvánvalóan Ukrajna támogatásáról és hadianyagokkal, fegyverekkel való ellátásáról is egyeztettek az északi országok vezetői Zelenszkijjel.
Ugyanakkor a finn elnök, Sauli Niinistö kijelentette, egyelőre nem adják át a finn légierő gépeit, a Hornet típusú vadászrepülőket Ukrajnának, hiszen Helsinki még nem kapta meg a legmodernebb amerikai vadászgépeket, az F-35-ösöket. A korábban a Nemzeti Koalíció színeiben politizáló, tehát a mostani választásokon győztes pártban aktív Niinistö kijelentése azért fontos, mert pár hónapja a finn miniszterelnöknő, a szociáldemokrata Sanna Marin Kijevben homályos célzásokat tett arra, hogy Helsinki vadászgépeket adna át Ukrajnának. Marin ezzel felrúgta a finn külpolitika két alapszabályát: nem egyeztetett még a koalíciós társaival sem erről, tehát még saját védelmi miniszterével sem, másrészt nem konzultált a rivális pártból kikerült köztársasági elnökkel sem. Márpedig az államfőnek hagyományosan komoly beleszólása van a finn külpolitikába, amelyet eddig a konszenzusos, pártérdekeken felülemelkedő döntéshozatal jellemzett. Marin végül visszakozott az ötlettől, de valójában ennek már nem volt nagy jelentősége, ugyanis a kormánya elbukott a választásokon.
Miközben ugyanis a geopolitikában a finnek immár NATO-tagként és az USA szövetségeseként is egyre aktívabbak, továbbá román-lengyel-finn körívvel veszik körbe az orosz érdekszférát, addig Finnországban nemrég választásokat tartottak. A voksolás nyomán három párt majdnem azonos számú szavazatot gyűjtött – hármuk között a különbség 0,9 százalékpontos tartományban maradt.
- A legnagyobb erő a liberális-konzervatív jobboldali Nemzeti Koalíció (NK) lett 20,8 százalékkal,
- mögöttük a korábban Igaz Finnek pártjaként emlegetett Finnek Pártja (PS) végzett a második helyen.
- A harmadik helyre futottak be 19,9 százalékkal a szociáldemokraták. Őket a világszerte népszerű, de otthonában kevésbé kedvelt Sanna Marin eddigi miniszterelnöknő hozta fel a dobogó harmadik helyére.
A konzervatív Nemzeti Koalíciónak a 200 tagú törvényhozásban 48 képviselője lesz, a radikális PS-nek 46, a szocdemeknek pedig 43. Minthogy a pártpaletta töredezett, Petteri Orpónak, a győztes NK miniszterelnök-jelöltjének döntenie kellett: vagy a bevándorlás-ellenes, szélsőjobboldali Finnek Pártjával, vagy Sanna Marin szociáldemokratáival fog össze. Orpo a kampányban már kijelentette, hogy nem zárkózna el a szélsőjobboldallal való összefogástól, és most valóban az a helyzet, hogy a PS-szel és két kisebb párttal (a svéd kisebbséget tömörítő Svéd Néppárttal és a kereszténydemokratákkal) kezdte meg a kormányalakítási tárgyalásokat.
Ezáltal kicsit hasonló helyzet alakulhat ki Finnországban, mint Svédországban, ahol szintén egy konzervatív és egy szélsőjobboldali párt összefogása alapozza meg a kormánykoalíciót, bár ott hivatalosan nem lépett be a kabinetbe a bevándorlás-ellenes Svéd Demokraták pártja.
A most kialakult helyzetet kevesen elemzik alaposan angolul az online térben, közülük az egyik „blogger” a finn Baloldali Szövetség egyik politikusa, Tatu Ahponen. Bár formailag a Baloldali Szövetség a finn „népfront” utódszervezetének tekinthető, de ma már elkülönül a kommunistáktól. Alapvetően egy ökobaloldali, a „zöld” politizálást követő, egyenlőséget hirdető szocialista pártról van szó, amely részt vett Sanna Marin most távozó kormányában is.
Ahponen szerint idén a neoliberális Nemzeti Koalíció és a jobboldali populista Finnek Pártja Orpo egy régi álmát valósíthatja meg, egy tisztán jobboldali koalíciót alkothatnak majd, amely szigorú megszorításokat, takarékossági programokat és deregulációt (a korlátozó jogszabályok megszüntetését), továbbá az üzleti világ érdekeinek megfelelő intézkedéseket ígér. Mindez szembemegy az eddigi Sanna Marin-kormány esélyegyenlőséget hirdető politikájával, amely azonban a koronavírus-válság idején és most az ukrán háború közepette óriási államadósságot halmozott fel. A puritán, takarékos Finnországban ez volt leginkább Marin bukásának az oka – erről a 24.hu-n korábban már írtunk –, nem pedig a miniszterelnöknő híres (a jobboldalon: hírhedt) bulizásai.
Az állam pénzét igen látványosan elszóró politikusnő időközben lemondott minden pártbeli vezető pozíciójáról, és éppen május elsején érkezett a hír, hogy a bukott Marin-kormányból épp távozóban lévő szociáldemokrata családügyi miniszter, Krista Kiuru bejelentette: Marin helyére pályázva indulni akar a szocdemek elnöki posztjáért.
