Egy éve, 2021. január 20-án iktatták be Joe Bident az Egyesült Államok 46. elnökének. Donald Trump négyéves kormányzását követően az amerikai és a nemzetközi közvélemény nagy elvárásokat támasztott a demokrata politikussal szemben. Az új elnök maga is számos ígéretet tett, a többi között az amerikai erkölcsi vezető szerep visszaállítása és a globális kihívások közös kezelése terén, a „végtelen háborúk” lezárására, Kína mint a legfőbb stratégiai versenytárs visszaszorítására, vagy éppen a demokrácia megerősítésére vonatkozóan. Ráadásul a nemzetközi közvélemény igen pozitívan fogadta négyévnyi Trump-kormányzás után Bident, az Egyesült Államok megítélése a beiktatását követően nagyot javult, tehát közepes teljesítmény mellett is lett volna lehetőség kézzelfogható eredmények elérésére. Ennek ellenére
Biden egyes kérdésekben hozta a papírformát, más kérdésekben azonban komoly csalódást okozott nemzetközi partnereinek és otthoni támogatóinak egyaránt. Ennek fő oka, hogy nagyrészt folytatta Trump külpolitikáját, különösen annak „Amerika az első” alapelvre épülő stratégiáját, így alárendelte az amerikai érdekeknek a humanitárius és egyéb morális szempontokat, érdemben nem egyeztetett a szövetségeseivel, és önállóan hozott döntéseket, valamint ugyanúgy kettős mércét alkalmazott a számára szimpatikus és kevésbé szimpatikus szereplőkkel szemben.
Biden annyiban újított a trumpi formulán, hogy az „Amerika az első”-politika keserű piruláit becsomagolta egy édeskés liberális retorikai csomagba, hogy a világ és a nemzetközi közvélemény le tudja őket nyelni. A demokrata elnök és csapata szavakban szépen felmondja a leckét multilateralizmusról, közös értékekről, a szakértelem szerepéről, az amerikai morális vezető szerepről, emberi jogokról, viselkedésében ugyanakkor továbbra is azt üzeni, hogy az amerikai érdekekkel szemben minden más szempont sokadlagos. Ez a kettősség kettős eredményekhez is vezetett: volt, ami működött, volt, ami kevésbé.
Ami működött
Biden eddigi legnagyobb erénye, hogy nem úgy viselkedett, mint Trump. A demokrata elnök és a külpolitikai vezetők nem okoztak diplomáciai botrányokat egy-egy megszólalással, nem adtak kiemelkedő kormányzati pozíciót családtagoknak, nem nevezték partnereiket „szarkupacnak”. Biden és csapata könnyedén mozog a multilaterális diplomáciában, a fősodorba tartozó médiát is könnyedebben használják, nem az elnök Twitter-fiókján kell tájékozódni az amerikai külpolitika stratégiai kérdéseiről.
Pozitívum, hogy Bidenék (ahogy egyébként már Trump is akarta) a kormány figyelmét és erőforrásait nem a külpolitikában akarták lekötni, hanem a belpolitikára és a belső problémák kezelésére fordították. Az amerikai társadalom megosztottsága, a gazdasági problémák és az új koronavírus kezelése mind prioritást élveztek, így az alacsonyabb intenzitású külpolitika önmagában is értékelendő. 2021-ben az előző évhez képest összesen 54 százalékkal csökkent az amerikai hadsereg által hivatalosan végrehajtott légi csapások száma a világban, ami különösen drasztikus visszaesést jelent Szomáliában vagy éppen Jemenben. Persze nem sikerült Bidenek sem egész évben a belső ügyekre koncentrálni – az ősz elején például az afganisztáni kivonulás nagy hatással volt a politikai napirendre –, de a szándék egyértelműen megvolt.
Ezen túl viszonylag gyorsan le tudtak csapni néhány külpolitikai magas labdát. Biden visszalépett a párizsi klímaegyezménybe, amely a szakértők és a környezetvédelem iránt érdeklődő választók körében is kedvező fogadtatásra talált. Követve elődjeit Biden folytatta az amerikai külpolitika rekalibrálását a Kínával való versengés irányába, és ehhez (Barack Obamához és Trumphoz hasonlóan) igyekezett megteremteni a szükséges feltételeket. Ehhez kapcsolódóan a demokrata vezetés láthatóan igyekszik az ázsiai- és csendes-óceániai szövetségi rendszert építeni, ennek talán a leglátványosabb megvalósulása a négyoldalú együttműködés erősítése volt India, Ausztrália, Japán és az Egyesült Államok között. Végül Bidennek sikerült az, ami három elődjének nem: kivonta az amerikai katonákat Afganisztánból, a kaotikus körülmények ellenére lezárta a két évtizedes háborút.
Ami nem működött
Persze ezzel a stratégiával, vagyis a trumpi alapelvek és a liberális-szakértői retorika összeházasításával két nagy probléma is van. Egyrészt Biden olyan politikákat is folytatott, amelyek nem találtak pozitív fogadtatásra, ezek közül számunkra a leginkább fájó a transzatlanti kapcsolatok elhanyagolása.
