Miután húsz évig tartó polgárháború után augusztus 15-én a tálibok elfoglalták Afganisztán fővárosát, rengeteg videó és fénykép kezdett el terjedni a világhálón. Köztük volt egy olyan is, amely egy, a kiürítés alatt álló kabuli amerikai nagykövetség körül repkedő amerikai katonai helikoptert ábrázolt.
Saigon, Vietnam and Kabul, Afghanistan. pic.twitter.com/gIfqDSL1ve
— Shireen Mazari (@ShireenMazari1) August 15, 2021
Nem telt bele sok időbe, hogy ezzel a fotóval párhuzamosan egy másik is elkezdjen terjedni, méghozzá egy 46 évvel korábbi felvétel a vietnámi Saigonról (a mai Ho Si Minh-város), amelyen a közkeletű vélekedés szerint az látható, ahogy az amerikai nagykövetség munkatársai az épület tetején tömött sorokban menekülve hagyják cserben a vietnámi szövetségeseiket. Erős szimbóluma lett ez az „amerikai demokráciaexportnak” csúfolt jelenség történelmi kudarcának – más kérdés, hogy a képen valójában nem a követségi munkatársak menekülése látható.
Vietnámnak annyi
1975 elejére elég rosszul néztek ki Amerika kilátásai Vietnámban – emlékezett vissza a New York Post két évvel ezelőtt megjelent cikkében. Az észak-vietnámi, kommunista csapatok folyamatosan haladtak dél felé, és ezrek voltak kénytelenek elmenekülni. Márciusban, Da Nang eleste után a World Airlines nevű cég, amely az amerikai kormány megbízásából katonai csapatokat és eszközöket szállított ki és be Vietnámból, egy repülővel megpróbált részt venni a város evakuálásában. A pánikba esett helyi lakosok kaotikus körülmények között próbáltak meg feljutni a gépre, amelynek ugyan a heves fegyvertűz közepette sikerült felszállnia, de azok, akik csak a repülő oldalára tudtak felkapaszkodni, a kifutópályára zuhanva lelték halálukat. Amikor Gerald Ford amerikai elnök látta az erről szóló felvételeket, azt mondta egy barátjának:
Ennyi. Itt az ideje véget vetni ennek. Vietnámnak annyi.
Thurston Clarke író, történész egy 2019-es, a New York Post által idézett könyvében azt írta, hogy a Da Nangból érkező hírek, fotók és filmfelvételek láttán a közvélemény arra az álláspontra került, hogy még humanitárius alapon sem szabad részt vennie Amerikának a vietnámi háborúban. A közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak többsége nem támogatta a vietnámi menekültek befogadását.
A politikusok azonban egészen mást gondoltak: Henry Kissinger külügyminiszter egy április eleji megbeszélésen amellett érvelt, hogy az USA-nak kötelessége kimenekíteni azokat a vietnámiakat, akik „hittek bennünk”. Össze is állítottak egy listát, amelyen magas szintű kormánytisztviselők és tolmácsok egyaránt megtalálhatók voltak. Kissinger a vietnámi amerikai nagykövet, Graham Martin figyelmét is felhívta arra, hogy bármennyire is nehéz művelet, ha nem sikerül megoldani az evakuálást, az nem csak amerikai életek és a nemzeti büszkeség elvesztését jelentheti, hanem a bizalomét is, amely annak szól: az USA bármilyen jövőbeli krízist meg tud oldani.
1975. április 27-én az észak-vietnámi csapatok körbevették Saigont és egyértelművé lett, hogy a támadás elkerülhetetlen. A városban élők pánikba estek és megpróbáltak behatolni az amerikai nagykövetség területére, hátha így sikerül elmenekülniük. Mint Clarke írta:
A falakon kívül tartózkodó nők hangosan jajveszékeltek. Mások hisztérikusan fetrengtek a járdán és azoknak az amerikai katonáknak, diplomatáknak és üzletembereknek a neveit kiabálták, akiknek titkárként, sofőrként, szakácsként, takarítóként, testőrként és tolmácsként dolgoztak. Az anyák megpróbálták a kerítésen keresztül odaadni a babáikat a haditengerészeknek.
Sűrű Szél
A szervezett evakuálás lebonyolítását a CIA saigoni irodáját vezető Thomas Polgar felügyelte. Polgar 1922-ben született Budapesten zsidó családba, majd 1938-ban a náci elnyomás elől menekülve az USA-ba emigrált. 1943-ban amerikai állampolgár lett és a második világháborúban katonai hírszerzőként dolgozott, több állomás után a 70-es évek elején érkezett Saigonba. Az amerikai csapatok nagy része az 1973-as párizsi békeszerződés értelmében kivonult az országból, de az amerikai kormány abban bízott, Dél-Vietnám megmaradhat független államnak minimális katonai jelenléttel, néhány száz CIA-ügynökkel a helyszínen, továbbá amerikai pénzügyi támogatással – ez utóbbi 1975-re már jelentősen megcsappant.
