Az igazságszolgáltatás malmai lassan őrölnek. Salah Abdeslam francia állampolgárt 2016. március 18-án fogták el a hatóságok Brüsszelben, és több mint hét évvel később ítélték el a 2015. novemberi, párizsi terrortámadásban játszott szerepéért. Maga a tárgyalás tíz hónapig tartott, és nem csak arról szólt, hogy a terrorista ellen felsorakoztassák a bizonyítékokat, hanem arról is, hogy terrortámadások 130 áldozatának családjai szembenézhessenek az elkövetővel, és talán megleljék a lelki békéjüket. A francia fővárosban lezajlott mészárlásnak Abdeslam volt az egyetlen túlélője az elkövetők közül, és az egyik vitás kérdés éppen az volt, hogy miért maradt életben? Azért, mert megfutamodott, vagy mert meghibásodott a magára szerelt robbanómellény?
A nyomozás hat évig tartott, a vádirat anyagait egymásra helyezve 53 méter magas irattorony keletkezett volna, maga az ítélet is 120 oldalas lett. A bíró azonban – megkímélve a jelenlevőket – csak a lényegi részeket emelte ki. Mindenekelőtt: Abdeslamot bűnösnek mondta ki a bíróság gyilkosságban, gyilkossági kísérletben való részvételben, emberrablásban és hivatalos személy elleni gyilkossági kísérletben – mindezeket szervezetben elkövetve.
Az ítélet ennek megfelelően tényleges életfogytiglan lett, ami olyannyira ritka a francia igazságszolgáltatásban, hogy az 1994-es bevezetése óta ezidáig csak négy alkalommal szabták ki, általában kiskorú gyerekek megerőszakolásával és meggyilkolásával vádolt személyekkel szemben. A büntető törvénykönyv 2016-os módosítása óta terrorizmus miatt is lehet tényleges életfogytiglant kiszabni, ezt most először alkalmazták. Hozzá kell azonban tenni, hogy ez még nem jelenti azt, hogy Abdeslam mindenképpen a haláláig börtönben lesz, mert ebben az esetben is az ítélet után 30 évvel meg kell vizsgálni az elítélt szabadságra bocsátásának lehetőségét. Az más kérdés, hogy a feltételeket olyan szigorúan fogalmazták meg annak idején, hogy ennek lehetősége gyakorlatilag kizárt.
A múlt héten másik 19 ítélet is született azok ügyében, akiket a francia hatóságok a párizsi terrortámadások előkészítésével és szervezésével vádoltak meg. A bírósági tárgyaláson hatan nem vettek részt, öten meghaltak Szíriában vagy Irakban, egy fő sorsa ismeretlen. Volt, aki vallomást tett, és bocsánatot kért a tetteiért, akadt, aki megtagadta az együttműködést, és végig hallgatott. Három további vádlott kapott 30 évet, köztük Osama Krayem, egy palesztin gyökerekkel rendelkező svéd állampolgár, aki 2014-ben csatlakozott az Iszlám Államhoz Szíriában, 2015-ben részt vett Moaz al Kasasbeh jordán vadászpilóta nyilvános megégetésénél (ez a terrorszervezet egyik első rémtette volt), majd 2015-ben hamis útlevéllel visszatért Európába, Brüsszelbe, ahol Abdeslammal terrorakciók elkövetésére konspirált, és 2016 márciusában az egyik tettese volt a brüsszeli repülőtéren elkövetett robbantásnak. Ilyen „pedigrével” többen is kevesellték a mostani büntetését.
A koronavírus-járvány is fékezte a terrorizmust
A párizsi ítéletek az Iszlám Állam és általában a dzsihadista terrorizmus 2015–2016-os „csúcsidőszakára” tesznek pontot. Abban a két évben terrortámadások sorozata rázta meg Európát, melyek közül a párizsi események kiemelkedtek. 2016 után azonban a terroristák lehetőségei nagyrészt kifulladtak, napjainkig az elkövetett terrortámadások és ezzel együtt az áldozatok száma is csökkent. Ennek összetett okai vannak, de mindenekelőtt azt érdemes felidéznünk, hogy az elmúlt húsz évben a kontinensen valamiért mindig hullámszerűen követtek el akciókat az iszlamista szervezetek. Az egyik ilyen hullám az al-Káida fellépése idején volt 2004–2005-ben, a másik hullám a már említett Iszlám Állam idején 2015–2016-ban. Ez persze nem jelenti azt, hogy a két terrorhullám között ne lettek volna támadások. Voltak, sőt jelenleg is vannak, ám ezek jellemzően egy-egy elkövető által, primitív módon (késsel, esetleg lőfegyverrel) végrehajtott akciók (voltak).
Az Európai Unió éves terrorjelentéseiből nem látunk világos trendeket, és ebben kétségtelenül volt némi szerepe a koronavírus-járványnak is. 2018-ban huszonnégyből tizenhatot, 2019-ben huszonegyből tizennégyet, 2020-ban tízből négy dzsihadista terrortámadást sikerült megakadályozni. Ez két dolgot mutat: egyfelől csökkent a terrortámadások száma, viszont tavalyelőtt kevesebbet sikerült megakadályozni, mint korábban.
2020-ban a tíz terrortámadást Franciaországban, Németországban és Ausztriában hajtották végre, azaz földrajzilag egy viszonylag szűk területen. E három ország mellett még Nagy-Britanniában (3) és Svájcban (2) sikerült a dzsihadista szélsőségeseknek terrortámadást végrehajtaniuk.
A 2020-as bécsi terrortámadás azért is érdekes, mert rávilágít egy másik jellegzetességre, miszerint az elkövetők között gyakran olyanok is akadnak, akik korábban menekültként érkeztek az országba. A múlt héten a norvég fővárosban, Oslóban is volt egy hasonló terrortámadás, ahol egy iráni (feltehetően kurd) származású férfi lőtt rá egy melegbárban és környékén az ott tartózkodó emberekre. Zaniar Matapour 1991-ben érkezett Norvégiába kiskorúként, állampolgárságot szerzett, de 2015 után a hatóságok figyelmébe került büntetett előélete és a szélsőséges iszlamizmushoz fűződő kapcsolata miatt. Június 25-én több helyszínen is a tömegbe lőtt, két embert megölt, húszat megsebesített.
Matapour, a bécsi Kujtim Fejzulai és a többiek esete azt mutatja, hogy a terrorfenyegetés a továbbiakban is velünk marad Európában, de a veszélyessége kisebb az Iszlám Állam vagy az al-Káida által szervezett terrortámadásokhoz képest. A dzsihadista akciókat mindig kiemelt nemzetközi figyelem övezi, ami fontos a terroristák számára. Eközben azonban a valódi jelentőségük Európában egyre csökken. Az unió már idézett terrorizmusjelentése szerint 2018–2019-ben a baloldali és anarchista terrorcsoportok megközelítőleg ugyanannyi, a szeparatista és etno-nacionalista csoportok pedig kétszer-háromszor annyi terrortámadást követtek el mind a dzsihadisták (2020-ban az arányok kiegyenlítődtek, talán a Covid-járvány miatt), ám ezekről az akciókról alig lehet hallani, mert ritkán járnak halálos áldozatokkal, és a szerepük is kevésbé megosztó az európai társadalomban.
