A francia Stéphane Bourgoin az 1970-es években említette először a féltestvérének, Claude-Marie Dugué-nek, hogy amikor Amerikában élt, volt egy barátnője, aki egy sorozatgyilkos áldozata lett. Elmondása szerint Hélène 1976-ban halt meg, amikor Bourgoin elutazott egy időre Los Angelesből, majd amikor hazatért, holtan találta a nőt, akit a férfi állítása szerint megerőszakoltak, megöltek, holttestét pedig megcsonkították. Ez, a Bourgoin által sokszor elismételt történet késztette őt saját bevallása szerint arra, hogy egyfajta katarzis jelleggel szembenézzen az emberiség egyik legszörnyűbb oldalával, és elkezdje kutatni a sorozatgyilkosok életét.
Csakhogy utólag visszanézve a történettel több dolog nem stimmelt. Hélène neve egy idő után amerikanizálódott, és Eileen lett, és amikor egy-egy újságíró képet kért róla, akkor Stéphane Bourgoin mindig egy fekete-fehér fényképet mutatott, amely jól, szinte túl jól megkomponált, professzionálisan elkészített fotónak tűnt, ráadásul a gyilkosság pontos ideje és helye is többször változott. Néha azt mondta, akkor találkozott először sorozatgyilkosokkal, amikor az Eileen ügyén dolgozó egyik rendőr bemutatta őket neki; máskor viszont azt, hogy az Alfred Hitchcock filmje alapjául szolgáló könyv, a Psycho szerzőjének vacsora estjein megismert rendőrök segítettek neki. Bourgoin nem volt hajlandó megnevezni Eileen gyilkosát vagy elárulni a nő vezetéknevét, az áldozatra és annak szüleire tekintettel.
Bourgoin tudta, hogy mekkora ereje van a rajongótábornak, mivel több évtizedet töltött azzal, hogy felkeltse a nagyközönség érdeklődését a megtörtént bűnesetek iránt és érzelmileg is bevonja őket. Végül ez lett a veszte. A megtörtént bűnesetek iránt érdeklődők egy csoportjának ugyanis feltűnt, hogy Bourgoin történeteiben több ellentmondás is van, ezért maguk is elkezdtek nyomozni. Az egyik amatőr nyomozó úgy írta le a hazugságok hálóját, mint egy hosszú folyosót, tele ajtókkal, amelyek mögött újabb és újabb ajtók voltak.
A Saint Malo-i Mata Hari fia
Nemrégiben a Guardian és a New Yorker is hosszú portrét közölt Bourgoinról, és ebben utalnak arra, hogy a férfi személyiségének alakulására nagy hatást gyakorolhatott szülei rendkívüli élete. Az apja, Lucien Joseph Jean Bourgoin, akit egyszerűen csak Jeanként emlegettek, kitüntetéssel szerelt le az első világháború után, majd elvégezte az elit École Politechnique mérnöki szakát. A második világháború alatt a szabad Franciaország támogatása miatt el kellett szöknie Indokínából, majd személyesen Charles de Gaulle hívta meg, hogy legyen a száműzetésben tartózkodó francia kormány tagja Londonban. Jean a világ számos pontján segített utakat, vasútvonalakat, csatornákat és alagutakat tervezni, megkapta a francia Becsületrend parancsnoki kitüntetését és a családi legendárium szerint valószínűleg hírszerzéssel is foglalkozott.
Bourgoin édesanyja, a németországi születésű Franziska Glöckner második férjével, egy francia diplomatával költözött Franciaországba, majd 1940-ben fordítóként kezdett el dolgozni egy bretagne-i német parancsnokságon, Saint-Malóban. Egy újság később úgy nevezte, hogy „Saint-Malo-i Mata Hari” és a helyiek szerint Franziskának köszönhető, hogy a település nagyobb tragédiák nélkül megúszta a német megszállást, így hiába tartóztatták le árulás gyanújával, később felmentették.
Jean és Franziska 1951-ben házasodott össze Saigonban, két évvel később született meg egyetlen gyerekük, Stéphane. Egyik gyerekkori ismerőse elmondása szerint Stéphane és szülei egy nagy lakásban éltek Párizsban, kilátással a Diadalívre, és anyagi helyzetüket jól mutatja, hogy bent lakó cselédeket alkalmaztak. Eközben Jean viszonyt folytatott egy másik nővel, akitől két gyereke született, egyikük a már említett Claude-Marie Dugué. Bourgoin nem tudott erről a másik családról, ők viszont tudtak róla, és a hatvanas évek végén Claude-Marie volt az, aki felvette vele a kapcsolatot.
Bourgoin középiskolai pályafutása érettségi nélkül ért véget, sokkal jobban érdekelték a filmek, annyira, hogy egy időben naponta öt filmet is megnézett a moziban. Egy darabig dolgozott pornófilmek forgatókönyvírójaként is és bár azt állította, hogy ezek a filmek Amerikában készültek, valójában Franciaországban forgatták őket, amerikai színészekkel.
A Szakértő
Bourgoin a hetvenes évek vége felé egy olyan párizsi antikváriumban kezdett el dolgozni, amely bűnügyi témájú könyveket árult. Didier Daeninckx író elmondása szerint a szűk helyiség tele volt „kincsekkel” és vonzotta a hasonló érdeklődésű írókat és olvasókat, Daeninckx és egy másik író pedig még egy-egy karaktert is mintázott Bourgoinról, aki 1991-ben kezdett el hivatalosan is a sorozatgyilkosokkal foglalkozni. A bárányok hallgatnak francia nyelvű kiadása előtt írt egy rövid cikket a témában, majd – kihasználva, hogy a nagy sikerű filmváltozat miatt még inkább megnőtt az érdeklődés a sorozatgyilkosok iránt – egyre többször tüntette fel magát úgy, mint a sorozatgyilkosok szakértője. A Guardiannek megszólaló egyik ismerőse szerint egy idő után már idegesítő is volt, hogy folyton csak erről a témáról beszélt. Ugyanez a személy úgy vélte, hogy Bourgoin az Eileen-sztorit nem (csak) azért találta ki, hogy szimpátiát keltsen, hanem hogy legyen mivel lepleznie a sorozatgyilkosokkal kapcsolatos megszállottságát.
Bourgoin leginkább a gyilkosokkal készített börtöninterjúiról lett híres, állítása szerint több mint negyven év alatt 77 gyilkossal készített interjút, például David Berkowitzcal (ismertebb nevén Son of Sam), Donald Harveyval és John Wayne Gacyvel. A sorozatgyilkosokkal kapcsolatos kutatásáról azt mondta, hogy „közel tizenöt évig gyűjtöttem az adatokat, amelyeket aztán több mint ötezer táblázatba foglaltam össze”. Gyakran feltűnt a sajtóban és a televízióban is, de a bűnüldöző szervek is szívesen fordultak hozzá tanácsért.
Ő volt az első olyan ember Franciaországban, aki kijelentette, hogy sorozatgyilkosok nem csak Amerikában léteznek,
mondta Jacques Dallest ügyész a New Yorkernek. Dallest meghívta Bourgoint, hogy tartson előadást a francia bírókat és ügyészeket oktató École Nationale de la Magistrature-ön, de felkérték arra is, hogy a bűnüldöző szervek tagjait továbbképző Centre National de Formation à la Police Judiciaire-en is beszéljen a tapasztalatairól. Bourgoin azt állította, hogy ez utóbbi intézményben ő hozta létre az első, sorozatgyilkosok profilozásával foglalkozó részleget is.
Bourgoin rendszeresen tartott vacsorapartikat a lakásán és az egyik ilyen alkalommal jelen volt Carol Kehringer is. Az ő szülei Bourgoin baráti köréhez tartoztak és az akkor a húszas éveiben járó, kezdő tévés producer Carol is gyerekkora óta ismerte a férfit. Kedvelte őt, bár mindig egy kicsit magának valónak tartotta, aznap este azonban ámulva hallgatta Bourgoin történeteit a sorozatgyilkosokról, és az est végén meg is kérte a házigazdát, hogy írjon egy forgatási tervet egy dokumentumfilmhez. A filmtervet elfogadták és 1991 őszén Bourgoin, Kehringer és egy kisebb stáb az Egyesült Államokba utazott forgatni.