Az evakuálást eredetileg C-130-as repülőgépekkel végezték volna, de a reptér egyik részét észak-vietnámi katonák, a másik részét dél-vietnámi menekültek ezrei foglalták el. És mivel a tengeri útvonalak is le voltak zárva, az egyetlen eszköz a helikopter maradt. Az Operation Frequent Wind (Sűrű Szél Hadművelet) 1975. április 29-én kezdődött és a következő 19 órában több mint 80 helikopter gépenként 50 emberrel a fedélzetén szállított amerikaiakat és vietnámiakat a Dél-Kínai-tengeren állomásozó hajókra.
Civilek ezrei igyekeztek bejutni a nagykövetség területére, amelynek munkatársai olyan gyorsan állították ki a vízumokat, amilyen gyorsan csak tudták. Az akció kezdete előtt az amerikaiak által megbízott cégek vizsgálták át Saigont, és tizenhárom olyan épületet találtak, amelyek teteje alkalmas lehet helikopter-leszállópályának. Ezeken a helyeken eltávolították a villanyoszlopokat és ruhaszárító-köteleket, és kiépítették a szükséges infrastruktúrát. A helikopterek tízpercenként landoltak, a gépeket a CIA egyik fedőcége, az Air America üzemeltette, a 31 pilóta önként jelentkezett a feladatra.
Saigon búcsúzik
Nem messze a nagykövetség épületétől a Gia Long utca 22. szám alatti toronyház volt az egyik kijelölt leszállóhely. A CIA O. B. Harnage pilótát, második világháborús veteránt utasította arra, hogy menjen oda és kezdje el a mentést.
Ráadásul, bár a CIA arra utasította, hogy először a VIP-kat vegye fel, ő érkezési sorrendben szállította be az utasokat, akik legfeljebb egy kisebb csomagot vihettek magukkal, a többi poggyászt Harnage egyszerűen ledobta a tetőről.
A beszámolók szerint Harnage már túl volt három körön, amikor a negyediknél pár háztömbbel arrébb a United Press International (UPI) irodájában egy ott dolgozó odaszólt Hugh (Hubert) van Es fotóriporternek, hogy nézzen oda, mi történik a lakóház tetején. A holland van Es fogta a kameráját és rögtön fotózni kezdett.
Így született meg az a legendás kép, amelyen Harnage éppen a kezét nyújtja egy fiatal doktornak, Thiet-Tan Nguyennek, aki később Kaliforniában lett aneszteziológus – olvasható Thurston Clarke könyvében. A sebtében összeácsolt falépcsőn sorban állók közül a következő Tong Huyhn volt, szintén orvos, aki Atlanta közelében telepedett le. Utána következett egy kamaszlány, Tuyet-Dong Bui, aki mikrobiológiából szerzett diplomát, majd biotechnológiai kutató lett. A sorban hátrébb várakozók közül nem volt mindenki ilyen szerencsés: a van Es által megörökített negyedik leszállás volt Harnage utolsó útja a Gia Long utcai épülethez, mivel addigra túlságosan veszélyessé vált a helyzet. Így aztán több tucatnyi ember a tetőn hiába várta a mentésre érkező helikoptert.
A Frequent Wind, a valaha volt legnagyobb, helikopterekkel végrehajtott mentőakció során 24 óra alatt 1373 amerikai és 5595 vietnámi állampolgárt menekítettek ki Saigonból. Harnage visszatért Amerikába és ingatlanközvetítő lett, 2008-ban halt meg. Van Es a fotóért egyszeri, 150 dolláros bónusz kapott és a további pályafutása során több konfliktuszónában is dolgozott, 2009-ben halt meg.
Thomas Polgar, aki 2014-ben halt meg, az akció irányítása mellett a nagykövetségen segített az embereknek átjutni a kerítésen és közben folyamatosan semmisítette meg az iratokat. Mielőtt maga is felszállt volna egy helikopterre és tönkretette volna a távírógépet is, elküldött egy utolsó üzenetet, amelynek legfontosabb mondatai így szóltak:
Hosszú harc volt és elvesztettük. Ez az Egyesült Államok történetében egyedi eset nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok megszűnt világhatalomnak lenni. Ugyanakkor a vereség súlyossága és a körülmények arra késztetnek minket, hogy alaposan kielemezzük azokat az átgondolatlan intézkedéseket, amelyek a nagyszabású erőforrások, beleértve a humán erőforrást, befektetése ellenére meghatározták az itteni szereplésünket. Azok, akik nem emlékeznek a múltra, arra kárhoztatnak, hogy megismételjék azt. Reméljük, hogy nem lesz még egy Vietnámunk és megtanultuk a leckét. Saigon búcsúzik.
