Nagyvilág
The Russia Today logo is seen on a computer screen on November 10, 2017. (Photo by Jaap Arriens/NurPhoto)

Tükrök árulása: az oroszok szerint Putyin a Nyugat hazugságait leplezi le

24.hu
24.hu

2018. 01. 14. 14:00

Amikor az oroszok állami szinten beavatkoznak egy másik ország demokratikus választásába, úgy gondolják, görbe tükröt tartanak: megmutatják ezeknek a politikai rendszereknek az ellentmondásait és hazugságait a maguk valóságában.
Korábban a témában:

Befolyásolhatta-e érdemben az amerikai elnökválasztás eredményét az orosz „trollgyárnak” nevezett virtuális politikai vállalkozás? A kérdés ma már nem kérdés: a soros FBI-vizsgálat mellett maga a Facebook-alapító Zuckerberg fogadta meg újévkor, hogy 2018-ban „megjavítja” az általa igazgatott közösségi oldalt, megvédi a felhasználókat a zaklatástól és a gyűlölettől, és megakadályozza a „nemzetállamok befolyását”.

De milyen érdeke fűződött az orosz kormányzati politikának ahhoz, hogy ilyen és ehhez hasonló, a virtuális térben artikulálódó és könnyen leleplezhető akciókkal kompromittálja magát a nyugati közvélemény és a liberális demokráciákban szocializálódott felhasználók előtt? A rettegéssel vegyes csodálattal emlegetett putyini stratégia pillanatnyi megbicsaklásáról van-e itt szó, vagy mélyebben kell keresnünk az orosz befolyás indokait és motivációit?

A válaszhoz mindenekelőtt az orosz belpolitikának a Jelcin-kurzus utáni alakulását kell megvizsgálnunk. A kétosztatú világ megszűnése után az oroszok – a kelet-európai kisállamok népeivel együtt – okkal gondolhatták úgy, hogy a piacgazdaság és a szabad vállalkozások térhódításával a vágyott nyugati jólét korszaka köszönt rájuk. Ugyanakkor a nyugati minták követése az orosz gazdasági-politikai fejlődés szempontjából zsákutcásnak bizonyult, hiszen az csak még tovább mélyítette a már eleve meglévő társadalmi különbségeket. Ráadásul Borisz Jelcin képtelennek bizonyult levezényelni az átmenetet, szociálpolitikája és a gazdasági megújulásról vallott nézetei pedig nem korreláltak azzal az orosz valósággal, ahol a költségvetés hiányának növekedésével hasonló ütemben növekedett – elsősorban a férfiak körében – a halálozási ráta, és csökkent a gazdaság teljesítőképessége.

Mindamellett az elvesztett nagyhatalmi státusz okozta elbizonytalanodás, a nemzetközi politikai terében a híradások által nap mint nap megtapasztalt súlyvesztés miatt az orosz polgárok többsége joggal érezhette úgy, hogy az új kurzus nem csak politikailag, de katonailag és erkölcsileg is kiszolgáltatta Oroszországot a Nyugatnak.

Russian Prime Minister Vladimir Putin gives a press conference upon his arrival at Gardermoen airport in Oslo 01 November 1999. Putin will attend a summit to relaunch the Middle East process. The summit is dedicated to the fourth anniversary of the death of former Israeli Prime Minister Yitzahk Rabin.      (ELECTRONIC IMAGE) / AFP PHOTO / SCANPIX / CORNELIUS POPPE
Fotó: AFP/Cornelius Poppe

És ekkor jött Putyin. Az új elnök nemcsak a politikai vérfrissítés, hanem az orosz dicsőség visszaállításának ígéretével érkezett a nagypolitika színpadára. Az ortodox egyház központi szerepén és a cárhoz való hűség evidenciáján nyugvó nacionalista állam ethoszát keverte egy sajátosan posztmodern beszédstratégiával, amely nyelvi elemeit egyrészt az orosz történelem hagyományos fogalmaiból, másrészt a mindennapi beszéd kifejezéseiből vette. Jelcin a Nyugat jóindulatában bízott. Putyin már egy, a nyugatitól eltérő fejlődési és politikai pályán mozgó hatalmi pólus létrehozásában, még úgy is, hogy annak gazdasági-politikai feltételei akkor sem voltak, és máig sem adottak. (A krími konfliktus utáni szankciók különösen érzékenyen érintették az egyébként is sérülékeny orosz gazdaságot.)