Gyanús jelek
Először az FBI quanticói bázisát keresték fel, hogy interjút készítsenek John Douglasszel, a pszichológiai profilozó részleg elismert vezetőjével, aki szakmai segítséget nyújtott A bárányok hallgatnakhoz és akinek az élete alapján készült a Netflixen látható Mindhunter című sorozat is. Douglas előbb tartózkodó volt a stábbal szemben, de Olivier Raffet operatőr elmondása szerint amikor Bourgoin az egyik sorozatgyilkosságról beszélgetve néhány helyen kijavította a Douglas által rosszul felidézett információkat, az FBI-ügynök hozzáállása megjavult, és végül remekül sikerült az interjú.
A forgatás hangulatában azonban hamarosan változás következett be. A következő állomás Florida volt, ahol két elítélt gyilkost, Gerard Schaefert és Ottis Toole-t keresték fel a börtönben. Kehringer és Bourgoin együtt írták össze a kérdéseket, de a nő túlságosan ijesztőnek találta az interjúalanyokat, így Bourgoin és Raffet ment interjúzni. Kehringer az interjúk után megdöbbenten tapasztalta, hogy annak ellenére, hogy Bourgoin olyan emberekkel találkozott, akik több tucatnyi embert öltek meg, jókedvűen és feldobódva tért vissza. A felvételeket visszanézve nem csak az derült ki, hogy Bourgoin nem az előzetes tervnek megfelelően készítette az interjúkat, hanem a férfi magával vitte dedikáltatni Schaefer egyik életrajzi könyvét, majd egy közös fotóra is összeálltak, mosolyogva, egymást átkarolva.
A harmadik interjút Ed Kemper sorozatgyilkossal és nekrofillal készítette Bourgoin, de ígérete ellenére itt sem tudott eléggé távolságtartó maradni. Kehringer folytatta a dokumentumfilmet, de megszakította a kapcsolatot Bourgoinnal, mert úgy látta, hogy
Bourgoin filmes karrierje azonban nem szakadt meg, több hasonló dokumentumfilmet is készített, majd jött a könyvek sorozata, aztán egy idő után tévékbe és rádiókba hívták szakérteni, annak ellenére, hogy nemhogy szakmai végzettsége, de még csak egy érettségije sem volt. A 2000-es évek elején kezdte el mesélni szakmai körökben is az Hélène/Eileen-sztorit, bár voltak, akik már ekkor is kételkedtek a hitelességében. Például François Guérif, akinek a könyvesboltjában Bourgoin dolgozott. Guérif akkor már évtizedek óta ismerte a „sorozatgyilkos-szakértőt”, mégsem hallott korábban az állítólagos meggyilkolt feleségről/barátnőről/élettársról, ahogy arról sem, hogy Bourgoin részt vett volna egy, az FBI által szervezett képzésen, holott ezt is feltüntette a „szakmai végzettségei” között.
A New Yorker cikke alapján ekkor már Bourgoin körében többen is tudták, hogy egy szélhámos és egymás között ki is nevették, de a nagyközönség előtt ez titok maradt. Sőt, a közvélemény annyira komolyan vette, hogy a gyilkosok áldozatainak családtagjai is kapcsolatba léptek vele, mert azt hitték, hogy ő is tudja, min mentek keresztül és a személyes tapasztalatai miatt megbízhatnak benne. Cserébe ez a kapcsolat Bourgoin reputációjának is jót tett.
