Rendkívül szoros választási eredmény született Finnországban a vasárnapi voksoláson: 0,9 százalékpontos különbségen belül végzett három párt.
- A győztes jobbközép konzervatívok, a Nemzeti Koalíció (NK) a hétfő délelőtti adatok szerint a voksok 20,8 százalékát szerezte meg.
- A második helyre befutó szélsőjobboldali Finnek Pártja (PS; korábban magyarul Igaz Finnekként is emlegették őket) 20,1 százalékig jutott,
- míg a harmadik az eddigi kormánykoalíciót vezető szociáldemokrata párt lett 19, 9 százalékkal.
Mindhárom párt erősítette a pozícióját: a konzervatív NK tíz, a populista PS hét, Sanna Marin szociáldemokratái pedig három mandátummal értek el jobb eredményt, mint az előző választáson. Így a Nemzeti Koalíciónak a 200 tagú törvényhozásban 48 képviselője lesz, a PS-nek 46, a szocdemeknek pedig 43. Vagyis még a legerősebb párt sem érte el a 25 százalékos mandátumarányt.
Mindez azt jelenti, hogy nehéz koalíciós tárgyalások várnak Petteri Orpóra, az NK vezetőjére, aki ezeknek az azonnali megkezdését már vasárnap este, győzelmi beszédében bejelentette.
A nyertes előtt valójában két lehetőség áll.
Az egyik az, hogy a Finnek Pártjával fog össze az NK, ami igencsak kényes kérdés lenne Orpo mérsékelt jobboldali pártja számára (bár Orpo ezt az opciót sem zárta ki a kampányban). A másik az, hogy nagykoalícióra lépnek a többséget elvesztő szociáldemokratákkal. A többi párt ugyanis vagy jelentéktelen számú képviselőt szerzett, vagy most vesztette el az erejét, mint a Centrumpárt.
Közülük a Centrumpárt már a választás előtt bejelentette, hogy nem hajlandó újra a szociáldemokratákkal koalícióra lépni. Most hétfőn pedig ezt a szándékát megerősítette a párt elnöke, Annika Saarikko, aki szerint ellenzékben van a helyük. Azt, hogy mekkora veszteséget szenvedett a Centrumpárt (amely korábban évtizedekig kormányzott Finnországban, de most csak 11 százalékig jutott), azt jelzi az elnöknő közleménye is, amelyben azt mondta: meg kell kezdeni a munkát, hogy újra nagy párt legyenek.
Marin olyan ötpárti koalíciót irányított eddig, melyből három párt (a Centrumpárt, a Zöldek és a Baloldali Szövetség) jelentős szavazatveszteséget volt kénytelen elkönyvelni, egy pedig stagnált. Mindeközben a miniszterelnöknő kicsit kényszeredetten örvendezett saját pártja, a szociáldemokraták erősödésének. A három eddig koalíciós társa viszont összesen húsz mandátumot vesztett, ami a finn parlament létszámának tizede. Tegyük hozzá: a Zöldek és a Baloldali Szövetség egyelőre nem zárkózott el hivatalosan semmilyen koalíciótól, de a megfigyelők kevéssé tartják valószínűnek belépésüket bármilyen új, vegyes összetételű kormányba.
Miközben itthon a Horn Gyula sétány elnevezéséről folyik vita, Marin mintha ugyanazt a hibát követte volna el, mint a volt szocialista miniszterelnök 1994 és 1998 között: úgy erősítette meg pártját, hogy létfontosságú koalíciós partnerét (partnereit) meggyengítette. Horn Gyula gyakran támadta a liberálisokat, részben ezzel is magyarázzák, hogy az MSZP-vel addig koalícióban kormányzó SZDSZ 1998-ban a 70 meglévőből 46 mandátumot elveszített.
Sanna Marin most szinte ugyanezt csinálta, csak kisebb lépétékben. Elsősorban Helsinkiben és a Helsinki környéki Uusimaa régióban erodálta az eddig vele kormányzó Baloldali Szövetség és a Zöldek szavazóbázisait. A Nemzeti Koalíció közben itt, a főváros térségében és az ország déli részében érte el a legjobb eredményeit. A szélsőjobboldal az ország fejletlenebb, északi részein tarolt, háttérbe szorítva a térség eddigi vezető pártját, a Centrumpártot.
Marin a saját pártjának még szerzett is három új mandátumot, ám most vasárnap este hiába számolt be „választási sikeréről”, kiderült, hogy az általa vezetett kormány megbukott.
Persze ha maradunk a Marin-Horn párhuzamnál, mindketten jelentős külpolitikai lépéseket is tettek, hiszen világtörténelmi fordulópontokon döntöttek a Nyugat mellett. Horn a keletnémet menekültek Ausztriába való átengedésével és a vasfüggöny átvágásával geopolitikai fordulatot hajtott végre, Marin pedig még a magyar Fidesz-frakción belüli vitákat, a Kocsis Máté által jelzett, a fideszes honatyákat állítólag belülről feszítő kétségeket is képes volt áthidalni a jelek szerint, és a törökök ellenállását is megtörve országát bevitte a NATO-ba. Kedden már taggá is válhat Finnország, amelynek hadserege jelentősen erősíti majd az észak-atlanti védelmi szövetséget.
Bár nem kizárt, hogy a köztársasági elnök, Sauli Niinistö diplomáciai érzéke többet nyomot a latban a nemnyilvános tárgyalások során, de ezt bízzuk majd rájuk, hogy miként emlékeznek majd vissza a feszültségekkel teli tíz hónapra, amíg Recep Tayyip Erdogan és Orbán Viktor országai akadályozták a belépésüket a NATO-ba.
A hosszú évtizedekre visszanyúló finn semlegesség feladásának a jelentőségét, Sanna Marin tetteinek fontosságát mindenesetre mutatja az, hogy a Helsinkivel együtt az atlanti védelmi szövetségbe igyekvő svédeknek egyelőre nem sikerült sem a török, sem a magyar parlamentet meggyőzniük a belépésük támogatásáról.
Ám eközben Marin nem figyelt oda a költségvetés egyensúlyára, és ahogy Horn a Bokros-csomagba, úgy most Marin is inkább a fiskális politikába bukott bele, mintsem a külföldön nagy port kavart bulizásába. Marin kormányának túlköltekezését – a GDP-arányos államadósság 2019-es megválasztása óta 64-ről 73 százalékra nőtt, igaz, közben relatíve sikeresen kezelte a koronavírus-válságot is – az alapvetően puritán finnek nem díjazták. További tényező lehet Marin bukásában, ahogy koalíciós társait (le)kezelte, amikor személyes népszerűségével pártját a víz felszínén tartotta, de a partnerek közben fulladozni kezdtek az általa keltett hullámverésben.
Marin emellett a külpolitika terén időnként figyelmen kívül hagyta Niinistö államfő véleményét is – márpedig Helsinkiben a köztársasági elnöknek hagyományosan van beleszólása a külpolitikába. Niinistö egyébként annak a pártnak a politikusa volt korábban, amelyik most megnyerte a választásokat: a Nemzeti Koalíciónak.
Az öntörvényű, választásokat sosem nyerő miniszterelnöknő, aki ciklus közben, 2019-ben, ráadásul nagyon fiatalon, 34 évesen került a finn kormány élére, talán ezért is próbálta megkerülni az államfőt. Legutóbb például Ukrajnának ígért – állítólag minden előzetes egyeztetés nélkül – a finn légierőnél leszerelendő vadászgépeket. Aztán kénytelen volt elismerni, hogy a finn vezetőknek együtt kell megvitatniuk a vadászgépek esetleges átadását, és gyakorlatilag cáfolta, hogy ilyeneket ígért Volodimir Zelenszkij ukrán elnöknek.
Marin ígérgetéséről kiderült ugyanis időközben, hogy nemcsak a rivális pártból kiemelkedett, óriási tekintéllyel rendelkező államfőt kerülte meg, de valószínűleg nem egyeztetett saját védelmi miniszterével, a centrumpárti Antti Kaikkonnennel sem. A Centrumpárt nem véletlenül volt határozott már a választások előtt: elegük volt Marinból, akit bulizásai miatt bíráltak már korábban a kabineten belül, és emiatt ultimátumot is adtak neki.
