Amikor az oroszok kilövik –  és pár naponta megteszik – a szlovjanszki hőerőművet, Donyeck megyében órákig, néha napokig tartó áramszünet következik. Éjszaka a bilenykei nemzeti park fehér mészkőszikláira felmászva az egykor 200 ezer fős Kramatorszk helyét csak a generátorok zümmögése és az autók fényszórói árulják el. Az orosz hadsereg közeledtével a városnak hónapjai, talán fél éve lehet hátra, mielőtt végképp lerombolják, s ezzel egykori házainak, lakóinak történetére is a feledés homálya borul.

Diktafonnal, egy állvánnyal és a telefonja kamerájával felszerelkezve indul harcba a kulturális fronton Levon, hogy – mint afféle modern néprajzos – minél több mindent megmentsen a Donyeck megyei népi kultúrából – amíg még lehet.

A Kijevben dolgozó, örmény származású hobbiantropológus szinte az összes hétvégét a siklóbombákkal és drónokkal támadott településeken tölti, most éppen a Kramatorszk városával egybeolvadt Bilenyke faluba látogatott el, hogy rögzítse a „Dusa Szpiváje” – magyarul „Lelkesen Éneklők” – dalosegylet előadását az utókor számára.

„Őszintén szólva minden érdekel. Érdekel a település története. A lakosok eredete. Érdekelnek a helyi legendák, szokások. A kollektivizálás története. A világháborúk. Hogyan éltek az emberek? Hogyan élték túl az éhezéseket, a holodomort? Vagy a személyes történetek: hol tanultak, hol dolgoztak, hol találkoztak a barátaikkal? Hová jártak randizni?

– sorolja az egylet tagjainak.

»Szürke ludak repültek a magas hegyek fölött, / megették az összes búzát, csak a fele maradt, / megették az összes búzát, csak a fele maradt.« A szöveg folytatására már nem emlékszem

– mondja Olena, miután felénekli Levon diktafonjára az édesanyjától hallott dalt egy bilenykei házban. Körülötte az egylet többi tagja, nyakukban piros gyöngysor. „Ivano-Frankivszkban vettem a társulatnak” – mutat az ékszerre és a körülötte ülő népdalegylet tagjaira.

A Kramatorszk melletti település ugyan közigazgatásilag a város része, de inkább falusias jellegű: egyszintes házak, füstölő kémények, földes  mellékutcák, melyek azonban az organikus girbegurbaság helyett már párhuzamosak és derékszögűek: kiépítésük az Orosz Birodalom szívében vonalzókkal megrajzolt tervrajzokat követett, hogy kiszolgálják a százhúsz éve Donyeckbe áramló munkástömeget.

Amikor megkezdődött a gyárak építése, az egész Szovjetunióból jöttek ide az emberek. Gyárakat, a munkásoknak pedig közösségi tereket építettek

– ezt már Olga Petrivna Resnyanszka meséli, az egyesület egyik alapítója és korábbi vezetője. 24 fővel alakultak meg a kilencvenes években, mostanra kilenc tagjuk maradt: hét nő és két férfi.

Kramatorszk harmincas évektől épült húzógyárai – mint például a gépeket gyártó NKMZ (Novokramatorszkij Masinobudivnij Zavod) –, valamint a környék indusztriális olvasztótégely mivolta miatt a legautentikusabb népviselet talán a kék, kantáros munkavédelmi nadrág lenne. De az egyesület tagjai maguk által összeállított öltözékébe – pont a helyiek sokféle háttere miatt – az ivano-frankivszki nyaklánc is belefér.

Bilenykében nincsenek nagy gyárak, ezért ide egyelőre csak átutazóban érkeznek orosz drónok és bombák, de a puffanó-reccsenő becsapódások hangja a frontról és a kramatorszki városközpontból idáig is elhallatszik. Néha azonban elvétik a célt – ilyenkor a régi házak gyufaszál méretű darabokban végzik.

Levonnak nem ismeretlen a háború. Örmény szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Hegyi-Karabahban, a hányattatott sorsú, őshonos örmény területen. Hétéves korában az első hegyi-karabahi háború elől menekültek el a szüleivel Kijevbe. 2017-től Levon a Luhanszk megyei Szeverodonyeckbe költözött, ahol ingyenes jogi segítségnyújtást biztosított a harcok által érintetteknek, csakhogy 2022 nyarán az újabb háború kirobbanása miatt onnan is tovább kellett költöznie. „Korábban a Donbászból ingáztam időnként Kijevbe, most Kijevből ingázok vissza, és rosszul vagyok, ha egy hétvégét is ki kell hagynom” – állítja Levon. Kevesen tapasztalták meg annyiszor a menekülést, mint ő: nem véletlen, hogy az elmúlt években – ha éppen nem civileket evakuált a front elől – a jogász végzettségét kamatoztatva továbbra is belső menekülteknek nyújtott jogi segítséget.

Sok hite viszont mára nem maradt a nemzetközi jogban, vagy abban, hogy a világ az idő előrehaladtával egyszer majd humánusabb hely lesz.

Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténhet a 21. században, hogy egy több mint ezer éve őshonos népet egyszerűen elűzzenek a földjükről

– utal vissza még Azerbajdzsán 2020-as és 2023-as offenzíváira, melyeket követően az azerbajdzsáni uralom kilátásai elől több mint százezer örmény, Hegyi-Karabah szinte teljes lakossága egy hét leforgása alatt elmenekült.

De a háború nem csak az ő életét meghatározó motívum. Az éneklést követően az egyesület tagjai batyusbált tartanak, a vendégek és egymás viszontlátásának örömére: akaratlanul, de ez is a helyi szokások látleletévé válik. Szárított hal, majonézes krumplisaláta, hús hússal, esetleg paradicsommal – tipikusan kelet-ukrajnai felhozatal, a donyecki alkoholtilalom ellenére házilag készített nedűkkel kísérve. A fogások közt a társaság vezetője, a kozáksapkás Kosztyantin régi adomákat mond:

Öntsd ki mind! Az egészségre, a boldogságra, a jólétre! És a háború végére! Dicsőség Istennek!

– aztán mindenki lehúzza a magáét.

Hamar a háborúra terelődik a szó. „Majd, ha már elérik tüzérséggel a várost. Azt mondom. Kábé 10-15 kilométerre. Akkor majd elmegyünk” – mondja. Sem ő, sem a társaság többi tagja nem tudja elképzelni, mit jelentenek a drónok, és mire képesek – az ő képzeletük horizontját ez már meghaladja. A drón pici, halk, pontszerűen pusztít, szemben a tüzérséggel, amit már láttak, tapasztaltak 2014–15-ben.

Ezért nem is könnyű őket megijeszteni. Általános vélekedés az asztal körül, hogyha 2014-et túlélték, ezt is túl fogják valahogy. „Majd megint lemegyünk a pincébe.” Levonból előbújik az egykor civileket menekítő önkéntes, és kifakad:

Értsék meg: ahol az oroszok megjelennek, ott teljes pusztulás következik. Kő kövön nem marad.

Az asztal körüli örömzenélést néha anekdoták törik meg, mások a Bilenykében elszállásolt ukrán katonákra panaszkodnak. „Armageddon van az utcámban, mondta is a szomszédom, mikor elment, hogy ne engedjem, hogy katonákat szállásoljanak el a házamban” – ecseteli fejcsóválva az egyik asszony.

Levon próbálkozik: „ők is emberek, egykori civilek, mint mi, csak most harcolniuk kell, nekik is lakniuk kell valahol.”

Egy asszony az asztal körül kialakult önnyugtató konszenzust megtörve megszólal:

Az unokám Kosztantyinivkában harcol, és azt mondta nekem, hogy »nagyi, ha tudsz, készülj fel, pakolj össze, hogy bármelyik pillanatban, ha kell, menekülhess.« Nem akarok megijeszteni senkit, de ő tudja, mi a helyzet. Azt mondja, nagyon rossz a helyzet odalent, 180-nal kell száguldaniuk, hogy túléljék, hogy kihozzák a halott és megsebesült civileket. Azt mondja, semmi élő nem maradt ott

– fejezi be a monológot.

Másnap reggel Levon a kramatorszki piac felé veszi az irányt. A bódék mellett az utcán leterített szőnyegeken párhuzamosan bolhapiac zajlik. Sokan a személyes ingóságaikon szeretnének túladni, mielőtt elköltöznek, de autóakkumulátortól kezdve a második világháborús, horogkeresztes német csajkákig „mindent is” lehet kapni.

„Valaki árul itt könyveket Donyeck, Luhanszk megyékről? Városokról, a természetről, gyárakról. Vannak esetleg fotóalbumok?” – kérdezgeti az árusokat. Már sokan ismerik őt, felkészülve érkeznek szombaton és vasárnap reggel a bódékhoz, a kezük ügyében összekészítve, amit időközben otthon találtak.

Levon mindent megvesz, amiből következtetni lehet arra, milyen volt az élet a környéken – egy gyár évkönyvét vagy a nevezetesebb kramatorszki épületeket bemutató, színes albumot.

„Ezek a könyvek talán megvannak valahol – a padlásokon vagy a pincékben –, de nincsenek digitalizálva, a bennük lévő adatok nem kereshetők” – mondja. „Sokan azt hiszik, hogy az oroszok iparosították a Donbász régiót” – mondja az orosz nyelvű könyveket lapozgatva. „De ez nem igaz. Többek közt brit, walesi befektetők hozták ide a gyáraikat, és terjesztették el az acélgyártás know-how-ját” – mondja, a 19. század végi boomra utalva, miután az acélgyártáshoz elengedhetetlen szenet fedeztek fel a környéken.

Az oroszok által 2014-ben elfoglalt Donyeck várost is először Juzivkának hívták az egyik első, 19. századi walesi befetető, John Hughes után (míg 1924-ben előbb Sztálino, 1961-ben pedig Donyeck nem lett belőle).

Délután már a hetvenéves Olga Petrivna Resnyanszka tart neki kiselőadást a főtéren állva arról, hogyan épült ki a vasútállomás mellett elterülő kisváros regionális központtá. Az emlékei nem csak az övéi: kilencvenhárom éves édesanyja még él, csak sajnos már nem tud mesélni.

Sztarij Kramatorszk, azaz az óváros a vasútállomás mellett terült el, mígnem Sztálin alatt elkezdték építeni az NKMZ-t 1938-ban. Az emberek addig egyszintes házakban laktak, akkor elkezdtek felhúzni öt-kilenc emeletes házakat. Anyám apja agronómus volt a konsztantyinivkai téeszben. 1937. május 1-jén eljöttek érte, és elvitték. Nem tudjuk, hol van eltemetve. Mindez Sztálin idején történt. A forradalom alatt sok értelmiségi eltűnt, nagyon tehetséges, kompetens emberek. De aztán a rossz dolgok lassan megszűntek. Kiépült ez a gyönyörű tér, és az NKMZ megkezdte a Kultúra és Technológia-palota építését. Az építkezés közben kitermelt földből kisebb domb keletkezett, telente azon szánkóztunk. Fiatal lányként este tizenegyig kint lehettünk az utcán, senki nem piszkált minket. Gyönyörű mozik voltak, tíz kopejka volt a belépő, minden filmet megnéztünk: imádtuk a francia, olasz darabokat. Aztán azok a kávézók

– nosztalgiázik Levon kamerája előtt, mígnem távoli berregés szakítja meg az interjút.

Másodpercek múlva a kék égen köröző, Lancet típusú orosz csapásmérő drón jelenik meg – másfél héttel ezelőtt két újságírót öltek meg ugyanilyennel az oroszok egy kramatorszki benzinkúton. Levon villámgyorsan elrejti a kamerát a kabátja alá, majd egy fa tövébe áll, Olga egy bokor mögé húzódva figyeli, ahogy a Lancet kövér nyolcasokat írva a főtér fölött végül irányt vált, és arrébb repül.

Az interjú egy mobil óvóhely mellett folytatódik, hogy legalább esélyük legyen elbújni, ha a Lancet visszatérne.

Hogy Levon meddig tudja folytatni ezt a munkát, erősen kérdéses. Kramatorszk városában egyre gyakoribb háttérzaj a fegyverropogás, ahogy a levegőben repülő orosz drónokat a katonák megpróbálják lelőni. Ha a biztonsági helyzet nem javul érdemben, előfordulhat, hogy ez volt az egyike az utolsó értékmentő útjainak.