Petteri Orpo tehát most a szociáldemokraták nélkül valósíthatja meg a terveit, és még a Centrumpárt középen ingadozó politikusai sem mérsékelhetik ezeket a célokat. (A Centrumpárt komoly veszteségeket szenvedett a mostani választásokon, majd bejelentette, hogy a Sanna Marinnal való közös kormányzás után nem hajlandó semmilyen új koalícióba belépni.) Egy kicsit azért moderálhatják az új kormányt a svéd néppártiak „kozmopolita” megközelítései – vélekedik Ahponen, aki szerint ezek a kozmopolita célok éppen a Finnek Pártja nacionalizmusával ütközhetnek.
A Nemzeti Koalíció másképp áll a migrációhoz is, mint az eddigi szociáldemokrata irányítású koalíció. Az új jobboldali megközelítés szerint
munka alapú bevándorlásra
van szükség, tehát a szakképzett munkaerőt szeretnék – a „pro-business” gazdaságpolitika jegyében elősegíteni. Ez a mindenféle bevándorlást ellenző Finnek Pártja részéről jelent nagy elmozdulást – erről ugyanis már egy hozzávetőleges megegyezést kikovácsoltak a koalícióról tárgyaló felek Ahponen szerint. A szélsőjobb tehát most támogatni látszik ezt a korlátozott migrációról szóló elképzelést, pedig korábban e koncepciót is elutasították.
Az új kormányt várhatóan megalakító Petteri Orpo mindenesetre bizakodó: júniusra várja a koalíció megszületését. Így a négypárti jobboldali kabinet 109 mandátummal rendelkezhet majd a 200 tagú törvényhozásban.
A baloldali pártok eleve rossz szemmel nézték a jobboldali koalíciós tárgyalásokat Ahponen szerint, de igazán nagy felzúdulást az váltott ki, hogy május elseje alkalmából Paavo Arhinmäki, Helsinki baloldali alpolgármestere „ellenállásra” szólított fel az új – pontosabban újonnan alakuló – NK-PS-kormánnyal szemben. Arhinmäki korábban a Baloldali Szövetség elnöke, frakcióvezetője és köztársaságielnök-jelöltje is volt, 2021-ig a párt parlamenti képviselőjeként tevékenykedett.
Arhinmäki azt javasolta, hogy rendezzenek tömegdemonstrációkat a formálódó kormány ellen. Az alpolgármester azt is mondta, hogy ez a legjobboldalibb kormány lenne 1918 óta. 1918 emlegetése súlyos asszociációkat vált ki Finnországban, Arhinmäki ugyanis ezzel a rendkívül véres finn polgárháborúra, a magyar vörös- és fehérterrornál lakosságarányosan 30–50-szer több áldozatot követelő mészárlásokra utalt. E polgárháború végeredménye az volt, hogy a Mannerheim marsall által vezetett finn „fehérek” ragadták magukhoz a hatalmat, miután leverték az „elbukott szocialista, forradalmi kísérletnek” titulált vörösuralmat.
Arhinmäki most ugyan nem szólított fel hasonló forradalomra, de a Finnek Pártjának korábbi vezetője – aki most is a PS főideológusa –, Jussi Halla-aho ezt a kijelentést Donald Trumphoz és a washingtoni Capitoliumnál kirobbant 2020-as zavargásokhoz hasonlította. Ahponen emlékeztet arra, hogy egy a Nemzeti Koalícióhoz köthető Twitter-fiók, az úgynevezett „Bamlaamo” mindezek után már a Baloldali Szövetség betiltását vetette fel.
A Baloldali Szövetség hiába próbált azonnal elhatárolódni Arhinmäki kijelentéseitől, Ahponen szerint ezek a viták is jelzik, hogy a Nemzeti Koalíción belül egyes csoportok egyre inkább jobboldali fordulatot hajtanak végre. Mindezek után megkérdeztük Ahponent, mennyire tekinthető jobboldalinak, illetve szélsőjobboldalinak a Finnek Pártja, amely most bekerülhet a helsinki kormányba, és miben különböznek a svéd kormányt kívülről támogató Svéd Demokratáktól.
A finn politikus-blogger szerint ez attól függ, miként definiáljuk a jobboldaliságot vagy a szélsőjobboldaliságot. Ugyanakkor az elvont definícióktól függetlenül, a mostani kormányalakítási tárgyalások bizonyíthatják egyik vagy másik álláspont igazságát a gyakorlatban is. A kérdés Ahponen szerint az, hogy képes lesz-e a Finnek Pártja alkalmazkodni a parlamentáris rendszerhez.
A Svéd Demokraták (SD) és a Finnek Pártja közötti hasonlósáról úgy vélekedett, hogy e pártoknak valójában különböző a története. Az SD egy nagyon radikális etnonacionalista pártként indult Svédországban, és folyamatosan mérsékli a megközelítéseit. Ehhez képest a Finnek Pártja egy mérsékeltebb vidéki populista párt romjain jött létre Finnországban, és az évek során egyre inkább jobbra tolódott. Különösen akkor történt ez, amikor a nacionalista frakció nyert teret Jussi Halla-aho 2017-es pártelnökké választásával. Ahponen szerint a svédországi SD még mindig radikálisabb a Finnek Pártjánál.
Akármi is lesz a finn politikában, az biztos, hogy több repedés is látszik a hosszú évtizedek óta konszenzusosként emlegetett ottani politizálásban. A finn elitek ugyanis jelenleg megosztottabbak a szokásosnál: a szociáldemokraták részéről Sanna Marin kezdte bomlasztani a külpolitikai egységet, most pedig a belpolitikában a konzervatívok és a jobboldali populisták lehetnek azok, akik a konszenzust megtörik.