A valóságban a férfi mindennek volt nevezhető, csak együttérzőnek nem, ahogy az Dahina Sy számára is kiderült. Ő „az ardenneki rém”, a nemrég meghalt Michel Fourniret erőszaktevő és sorozatgyilkos egyik áldozata volt, igaz, neki sikerült túlélnie azt, amikor 14 éves korában a bűnöző elrabolta és megerőszakolta. Sy az elrablása után évekig poszttraumatikus stresszben szenvedett és nagyon felkavarta, amikor Bourgoin az egyik vacsoraparti alkalmával véres bűncselekmények helyszíni fotóit mutogatta neki, majd azzal akarta megtréfálni a súlyos pókiszonnyal küzdő Dahinát, hogy a vacsoraasztalnál egy műanyag pókot tett a vállára. „Én teljesen lebénultam, ő meg csak nevetett” – idézte fel Dahina a New Yorker újságírójának.
A lebukás
Valamikor 2011 környékén egy, a Guardian által csak Charles-ként bemutatott férfi, aki fiatal kora óta követte Bourgoin munkásságát és érdeklődött a sorozatgyilkosságok pszichológiája iránt, ellentmondásokat fedezett fel a „szakértő” nyilatkozataiban. Bourgoin rendre ugyanazokról az esetekről beszélt, viszont egyre többször megváltoztatta a sztorik elemeit, főleg akkor, amikor az elkövetőkkel készített állítólagos interjúiról volt szó. Charles-nak feltűnt az is, hogy Bourgoin könyveinek egyes részei nagyon hasonlítottak bizonyos kevéssé ismert írók hasonló témájú írásaihoz, de úgy volt vele, hogy sok híresség hajlamos kicsit lazábban venni a tényeket és sok franciát nem zavar a plágium sem, így inkább megtartotta az észrevételeit magának.
2019-ben aztán az egyik, a megtörtént bűnesetekkel foglalkozó Facebook-csoportba valaki betett egy Bourgoinnal készült tévéinterjút és a bejegyzés alatt több olyan komment is megjelent, amely szkeptikus volt a férfi munkásságát illetően. Ebből a beszélgetésből aztán kinőtt egy kisebb csoport, amelynek tagjai alapos kutatásba fogtak, hogy kiderítsék, mégis mi igaz abból, amit a kriminológusként kezelt író mond.
Ahogy arról a csoport másik tagja a New Yorkernek beszámolt, előbb elkezdték átfésülni Bourgoin tucatnyi könyvét, hogy a plágiumra utaló nyomokat találjanak – és sikerrel is jártak. Egyes esetekben szövegrészleteket emelt át, máskor pedig más emberek élettörténeteit mesélte el úgy, mintha vele történtek volna meg, például amikor egy dél-afrikai sorozatgyilkos leleplezését úgy mesélte el, mintha az ő ötlete alapján történt volna, holott az az ottani rendőrség érdeme volt.
Ennél azonban még izgalmasabb volt az a része a nyomozásnak, amikor a kis csapat tagjai levelet írtak a még élő és börtönben lévő sorozatgyilkosoknak. Charles egymaga 30 olyan elítélttel vette fel a kapcsolatot, akikről Bourgoin azt mondta, hogy készített velük interjút. Azon kevesek, akik azt mondták, hogy találkoztak vele, olyanok voltak, akiknek az interjújáról tévéfelvétel is készült, a többiek viszont azt írták, hogy nem emlékeznek a francia férfira. A David Berkowitzcal és Charles Mansonnal kapcsolatos anekdoták kísértetiesen hasonlítottak azokra a sztorikra, amelyek az FBI-szakértő John Douglasszel történtek meg. Charles vele is felvette a kapcsolatot, és a profilozó azt írta vissza, hogy
Stéphane Bourgoin téveszmés és egy imposztor. Úgy tűnik, Bourgoin úgy »vált szakértővé«, hogy könyveket olvasott… főleg az enyémeket.
A csoport 2019 őszén megkeresett több francia sajtóterméket is a felfedezéseivel, de sehol nem vették őket komolyan, ezért elkezdtek videókat feltölteni a YouTube-ra. A tagok közül senki nem értett a filmkészítéshez, ez meg is látszott a videókon, de egyre több emberhez jutottak el. Igaz, Bourgoin rajongói közül többen is nehezményezték a leleplezést. Maga a „szakértő” 2020 februárjában arról írt, hogy kiberzaklatás áldozata lett, bár nem részletezte, hogy mit ért ez alatt.