Nem a nyugati politikai kultúra elemeit akarta magáévá tenni, nem annak a politikailag korrekt beszédmód által meghatározott nyelvét akarta használni, hanem egy sajátosan orosz államszervezetben gondolkodott, ahol a felhatalmazását egyrészt alulról, a néptől, másrészt szimbolikusan felülről, Istentől szerző hatalom a nemzeti érdekek természetes képviselője és következetes érvényesítője, ami az ezzel a hatalommal szembeni ellenállást eleve indokolatlanná és logikátlanná teszi.

Ebből a szempontból az ukrajnai beavatkozás, a krími bevonulás és a Nyugat-ellenes retorika használata, valamint az intézményi háttér folyamatos megváltoztatása, a hatalomhoz lojális, új gazdasági elit kiépítése és a civilek ellehetetlenítése a politikai cselekvés evidens aktusai, amelyeket a külső fenyegetés rémével injekciózott orosz választók többsége nemcsak elfogad, hanem mint a nagyhatalmi státusz visszaállításának és a térségi ellenőrzés megteremtésének politikai eszközeit, kész támogatni is. A régió „színes forradalmait”, az ukrán belpolitika konfliktusait, sőt, az orosz állami szimbólumok olimpiai használatának tiltását az állami propaganda, mint az orosz kormány megdöntésére tett, az ország „elnyugatiasítását” célzó kísérleteket interpretálta, melyek mögött egyrészt az Európai Unió, másrészt az Egyesült Államok állnak.

Putyin, bár a jogállamiság külsőségeit kész megőrizni (választások, Legfelsőbb Bíróság működése, helyi önkormányzatok formális autonómiája), de ezeknek sajátosan orosz mivoltát is rendszeresen hangsúlyozza, elsődleges feladatukat az országot kívülről fenyegető befolyással szembeni ellenállásban jelölve ki, és mintegy az államhatalom előretolt helyőrségeiként értelmezve őket. A hagyományos állami intézmények tiszteletére kondicionált orosz választók számára mindez olyan tekintély, amit a nyugati demokratikus fejlődést és a decentralizált, szekuralizált állam eszméjét magáénak érző európai és amerikai polgárok nem értenek, nem érthetnek meg.

Az oroszok többsége ugyanis saját jövőjét nem Európában, nem egy nyugati mintára felépített alkotmányos rendszerben látja. Sőt, többségük szerint, ide értve az értelmiséget is, a Nyugat politikája a hazugságra, megtévesztésre, és ezeknek a hazugságoknak a jól fényképezett, profi filmes eszközökkel kivitelezett médiavalóságára épül – lásd a katonai intervencióknak a vietnámi háborútól a közel-keleti konfliktusokig ívelő történetét.

Amikor az oroszok állami szinten avatkoznak be egy másik ország demokratikus választásába, akkor, mondják ők, Putyin ezzel a hazugsággal szembesíti őket, görbe tükröt tartva eléjük, amelybe belenézve saját politikai rendszerük ellentmondásait és hazugságait pillanthatják meg a maga valóságában.

Russian acting President Vladimir Putin (r) is surrounded by journalists after casting his vote in Russian presidential elections in Moscow 26 March 2000. Voters in Moscow and western Russia cast ballots today in presidential elections likely to confirm acting head of state Putin in his post.    / AFP PHOTO / ITAR-TASS / ITAR-TASS
Fotó: AFP/ITAR-TASS

És bár egy ilyen gegnek geopolitikai és globális gazdasági következményei egyaránt lehetnek, ez is csak azt mutatja, hogy Oroszország Putyinnal újra kilépett a világpolitika színpadára. Visszaszerezte tekintélyét, befolyásának erejét és mértékét pedig nemhogy titkosszolgálati eszközökkel elhallgatja, de büszkén vállalja. Vagyis nemcsak a lebukás, hanem még az azt követő vizsgálat is az ő politikai céljait szolgálja, mert geopolitikai erejét hitelesíti.

A medve felébredt téli álmából, és nem úgy néz ki, hogy egyhamar vissza akar majd aludni.

Barkóczi Balázs, politológus, IDEA Intézet

Kiemelt kép: Jaap Arriens/NurPhoto

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.