Marin külpolitikai gyakorlata idegennek számít Finnországban, amely a XX. században megtanulta, hogy ha nem egységesen lép fel a politikai elitje a külső szereplőkkel folytatott tárgyalásokon, akkor kényes geopolitikai helyzete miatt könnyen bajba kerülhet. Így az 1918-as vörös- és fehérterror után – amikor német expedíciós és a szovjet-orosz „önkéntes” erők is harcoltak az ország területén –, a tanulságokat levonva, 1937-től konszenzusosan egységes elitek vették át az irányítást Helsinkiben.
A finn jobbközép mostani győzelme ezt a konszenzusos politizálást hozhatja vissza, még akkor is, ha esetleg a szélsőjobboldallal fognak össze a Nemzeti Koalíció politikusai. Korábbi cikkünkben ugyanis elemeztük már: a finn extrém jobb nem oroszbarát politikát folytat (ellentétben más szélsőséges európai pártokkal).
Sőt a szélsőségesnek számító Finnek Pártjának korábbi politikusáról, a mostanra a mérsékeltebb Kék Reform párt tagjává vált Jussi Niinistőről (aki csak névrokona az államfőnek) megírtuk, hogy kezdik elismerni hazájában. A 2015 és 2019 közötti védelmi miniszter ugyanis nagy szerepet játszott abban, hogy a finn hadsereg a hagyományos haderőt fejlesztette, és nem „kíberhadviselésre” állt át. Így Finnország most sokkal felkészültebben áll sok NATO-taghoz képest az Ukrajna ellen indított orosz háború kihívásai előtt, hagyományos lőszereket és fegyvereket gyártó vállalatai a megrendelések áradatával néznek szembe.
De nézzük most a győzteseket! A 20,8 százalékig jutó Nemzeti Koalíció vezetője, Petteri Orpo kap várhatóan megbízást a kormányalakításra. Az NK lesz a következő kormány meghatározó ereje, s miközben a NATO-hoz való csatlakozáson nem módosítanak, a költségvetési politikában szigorúbbak lesznek Marin kabinetjénél. Erről Orpo a kampány során is nyilatkozott, hozzátéve: a gazdasági növekedést is be akarják indítani.
Ehhez több szakképzett munkaerőre lesz szükségük, amihez a bevándorlás is elengedhetetlen szerinte. Ezzel Orpo szembemegy esetleges leendő koalíciós partnerének, a Finnek Pártjának nézeteivel. Ugyanakkor az is igaz: a mostani kampányban Orpo – korábbi, 2017-es nyilatkozataival ellentétben – nem zárta ki a szélsőséges párttal való összefogás lehetőségét.
A másik győztes ugyanis a Finnek Pártjának vezetője, Riikka Purra, aki készen áll a koalíciós tárgyalásokra Orpóékkal. A politikusnő kapta a legtöbb egyéni szavazatot a mostani választásokon, jóllehet csak nemrég vette át pártja irányítását, és máris a PS történetének legjobb eredményét érte most el, 20,1 százalékkal. A szélsőséges párt jó eredményét egyébként elemzők nem egyszerűen a bevándorlásellenességével magyarázzák, hanem azzal is, hogy a sorozatos gazdasági válságok miatt elbizonytalanodó finnek egzisztenciális félelmeit is kihasználják. Nem véletlen, hogy a párt a gazdaságilag rosszabbul álló, északi térségekben szedte össze voksainak a nagy részét.
Mindennek dacára a Helsingin Sanomat elemzője úgy látja, hogy a mostani választás nem hozott különösebb fordulatot, a meglepő talán az volt egyedül, hogy nem történt meglepetés. A Nemzeti Koalíció győzelmére, a Finnek Pártjának második helyére számított mindenki, ehhez képest Marin és a szocdemek még viszonylag jól is teljesítettek, és a harmadik helyre futottak be, minimális különbséggel. Végeredményben a helsinki lap úgy látja: a választás kiélezett hangulatban zajlott le, de végül nem osztotta meg Finnországot – a sokak által félve-félt „identitáspolitika” jeleit nem vélte felfedezni a cikk szerzője.
