Nagyvilág

Biztos halál volt a világ legelszigeteltebb törzséhez menni

Vaskor Máté
Vaskor Máté

újságíró. 2018. 11. 23. 18:02

Korábban a témában:

Ne hibáztassátok az őslakosokat, ha megölnek

– a többi között erről írt utolsó jegyzetében az az amerikai férfi, akit a napokban meggyilkolt a világ talán legelszigeteltebb törzse.

A 27 éves John Allen Chau november 16-án halászok segítségével ment el az Indiához tartozó Andamán- és Nikobár-szigetek egyikére, az Északi-Szentinel-szigetre, amelynek lakói alig néhányszor teremtettek kapcsolatot a civilizációval.

A misszionárius Jézusról akart beszélni a szentinelézeknek, akik azonban nem voltak vevők erre, és íjakkal támadtak rá. Súlyos sérüléseket szenvedett, de ekkor még el tudott menekülni. A történtekről írásban számolt be egyik barátjának:

Olyan kedves voltam velük, miért ilyen dühösek és agresszívak? Azért csinálom ezt, hogy megalapítsam Jézus királyságát a szigeten.

John Allen Chau azt is elmesélte, hogy két felfegyverzett szentineléz ordítva rohant rá, így szemtől szembe kerültek egymással. Az amerikai férfi ezután arról beszélt az őslakosoknak, hogy Jézus szereti őket. Ekkor azonban a törzs egyik fiatalabb tagja rálőtt egy íjjal, ami beleállt a nála lévő Bibliába.

Ha meg akartok lőni vagy ölni egy nyíllal, akkor legyen. De élve hasznosabb lehetek nektek

– mondta feljegyzései szerint. Az egyelőre tisztázatlan, miből gondolta, hogy meg fogják őt érteni.

A misszionáriust a kedvezőtlen fogadtatás sem tántorította el a térítéstől. Másnap újra próbálkozott, de soha nem tért vissza. Az őt szállító halászok a távolból látták, ahogy a szentinelézek a homokban húzzák Chau holttestét. Élete tehát tragikus véget ért, de ez a sziget – alig dokumentált – történetét ismerve borítékolható volt.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

John Allen Chau

John Chau (@johnachau) által megosztott bejegyzés, Nov 21., 2018, időpont: 11:36 (PST időzóna szerint)

Mindenkire rátámadnak, aki szembejön

1296-ban Marco Polo az Adamán-szigeteken élő törzseket úgy írta le, mint a legbrutálisabb és legvadabb faj, fejük, szemeik és fogaik a kutyáéhoz hasonlítanak.

Kegyetlen emberek, akik minden idegent megölnek és megesznek, akire csak rá tudják tenni a kezüket.

Történészek szerint ugyanakkor Marco Polo ezt hallomás alapján állította, nem járt a szigeten.

1771-bena Brit Kelet-indiai Társaság egyik hajója Észak-Szentinel-sziget mellett haladt el, ahol erős fényt észleltek a parton. A hajó utasai azonban nem tulajdonítottak ennek különösebb jelentőséget, hiszen azokban az időkben rengeteg partszakaszon állítottak tábortüzeket. 1867-ben, a nyári monszunszezon végéhez közeledve egy Nineveh nevű indiai kereskedő hajótörést szenvedett a sziget közelében 86 utasával és a 20 fős személyzettel. A harmadik nap reggelén a túlélők épp reggeliztek, amikor megtámadták őket.

A vademberek teljesen meztelenek voltak, rövid hajjal és kifestett orrokkal

– írta később Nineveh. A hajótöröttek kövekkel és botokkal szálltak szembe a szentinelézekkel, és azután nem is látták őket. Mivel a sziget ekkor már a Brit Birodalomhoz tartozott, pár nappal később a haditengerészet mentette ki őket onnan.

1879-ben Maurice Vidal Portman, az Andanám-szigetek mindössze 19 éves parancsnoka határozta el, hogy látogatást tesznek a szentinelézeknél. A partraszállás után nem találtak ott semmit, csak apró falvakat, ösvényhálózatot a dzsungelben, és egy koponyát felakasztva egy fa ágaira.

Több nap is eltelt, mire megláttak két idős embert és négy gyereket, akiket erőszakkal magukkal vittek. Mindegyik elfogott törzstag nagyon hamar megbetegedett, az idős férfi és felesége meghalt, ezért a fiatalokat megfelelő mennyiségű gyógyszerrel visszavitték a szigetre.

1974 tavaszán az Észak-Szentinel-szigetet egy filmstáb kereste fel néhány antropológus, felfegyverzett rendőr és a National Geographic fényképésze kíséretében. A cél az volt, hogy elnyerjék a szentinelézek barátságát kedves gesztusokkal és sok ajándékkal. Cserébe azonban a  törzs tagjai, amikor előjöttek az erdőből, nyílzáport zúdítottak rájuk. Végül a páncélruhába öltözött rendőrök vitték partra és helyezték a homokba az ajándékokat: egy műanyagautót, pár kókuszdiót, egy disznót, egy játékbabát és néhány alumínium konyhai eszközt.

A szentinelézek válasza erre még nagyobb íjparádé volt, az egyik el is találta a filmrendezőt a combján. A jól célzó őslakos a beszámolók szerint nevetve vette tudomásul, hogy megsebesítette az ellenséget, aztán leült egy fa árnyékába. A többi törzstag közben megvizsgálta az ajándékokat: a disznót és a játékbabát eltemették a homokba, a műanyag evőeszközöket és a kókuszdiót pedig magukkal vitték.

