Az Iszlám Állam kivégzése után is vér folyik majd

Kapkodva és elhamarkodottan zajlott Moszul felszabadításának hétvégi bejelentése. Haider Al Abadi iraki miniszterelnök személyesen utazott a rommá lőtt településre, amit több mint százezer iraki katona ostromol bő fél éve nyugati légi támogatással, hogy Al Abadi végre az iraki és a nemzetközi média kameráiba mondhassa: a hadjárat sikeres volt, a város felszabadult.

Hogy a miniszterelnök beszéde alatt még mindig harcok folytak Moszul külvárosában s néhány kerületében, nem különösebben zavarta az iraki vezérkart.

Az egyre gyengülő támogatottságú Abadi-kormányzatnak úgy hiányzott a siker, mint egy falat kenyér. Amint a hírhedt Al-Núri mecset területét, ahonnan 2014-ben Abu Bakr Al Bagdadi kikiáltotta a kalifátust, sikerült biztosítani, a kormányfő azonnal a városba sietett elmondani beszédét.

Tette ezt azért, mert technokrata kabinetjének a megválasztása óta nem sikerült átvinnie az ígért strukturális reformokat, kormányzását lassan ellehetetleníti a lemondatott korábbi miniszterelnök, Núr Ál Máliki nevével fémjelzett, Irán felé elkötelezett síita blokk. Bár az Iszlám Állam ellen aratott katonai sikerek ideig-óráig feledtetik Irak belpolitikai káoszát, a hatalmi harcok új fegyveres konfliktust robbanthatnak ki az országban.

Irakban ugyanis alsó hangon is három hadsereg feszül egymásnak és az Iszlám Államnak. Ezekből egyedül az iraki nemzeti hadsereget irányítja az Abadi-kormány. Hiába próbálkoztak a Szisztáni ajatollah által harcba hívott siíta milíciákat a belügyminisztérium ellenőrzése alá vonni, kérdéses, kinek is engedelmeskedik az önkéntes népi hadsereg. Az Iszlám Állam visszaszorításában is oroszlánrészt vállaló kurd pesmergák pedig a legjobb esetben is maximum együttműködnek az iraki kormánnyal a közös ellenség ellen. Egészen, míg az érdekük úgy diktálja.

Persze pontosan nem tudni, mi történik, ha a szövetséges csapatok majd Tal Afart is elfoglalva megsemmisítik az Iszlám Állam utolsó fellegvárát, a politikai érdekszférák térképe már most kirajzolódik.

Vegyük végig Irak meghatározó játékosait.

A kurdok

Az Iszlám Állam 2014-es offenzívájában összeomlott az iraki hadsereg és elmenekült Moszulból. Az előrenyomuló dzsihadistákat a kurd fegyveres alakulatok, a pesmergák verték vissza. Ezzel párhuzamosan pedig bevonultak az etnikailag kurd többségű területekre is, kibővítve a kurd autonómia határait. Bevették Kirkukot is, a térség egyik legnagyobb olajlelőhelyét.

A támadás visszaverése után a kurdok egyértelművé tették, hogy semmilyen körülmények között nem adják vissza Iraknak az irányításuk alá vont területeket, sőt erődrendszer felépítésébe kezdtek, mely nem csak az Iszlám Állam dzsihadistáinak visszaverésére szolgál, hanem az új kurd autonómia kvázi határaként is funkciónál. A kurd elnök, Maszúd Barzáni bejelentette, hogy szeptemberben, az iraki választásokkal párhuzamosan, referendumot tart az autonómia függetlenségéről, magyarul az elszakadásról Iraktól, a független kurd államról.

Ez már most komoly indulatokat gerjeszt az iraki síita blokk és a nacionalisták körében. A politikai elemzők zöme egyetért, ha a többi iraki politikai frakció képes összezárni a kurdok ellen, a függetlenedés fegyveres konfliktusba torkollhat.

A siíta nemzeti szövetség

Az Irán-barát siíta blokkot Núr Ál Máliki alelnök neve fémjelzi. Máliki az Iszlám Állam 2014-es offenzívájáig irányította Irakot, szektás politikájának egyenes következménye lett az iraki szunnita területeken kitört zavargás, melynek élére az Al-Kaida állt. Ez lett az Iszlám Állam.