2020 tavaszán aztán már a média is felfigyelt az ügyre, és az Arrêt sur images nevű tévécsatorna meg is interjúvolta Bourgoint, aki – kis változtatásokkal – újra elmesélte a Charles Mansonnal készített interjú történetét, de amikor a riporter további részletekre lett volna kíváncsi, Bourgoinnak eszébe jutott, hogy be kell fejeznie egy sürgős munkát és többé nem jelentkezett. Ugyanebben az időszakban a Paris Match újságírója is naponta beszélt Bourgoinnal: ő délelőtt meghallgatta a férfit, majd délután utána járt azoknak, amiket mondott – ezekről gyakran kiderült, hogy hazugságok vagy csúsztatások voltak. Amikor az újságíró ezzel szembesítette Bourgoint, ő annyit mondott:
Néha filmeket forgatok a fejemben. Csak azt akarom, hogy szeressenek.
A Paris Match cikkében a férfi arról is beszélt, hogy állítólagos barátnőjét, Eileent valójában Susan Bickrestnek hívták, csak azért nem árulta el a valódi nevét, mert a nő pincérkedés mellett szexmunkás is volt és Bourgoin ezt szégyellte. Ebből a sztoriból annyi igaz, hogy egy Susan Bickrest nevű nő valóban egy sorozatgyilkos áldozata lett, de Bourgoin korábbi meséjével ellentétben nem 1976-ban, hanem 1975-ben, és nem a kaliforniai Los Angelesben, hanem a floridai Daytona Beachen, és a gyilkos, Gerald Stano letartóztatásával kapcsolatos részletek sem stimmeltek. Ebből arra lehet következtetni, hogy Bourgoinnak semmi köze nem volt Susan Bickresthez, Eileen pedig sosem létezett.
Kóros hazudozó
A Bourgoint leleplező amatőr internetes nyomozók egy profilt is készítettek róla és úgy vélik, hogy a férfi kóros hazudozó: másoktól függ, a képzelőereje rendkívüli, ugyanakkor „a képzeletbeli sztorijainak sokszor ő maga az első áldozata, mert nem tudja megkülönböztetni a valóságot a képzelettől”. Ahogy a Guardian megjegyzi, a kóros hazudozók nem csalók, legalábbis abban az értelemben, hogy ők nem azért hazudnak, hogy másoknak ártsanak. A szakértők megosztottak abban, hogy a kóros hazudozókat felelősségre lehet-e vonni a kitalált történeteik miatt, de álláspontjuk szerint nem téveszmések, mert ha szembesítik őket a hazugságaikkal, akkor a kóros hazudozók is felismerik, hogy mit tettek, még ha először nem is vallják be. Tudják, hogy hazudnak, de nem tudják legyőzni a hazudozásra való késztetést – olvasható a cikkben.
Guardian hozzáteszi, hogy a legaktívabb kóros hazudozók között sorozatgyilkosokat is találni, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy Bourgoin is titokban sorozatgyilkos lenne. Arra azonban magyarázatot adhat, hogy miért tekint rájuk csodálattal. A Beszélgetéseim gyilkosokkal című könyvében ráadásul szerepel két olyan mondat, amely nagyon passzol a Paris Match újságírójának tett kijelentéséhez, miszerint néha „filmeket forgat a fejében”, és egyúttal reflektálhat arra is, hogy a kalandos életutat bejárt szülők mellett lett belőle egy alapvetően átlagos ember. Mint írta:
A sorozatgyilkosok túlnyomó többsége már egészen kicsi korától fogva megrögzött hazudozó. Elszigetelve, perifériára szorulva élik az életüket, a képzelet világában keresnek menedéket, és egy olyan személyiség megalkotására törekszenek, amely távol áll a létük átlagos valóságától.