Egy indiai antropológusnak sikerült a lehetetlen

A máig egyetlen barátságos találkozás a „betolakodók” és a szigetlakók között 1991-ben történt, és T. N. Pandit indiai antropológus nevéhez kötik.

A férfi 1966-ban kezdett el dolgozni az Andamán-szigeteken, és néhány hónappal később hallott először a szentinelézekről. Viszont nem az ő ötlete volt, hogy odamenjen, mindössze egyszer hagyta el India hátárát egy németországi konferencia miatt.

A szigetcsoport kormányzója jelentette be, hogy nagyszabású expedíciót szervez az Észak-Szentinel-szigetre. Panditnak felajánlották, hogy ő lehet az első antropológus, aki beteszi a lábát a területre, és az ajánlat megtetszett neki.

Az ismerkedés ezúttal sem ment könnyen. Amikor először próbálták megközelíteni a szigetet, a parton szemlélődő gyerekek és felnőttek berohantak az erdőbe. Pandit és csapata az üres kunyhóikban hagyták műanyagvödrökből, rongyokból és cukorkákból álló ajándékcsomagjukat.

Az ezt követő több mint két évtizedben sokszor próbáltak a törzs közelébe férkőzni, de sikertelenül. És egyszer csak jött az áttörés: 1991. január 8-án megjelent egy cikk a szigetcsoport lapjában, ami arról szólt, hogy végre sikerült barátságos kapcsolatot teremteni a szentinelézekkel.

Négy nappal ezelőtt a kormány több mint egy év után újra meglátogatta az Észak-Szentinel-szigetet. Az antropológusok, rendőrök és hivatali tisztviselők elsőre senkit nem láttak a parton, aztán néhányan kibújtak a bokrok mögül és kézmozdulatokkal üdvözölték a felfedezőket, jelezvén, hogy kellenek nekik az ajándékok. A csapat biztonságos helyre húzódott a parton, és kiraktak egy kókuszdiót a törzsnek. Rohantak érte, ahogy eddig, de most először nem hoztak magukkal fegyvert. A hajó izgatott utasai ezután bedobtak egy zsák kókuszdiót a vízbe, a szentinelézek pedig beúsztak érte. A kapcsolatteremtők szerették volna közelebb invitálni őket, de megijedtek és visszamentek a partra

– írták a közleményben.

A csapat délután visszament az őslakosokhoz, ekkor már több mint két tucatnyian várták őket és futni kezdtek feléjük, megint fegyvertelenül. Az expedíciót vezető hivatalnok kókuszdiót dobált nekik, majd kiszállt a hajóból a mellkasig érő vízbe. A törzstagok körülvették őt, és személyesen adta át nekik az ajándékokat.

A hír a tengerentúli sajtóban gyakorlatilag meg sem jelent, mert azokban a napokban egy jóval jelentőségteljesebb esemény is történt: kitört az öbölháború.

T.N. Pandit családi okok miatt kihagyta a nagy eseményt, de két héttel később egy másik expedícióval visszatért a szigetre. A szentinelézek ekkor már fel is másztak a hajóra, és zsákokkal vitték maguknak a kókuszdiókat.

Azt mondta, fiatalok, idősek, férfiak és nők egyaránt imádtak velük játszani.

Emlékszem, hogy egyszer megfogtam két lánynak a vállát szaladgálás közben, de az egyik megfogta a kezemet és rátette a mellkasára. Nem szexuális okokból, hanem mert így érezték kényelmesebbnek

– mesélte.

A látogatás végül majdnem rosszra fordult, mert az egyik fiatal törzstag előkapott egy kést, és mintha azt mutatta volna T. N. Panditnak, hogy ki akarja vágni a szívét. Arra gondolhatott, hogy a szigeten akar maradni, ezért a kutató gyorsan visszamászott a hajóra és távoztak.

T. N. Pandit a következő évben néhányszor még elment a szentinelézekhez, de 1992-ben visszavonult. A szigetlakókhoz való közeledés ezzel véget is ért, India nem kíván beavatkozni az életükbe. Azt is csak találgatják, hogy hányan vannak. Egyesek 50 és 300 közé teszik a számukat, de a 2011-es indiai népszámlálás szerint mindössze 15-en maradtak.

Kihalhat a törzs

A törzsek jogaiért kiálló Survival International nonprofit szervezet közleményében azt írta, a tragédiának nem szabadott volna megtörténnie, az indiai hatóságoknak hatékonyabban kellene a szentinelézek, a szigetük és a „betolakodók” védelmét is biztosítania.

Nem kizárt, hogy a szentinelézek olyan halálos kórokozókkal fertőződtek meg, amik ellen a szervezetük nem tudja felvenni a harcot, és ezáltal fennáll a veszélye, hogy az egész törzs kihal

– közölték. Mint írták, a szentinelézek újra és újra megmutatják, hogy egyedül akarnak lenni, az akaratukat pedig tiszteletben kellene tartani. A Brit Birodalom a sziget megszállásakor több ezer őslakost végzett ki, ezért a betolakodóktól való félelmük nagyon is érthető.

John Allen Chau családja nem haragszik a törzsre, mondván, a fiú saját akaratából ment oda.

Az indiai rendőrség ismeretlen tettes ellen nyomozást indított az ügyben, de mivel a sziget védett terület és öt tengeri mérföldnél közelebb nem lehet megközelíteni, senkit nem fognak őrizetbe venni a törzs tagjai közül. Letartóztattak ugyanakkor hét embert, köztük öt halászt, akik segítettek eljutni a misszionáriusnak a tiltott övezetbe.

Chau holttestének előkerítése a hatóságok szerint még néhány napig eltarthat.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Fotó: Bielik István / 24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.