Az afganisztáni kivonulással kapcsolatban érdemben nem egyeztetett szövetségeseivel, a végrehajtásakor nem vettek figyelembe számos humanitárius szempontot. A koronavírus terjedésének megakadályozására hozott beutazási korlátozások tekintetében egészen 2021 novemberéig a schengeni övezet országai egy kategóriába kerültek Dél-Afrikával és Iránnal, ami ellentmondott nemcsak a gazdasági érdekeknek, de a kormány által hangoztatott „tudományos” szempontoknak is. Ugyanebben az évben az amerikai-francia kapcsolatok rég nem látott mélypontra zuhantak, miután Washington és London Párizs háta mögött megállapodott Ausztráliával tengeralattjárók vásárlásáról, aláásva egy korábbi francia-ausztrál egyezséget.
A másik nagy probléma a bideni külpolitikával a retorika és a tényleges viselkedés közötti ordító különbség. Trumpot gyakran azért nem lehetett kellemetlen helyzetbe hozni, mert sosem ígérte, hogy erkölcsileg jó döntéseket fog hozni, csak azt, hogy az általa nemzeti érdeknek vélt szempontok alapján cselekszik. Ez a cinikus hozzáállás sokakat sértett, de afféle golyóálló mellényt is jelentett a kritikával szemben, és sokak szerint őszintébb is volt. Ehhez képest a bideni enyhén arrogáns liberális narratíva, amely hisz saját szakmai és morális felsőbbrendűségében, legfeljebb a fősodorba tartozó médiában tudja megvédeni az új elnököt, a nemzetközi politikában kevésbé. Sőt, a szép szavak csak még nagyobb kontrasztot jelentenek az amerikai érdekorientált viselkedéshez képest.
Erre a problémára több példát is láthatunk. A demokrata vezetésnek a saját szakértelmébe és tapasztalatába vetett hit ellenére nem sikerült érdemi eredményeket elérnie számos ügyben. Nem sikerült Iránnal gyorsan megállapodni nukleáris kérdésekben, mint ahogy Oroszország ukrajnai pózolásának kezelésével kapcsolatban is egyelőre akadozik a washingtoni gépezet.
A legjobb példa a retorika és gyakorlat ellentmondásaira mégis a híres-hírhedt demokrácia-csúcstalálkozó volt. Ennek megrendezését Biden még a kampányban megígérte, és elvileg e találkozónak kellett volna lendületet adnia a demokrácia melletti globális erőfeszítéseknek. Konkrét elért eredmények híján a legizgalmasabb kérdés az online megrendezett eseménnyel kapcsolatban a meghívottak listája volt, ami a demokratikus értékek melletti kiállás, az amerikai geopolitikai érdekek és Biden politikai szimpátiájának zavaros keveréke lett. A NATO-ból csak Magyarország és Törökország nem kapott meghívót, de az ugyanúgy antidemokratikus tendenciákkal vádolt Lengyelország igen – talán azért, mert a lengyel kormány osztja az amerikaiak Oroszországgal kapcsolatos nézeteit. A meghívottak listáján olyan országok voltak, mint Irak, India, Angola és Brazília, amelyek demokratikus értékei (a Biden-kormány által elismert amerikai agytrösztök szerint is) alacsonyabbak voltak, vagy nagyobb mértékben estek vissza a közelmúltban, mint Magyarország pontszámai, ám geopolitikailag fontosabb szerepet játszanak. Ezek a belső ellentmondások csak látványosabbak lesznek, ha ekkora hangsúly kerül a liberális értékek terjesztésére.
Mire számíthatunk a következő három évben?
Persze Bidennek még három éve van bizonyítani, és az amerikai politikai rendszer sajátosságaiból adódóan valószínűleg ebből az utolsó kettő aktívabb külpolitikát hoz majd. A Demokrata Párt könnyen elveszítheti 2021 végén a félidős törvényhozási választásokon a kongresszusi többségét, így
Az elmúlt év eseményei alapján két fontosabb tendenciára számíthatunk. Egyrészt a liberális retorika és a geopolitikai érdekek összeegyeztetésének kísérlete már most is, de a következő években még inkább a Kínával és Oroszországgal való vetélkedés átideologizálásához vezet. Ezzel a hidegháborús reflexszel Washington elvárja majd a demokratikus rendszerektől, hogy őt támogassák a nagyhatalmi vetélkedésben. Kérdéses, hogy a mai globalizált, összefonódott gazdasági rendszerben ez a morális nyomásgyakorlás mennyire érvényesülhet a gyakorlatban.
Másrészt a Biden-kormányzat valószínűleg továbbra is építeni igyekszik majd a vélt amerikai morális vezető szerepre, anélkül, hogy felismernék annak korlátait. A demokrata narratíva szerint ezt a hidegháború lezárását követően megszerzett „jószándékú hegemón” szerepet legfeljebb Trump viselkedése ásta alá, és nem az amerikai külpolitika ellentmondásai, érdekei és értékei közötti ellentét, vagy éppen Washington arroganciája. Pedig a világ nagy része számára ez a morális vezető szerep már nem létezik (talán sosem létezett), Trump csak a jéghegy csúcsa volt.
Ennek felismerése nélkül az amerikai külpolitika továbbra is el fog szakadni valamennyire a valóságtól – kár érte, mert a fokozódó nagyhatalmi versengésben ma nagyobb szükség van a józan és mértékadó amerikai külpolitikára, mint bármikor az elmúlt harminc évben.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok szakértője, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója
