Szinte érezni lehetett a hagyományos pártok fájdalmát a stúdiókban és a megszólalásokban, amikor világossá vált, hogy az előzetes méréseknek megfelelő eredmény született, s eldőlt: sem a jelenleg kormányzó szocialisták (PS), sem a győzelemre korábban esélyesnek tartott republikánusok (LR) jelöltje nem jutott az elnökválasztás május 7-én esedékes második fordulójába.
Az új, illetve alternatív mozgalmak végül minden probléma nélkül mozgósítottak, s a mintegy 30%-nyi „biztos szavazó bizonytalan” sem okozott meglepetést: papírforma eredmény született.
Másik oldalról viszont Le Pen tegnap több szavazatot szerzett, mint a pártja a története során valaha, és hamarosan erre is rátrompfolhat a második körben: egy vasárnap esti felmérés azt jósolta, hogy a radikális jobboldali jelölt a szavazatok 38%-át is bezsebelheti május 7-én (összehasonlításként: 2002-ben Jean-Marie Le Pen, Marine Le Pen édesapja a szavazatok csupán 17,79%-át kapta a második fordulóban Jacques Chirac-kal szemben).
A következő két hétben karakteres politikai vitára számíthatunk Le Pen és Macron között, hiszen a kampányban mindketten amellett érveltek, hogy új törésvonalat, új társadalmi konfliktust jelenítenek meg: a globalizációt, az európai integrációt. A fő különbség az, hogy míg Emmanuel Macron megreformálná és felkészítené Franciaországot a globalizációs versenyre, Marine Le Pen inkább megvédené a franciákat tőle, legyen szó szabad mozgásról, keleti munkavállalókról, szabadkereskedelemről, vagy éppen migrációról.
A május 4-ére tervezett elnökjelölti vita ezért is ígérkezik nagyon izgalmasnak és tartalminak. Miután az első fordulóig tartó kampányt elsősorban a republikánus Fillon, másodsorban pedig Marine Le Pen és a Nemzeti Front korrupciós ügyei uralták, e zavaró tényezők részleges kiesésével a következő két hétben valódi, érdemi politikai vita kezdődhet, feltéve, hogy a politikai elit nem gondolja a Le Pen-kérdést annyival lezárhatónak, hogy csúnya dolog Le Penre szavazni (és a francia politikai élet már rég túl van azon a ponton, amikor ez elég érv volt, a választók 38-40%-ának ennél egészen biztosan több kell).
Ez a kihívás azonban kockázatot is rejt magában, különösen, ha túl jól sikerül az egyezkedés a „régi” politikai elit képviselőivel: a Macronra szavazók jelentős részét a jelölt újdonsága és „rendszeren kívülisége” motiválta, s éppen nem a „régiekkel” való koalícióképessége. A Front-kampány viszont a következő napokban minden bizonnyal a „rendszer termékeként”, az elit embereként állítja majd be Macront, s Marine Le Pent „az igazi lázadóként”. Vagyis Macronnak, ha elnök akar lenni, most azt is bizonyítania kell, hogy képes jól egyensúlyozni.
Ha Emmanuel Macron a pártépítésben is sikeres lesz, könnyen lehet, hogy a régi nagy pártok mehetnek nyugdíjba a vezető pozícióból: számukra egy rémálom-forgatókönyv lehetne egy globalizációs viták mentén szerveződő, a Le Pen- és a Macron-mozgalmak által dominált új pártrendszer.
Egyértelmű, hogy Emmanuel Macron több tartalékkal rendelkezik, mint Marine Le Pen, de kérdéses, hogy mi történik például a globalizációellenes radikális baloldali jelölt szavazóival – a tegnap este rendkívül csalódottnak tűnő Jean-Luc Mélenchon ugyanis nem úgy tűnt, mintha lelkesen támogatná Macron elnökségét.
Persze a papírforma Emmanuel Macron győzelme és köztársasági elnöksége – csakhogy egy kampányban minden megtörténhet, még az is, hogy az esélyes veszít.
Erről talán a konzervatív republikánusok tudnának a legtöbbet mesélni. Éppen most vesztettek el egy „tuti” választást.
Nem kicsit, nagyon.
Soós Eszter Petronella, politológus, Franciaország-szakértő
