Magyarországon is bőven az átlag feletti jövedelemnek számít havi 1000 amerikai dollár (238 ezer forint), Libériában azonban, valóságos vagyonnak számít. A nyugat-afrikai országban egy közalkalmazott havi keresete valamivel kevesebb 12 ezer forintnak megfelelő libériai dollárnál, egy képesítés nélküli fizikai munkás pedig 42 forintot érő órabért kap. Már ha kap. Libériában a legenyhébb becslések szerint is hetven százalék feletti a munkanélküliek aránya.
Az álomfizetésért azonban sokat kell kocáztatni: az ebolában meghalt betegek holttesteinek elszállításért fizetnek ennyit. A feladatot elvállalók nem csak a saját, de a családjuk életét is kockáztatják, hiszen a gyilkos kór akár három hétig is lappanghat a fertőzöttek szervezetében, mielőtt jelentkeznek az első tünetek. A legtöbben azt mondják, nem is a pénzért vállalják a szörnyű, és veszélyes munkát, hanem a hazájukért teszik. A frontvonalban akarnak harcolni a vérzéses láz elterjedése ellen vívott háborúban. Sokan hősként tisztelik őket ezért. Az amerikai National Public Radio készített róluk felkavaró riportot.
„Minden reggel, amikor felkelek, Istenhez imádkozom, hogy adjon erőt és kitartást” – mondja a 21 éves Sorie Fofana. A fiatalember az egymilliós főváros, Monrovia egyik speciálisan képzett, holttestbegyűjtő csapatában dolgozik. A Nemzetközi Vöröskereszt négy ilyen csoportot alapított a városban. Szükség van rájuk, Libériára mérte ugyanis a legnagyobb csapást a járvány. Már több mint 1300 fertőzött, vagy fertőzésgyanús esetet regisztráltak, és legalább 700 ember halt meg a betegségben. Mint azt korrábban megírtuk, a vírus a levegőben nem terjed, a kockázatot a betegek, és a holttestek érintése jelenti. Vagyis a testnedveket bőven engedő ebolás hullák szállítása kiemelten veszélyes feladat.
Ezt a videót Mamadee Diakite, libériai újságíró készítette. A riport végigköveti, ahogy egy ebolában meghalt ember holttestét elszállítják. A munkafolymat 4.30-nál, a fertőtlenítőszer bekeverésével kezdődik.
Fofana a járvány előtt művészként dolgozott, pólókat tervezett. Most minden nap meg kell küzdenie önmagával, mielőtt munkába indul. Munkatársa Alexander Nyanti közgazdaságtant tanult egy helyi főiskolán, az iskola azonban, Libéria valamennyi oktatási intézményével együtt bezárt. Láthatóan nem érzi jól magát, miközben farmerját, és pólóját orvosi ruhákra cseréli és belebújik a PPE (personal protective equipment – személyes védőfelszerelés) fehér kezeslábasába. „Nem vagyok valami fényesen, de tudom, hogy meg kell tennem. Muszáj bemennem oda” – mutat Rachel Wleh házára. Az asszony holttestérét jöttek. Négy gyermeke – 15 és 22 év közöttiek – az ajtóban sorakoznak. A környező házak ajtóiban, és ablakaiban is emberek csüngenek, némán figyelik, hogy mi történik.
Rachel Welh férje orvos volt a helyi klinikán. Egy hónapja jelentkeztek rajta először a fertőzés tünetei, és öt nappal ezelőtt halt meg. Most a felesége is követi. Legidősebb fiuk, Larry mesél az anyja betegségéről: „Csak annyit mondott, hogy gyengének érzi magát, és állandóan hányt.” Mark Korvayan, a holttestért érkezett csapat vezetője halkan figyelmezteti a fiút, hogy neki, és a testvéreinek is el kell menniük kivizsgáltatni magukat, mert hozzáértek az anyjukhoz, mialatt beteg volt, jó eséllyel ők is megfertőződtek. A gyerekek pánikkal teli tekintettel néznek a férfira.
Fotók: Europress Fotóügynökség / John Moore
A csapat beöltözött, felteszik a maszkjaikat, és a védőszemüvegeiket. A kesztyűik szárát ragasztószalaggal tekerik körbe, majd ellenőrzik egymást, hogy biztosak lehessenek benne: egyetlen négyzetmilliméternyi fedetlen rész sincs a testükön. Az életük múlik ezen, az ebolában meghalt betegekből dőlnek a vírussal fertőzött testnedvek. Akihez hozzáérnek megfertőződnek.
Az utolsó védelem az ima. A védőruhába öltözött férfiak körbeállnak, megfogják egymás kezét, és azért fohászkodnak, hogy ezt a napot is megússzák. Korvayan kettőt tapsol, a jelre a csapat lassan a bejárat felé indul. Néhány perc múlva már jönnek is kifelé, egy zöld hullazsákot cipelve. Amint meglátják őket, nézelődő nők közül sokan hangos sírásra fakadnak.
„Nem volt szép látvány. Az ágyon feküdt, a szájából vér folyt” – mondja Korvayan, miközben Welh zsákba gyömöszölt testét egy teherautó platójára rakják. Majd jön a munka legveszélyesebb része: a halottszállítóknak úgy kell levenniük a védőfelszerelésüket, hogy még véletlenül se érintsék meg a külső felületét. Gyakorlott, de óvatos mozdulatokkal, feszülten koncentrálva vetkőznek. A védőruhákat bezsákolják, majd fertőtlenítőszerrel permetezik egymást. Aztán sietnek is tovább: még hat holttest vár rájuk, s aztán a hosszú út a krematóriumba.
A Libériai viszonyokhoz képest busás fizetésük ellenére, a szállítók családtagjai nem örülnek: rettegnek attól, hogy ők is megfertőződhetnek. Az egykori pólótervező, Fofana szülei nap, mint nap könyörögnek fiuknak, hogy hagyja ott ezt a munkát, Nyanti pedig már haza sem mehet, a szülei nem engedik be a házba. A fiú ennek ellenére úgy érzi, ezt kell csinálnia. „Egy munkának indult, de ez lett a hivatásom. Ezt kell tennem, hogy segítsek a hazámon, ha meghalok az országomért halok meg” – mondja.
