Sátrak, amíg a szem ellát. Legyek mindenhol. Rászállnak emberre, állatra. A gyerekek szemcsatornájából isznak, mert a száraz évszak közepére kiszárad minden folyó. Nincs víz, ami marad a folyómedrekben emberi fogyasztásra alkalmatlan. Az okre mezőket öntözik vele.
A sátrakban fekete férfiak és nők ülnek, több ezer ember. A forróságban mozogni is alig lehet.
Ez Csád és Szudán határvidékének legnagyobb városa, Goz Beida. Valójában nem város, hanem menekülttábor, a szudáni határtól hetven kilométerre.
Mégis, a határvidék legnagyobb lakott települése, a maga 250 ezer fős lakosságával. A lakók mind Szudánból menekültek Csádba.
Nem egy jobb élet reményében, ó dehogy. Ezen a vidéken nincs jó élet.
A dzsandzsaúid, az „arab” lovasság üldözte el őket. Ha valakivel beszélsz a táborban, úgy fog hivatkozni rájuk: „a halál tevéken”. Több száz elnéptelenedett falvat hagytak hátra maguk után és ezrek temetetlen holttesteit, amikor megindultak leverni a felkelést az arab törzsek.
Életem első háborús tudósítását 2007-ben, a csádi-szudáni határvidéken követtem el. A csádi béketárgyalások során szabadon engedett gyerekkatonákról írtam.
Nők, Szudániak és Szépek
Jártam Csád fővárosában N’Dzsamenában, majd onnan mentem a határvidékre Abéchébe, hogy a menekülttáborokról írjak. Így jutottam el Goz Beidába, a menekülttáborba, ahonnan tiszta időben már jól láthatóak voltak a szudáni Antonov bombázok, ahogy megbombáznak néhány falvat.
Goz Beidának saját piaca, milíciája és okremezői voltak.
Ennyi idő után azonban nem a gyerekkatonák, nem az egymást az árnyékból bámuló mílíciák jutnak az eszembe, nem is az, hogy majdnem megköveztek Abéchében, nem a tömegsírok. Egy egészen más történet jut az eszembe, ha a dárfúri konfliktusra gondolok. Most elmesélem.
Az ENSZ menekültügyi főbiztosságával jutottam el Goz Beidába. Terepjárókkal mentünk. Amikor a menekülttáborba érkeztünk dél körül járt, ami különösen elviselhetetlenül forró ezen a vidéken. A tábor bejáratánál nem is volt más az úton, csak az őrök, akik unottan vizsgálták a papírjainkat, majd hosszú, családi beszélgetésbe kezdtek a sofőrökkel.
Kiszálltam a kocsiból és sétálni kezdtem egyedül a tábor területén. Egy betonházikóhoz értem, ahol a tábori adminisztrációt végezték. Két fiatal szudáni lány ült előtte az árnyékban. Kérdeztem, hogy lefényképezhetem-e őket. Nemet mondtak, rázták a fejüket, minden létező módon tiltakoztak. Nem akarták, hogy a nyugati archíválja a nyomorukat.
Senki sem szerette, ha fotózom, én azonban mindennél jobban akartam, mert tudtam, hogy az agyam egy idő után cserben fog hagyni, és felejteni kezdek.
A két nő őszinte felháborodására tehát lefényképeztem őket. Hogy korrigáljam valahogyan a dolgokat fogtam a fényképezőgépet és odatoltam az egyikük orra elé, hogy nézze meg, milyen szép.
Olyasmi következett, amire sosem számítottam. Hirtelen megjelent vagy 7-8 asszony, megigazították a ruhájukat és mind követelni kezdték a portrét, hogy fotózzam le őket. Amikor elkészültem egy képpel, gondosan megvizsgálták, hogyan festenek rajta, majd szó nélkül faképnél hagytak.
Az egyik helyi ENSZ munkás mondta el, hogy a táborban nincs tükör. Bár így utólag belegondolva 250 ezer emberre azért csak akadnia kellett egy-egy tükörnek, de nagyon tetszett nekem ez a magyarázat, így ezt terjesztem.
Ez jut eszembe a darfúri konfliktusról.
A nők, akik sorban állnak előttem, hogy lefényképezzem őket, mert tudni akarják, hogy még mindig szépek-e.
A legtöbbjüket egyébként megerőszakolták. Külön szakemberek dolgoztak a nemi és faji alapú erőszak (angolul SGBV- Sex and Gender Based Violence) áldozatainak rendbetételén, annyian voltak a táborban. A konfliktus akkor, 2007-ben éppen pihenőpályán volt. Jelentős békefenntartó erők követtek el mindent, hogy leálljon az etnikai tisztogatás. Igaz túl sok eredményt nem sikerült felmutatniuk.
Bevezetés a darfúri konfliktusba
A darfúri konfliktus alapvetően törzsi jellegű és egyenes következménye a kolonializmusnak, mely vonalzóval húzta meg a határokat. Bár a politikai szakértők véleménye megoszlik arról, hogy mikor is kezdődött a konfliktus, a legtöbben, beleértve az ENSZ-t is 2003-at jelölik meg, mint a háború kezdetét. Bár arra esély sincs, hogy egy ilyen cikk keretén belül bemutassuk az etnikailag elképesztően összetett tartomány összes törzsét és részvételüknek okait a fegyveres harcban, de annyit nyugodtan állíthatunk: a dárfúri krízis leegyszerűsíthető az „arab”, és a kormányzat támogatását élvező törzsek és a „nem arab”, nagy valószínűséggel nem muszlim törzsek közötti harcra legeltető területekért és az ivóvízért.
Az Omár Ál Báshír álltal vezetett khartúmi kormányzat semmilyen lépéseket nem tett annak érdekében, hogy a darfúri többségben lévő „nem arab” törzseknek bármit is juttasson az állami költségvetésből, éppen úgy, mint Dél-Szudánnal, így Darfúrban is felmerült az elszakadás gondolata Szudántól. Ebben jelentős szerepet játszott többek között, hogy a dárfúri törzsek, melyek Szudán kisebbségei, többségben vannak a szintén vonalzóval meghúzott Csádban .
Darfúrban, mikor az éhínség elérte a tetőfokát több milíciai is felállt. Ezekből a legnagyobb a Szudáni Felszabadítási Hadsereg (SLA) és a Igazság és Egyenlőség Mozgalom volt (JEM), melyek etnikai alapon kezdtek el harcolni Darfúr függetlenedéséért.
A szudáni, „arab” kormányzat természetesen nem hagyta annyiban a dolgot. Felszerelte az arab törzseket, így született meg a dzsándáúid. A dzsándzsáúid a szudáni légierő (II. világháborús orosz bombázok, leszuperált régi vadászgépek) támogatásával pedig konkrétan etnikai tisztogatásba kezdett. 2007-ra kétmillió ember menekült el a térségből, a halottak számát 4- és 600 000-re teszik.
A tömeges és nyilvános nemi erőszak, a falvak felégetése és a humanitárius intézmények támadása bevett gyakorlattá vált a régióban.
A helyzet olyan súlyossá vált 2007-re, hogy létre kellett hoznia az ENSZ-nek az Afrikai Uniónak és az Európai Uniónak egy közös békefenntartó kontigenst (UNAMID), mely húszezer kéksisakos állomásoztatását jelentette a térségben. Bár az UNAMID-ot is rendszeresen támadta a dzandzsaúid, a nagy népirtások csökkentek, a szudáni kormánynak pedig 2009-re fontosabbá vált a szintén függetlenségre törekvő Dél-Szudán. Az, hogy időközben háborús bűncselekményekért elítélték Omár Ál-Báshírt a kutyát sem zavarta. Érvényes letartóztatási paranccsal a fején háborítatlanul utazgatott a Nemzetközi Büntetőbíróságot egyébként ratifikáló országokba is.
2011-re nyilvánvalóvá vált, hogy Szudán nem képes megtartani a délt, így viszonylag minimális konfliktus után az Dzsubát nevezve meg fővárosaként kivált az országból. 2014-re azonban egyértelművé vált, hogy ugyanezt a forgatókönyvet azonban nem fogja engedni Bashír elnök Darfúrnak.