Az iraki haderő csúfos kudarca a hódító dzsihadistákkal szemben a nyolc évig kormányzó Máliki elnöki székébe került, de a Máliki-közeli síita csoportok, Irak legbefolyásosabb síita platformja igazán sosem került ki a hatalomból, amire bizonyíték, hogy Máliki ekkora malőr után is alelnöki széket kapott. A hatalomba való visszatérését Irán támogatja, mely a Máliki-kormányzás révén jelentős befolyásra tett szert Irakban, valamint a szintén Irán által kézi vezérelt önkéntes népi milíciák, melyek még bőven az iraki reguláris hadsereg harci sikerei előtt vették fel eredményesen a küzdelmet a dzsihadistákkal. Málikinek tehát saját magánhadserege és rengeteg forrása van Irán felől, és mindent elkövet, hogy visszatérhessen a hatalomba. Ennek érdekében akár politikai alkut is képes kötni a jelenleg fekete báránynak számító szunnita politikusokkal az iraki parlamentben.

Az SNA belső ellenzéke

A Máliki-csoport és az őt támogató, Irakban népszerű, Irán által irányított önkéntes népi milíciák kihívója a jelenlegi elnök, Haider Al Abadi. Mögé meglepő módon felsorakoztak azok a szintén síita politikai erők, melyek nem ápolnak felhőtlen kapcsolatokat Iránnal, például az amerikai megszállás ellen fegyveresen is fellépő Muktada Asz Szadr. Az évek során magát iraki nacionalistává brandelő síita imám, a Máliki-rezsimmel szemben lényegében minden nem iráni irányítás alatt álló politikai platformot felsorakoztatott, és egy széles pártszövetség keretén belül képzeli el az ország jövőjét (ami Abadiból és a mérsékelt síitákat, valamint törzsi vezetőket tömörítő Nemzeti Demokratikus Szövetségből állna) – ahol értelemszerűen nem Irán diktálna.

Szadr, aki egyébként harcot hirdetett a korrupció ellen, elképesztő népszerűségnek örvend az országban. Ha ő nyíltan beáll a katonai sikerekből politikai tőkét kovácsoló Abadi mögé, valódi kihívója lehet a Málikiéknek. Kérdés, elegendő lesz-e Szadr Irán-ellenessége ahhoz, hogy a nyugati szövetségesek, elsősorban az Egyesült Államok támogatását elnyerje – mégis csak egy korábban az amerikai csapatok ellen harcba szálló régi ellenségről van szó.

A szunniták

A szunniták Irakban épp felszabadulnak az Iszlám Állam rémuralma alól, és rögtön egy vérbosszú jellegű etnikai tisztogatásban találják magukat. Befolyásuk jelenleg minimális, politikailag túl viharvertek ahhoz, hogy jelentős erőt képviseljenek, de hosszú távon szükségük lesz rájuk, már ha Irak megőrizné területi integritását.

A szunnita törzsek vezetői már kihátráltak az Iszlám Állam mögül, és az sem jelent elköteleződést, hogy a parlament szunnita szóvivőjével, Szalim Ál Dzsuburival Máliki ki nem mondott szövetséget kötött – a szunniták ugyanis emlékeznek Máliki szektáriánus kormányzására, mely miatt eredetileg fellázadtak.

Az Iszlám Állam ellen indított offenzíva, és az ezzel járó kényszerszövetségek még tartanak, de a végük már tisztán látszik. Az őszi választásokra nyíltan egymásnak feszülnek a politikai érdekek. Ráadásul Irán is pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve érdekszférájában kívánja tudni Irakot. Miközben a „nyugati” koalíciós erők mindent elkövetnek ennek a megakadályozásáért, de hogy milyen politikai alkukra hajlandóak ennek érdekében, nem látni tisztán.

Bonyolítja a helyzetet, hogy több ezer fegyveres milicista munka nélkül marad majd az országban, lojalitásuk erősen kérdéses, korántsem biztos, hogy az iraki belügyminisztérium képes lefegyverezni őket. Van olyan forgatókönyv is, mely szerint az iraki népi hadsereg milíciái Szíriában folytatják majd a harcot a dzsihadisták ellen.

Bármi is történik, aligha lesz rend és béke Irakban.