Viszlát és kösz a halakat
A szudáni kormányzat már az UNAMID megalakulásától kezdve ellenezte a békefenntartók jelenlétét az országban. Állandó lobbijának eredményeként annyit sikerült elérniük, hogy az eredetileg a világ legnagyobb békefenntartó misszióját visszanyessék 4000 főre, de egészen ez évig a misszió szolgálatot teljesített Darfúrban. Most azonban az ENSZ bejelentette, hogy tovább csökkenti a békefenntartók létszámát, akik a kormány ellenséges hozzáállása miatt így sem tudták végezni rendesen a munkájukat.
A bejelentés nem lenne meglepő, ha valóban arról beszélhetnénk, hogy normalizálódik a helyzet. Erről azonban szó sincs. Sőt, a konfliktusok kiújulni látszanak. A New York Times szerint ez évben több ember menekült el az otthonából, mint bármikor az elmúlt évtizedben. A szudáni kormány pedig, hogy kétséget se hagyjon afelől, hogyan képzeli a darfúri krízis megoldását, ez év júniusában hivatalossá tette az eddig a kormányzathoz lazán kapcsolódó dzsandzsaúidot, egyenruhákkal látta el és átnevezte Gyors Támogató Erőkké (Rapid Support Forces). Ennek eredményeként a fegyveres összecsapások fellángoltak Darfúrban, ismét falvak égtek porig és nőket erőszakoltak meg. Ez azonban még mindig semmi ahhoz képest, mi lesz, ha kiteszik a lábukat a békefenntartók.
A szudáni kormánynak ugyanis a jelek szerint tökéletesen megfelel, hogy az etnikailag „nem arab” törzsek kipusztuljanak vagy elmeneküljenek a térségből.
A nagy Oroszország kovácsolta törzsi tisztogatás
Az ENSZ létszámcsökkentési bejelentését az előzte meg, hogy Fátú Benszúda, a Nemzetközi Büntetőbíróság főügyésze bejelentette, hogy felfüggeszti Bashír népírtási ügyét, mert a világhatalmak semmit sem tettek annak érdekében, hogy letartóztassák és bíróság elé állítsák. Belsős ENSZ források szerint az UNAMID kiherélése mögött azonban Oroszország belenyúlása és az Egyesült Államok figyelmének gyengülése áll.
A szudáni kormány évek óta kérte Oroszországot, hogy avatkozzon be és érje el a békefenntartók kivonását – egészen ezidáig a jelek szerint erre nem nagyon voltak hajlandóak Putyinék.
Az orosz külpolitika azonban 2014-ben, mint ahogyan ezt Ukrajnánál kiválóan látható éles fordulatot vett.
Az orosz befolyás az elmúlt évtizedekben jelentősen csökkent Afrikában és a Közel-Keleten, az utolsó nagy fellegvára az oroszoknak pont a polgárháborúba süllyedt Szíria volt. Mivel azonban a szíriai polgárháború kimenetele minden, csak nem eldöntött, Szudán jó választásnak tűnt alternatívának. A kérdés, hogy a Dél-Szudán kiválásával olaj nélkül maradt Észak, mivel tud fizetni a szívességért cserébe Moszkvának.
Arannyal. Mit ad Isten, pont ez év júliusában jelentette be Ahmed Mohamed Saddik Ál Karúri Szudán bányászati minisztere, hogy az ország 2018-ra Afrika legnagyobb aranykitermelőjévé fog válni. Jelenleg a harmadik helyen van, Dél-Afrika és Ghána után. Ez évben eddig csak tíz bánya működött Szudánban, de jövőre több, mint 120 cég kap kitermelési jogot az ország becsült 944 tonna aranykincsére, mert lezárulnak a felmérések.
Az arany mellett pedig nyers acél, réz, és krómium lelőhelyek is találhatóak Szudánban szép számmal – több háborút is bőségesen ki lehet fizetni belőlük és bármilyen politikai szívességet.
Bár már most lángolnak a falvak Darfúrban, az igazi mészárlások januárban fognak kitörni, a száraz évszak beálltával, amikor kiszáradnak a folyók és lehetővé válik a közlekedés.
Egészen nagy humanitárius krízisnek nézünk elébe. Ne legyen igazam.
