Külföld

Forrong Észak-Afrika

admin
admin

2011. 01. 11. 07:04

Munkanélküli fiatalok zavargásai Tunéziában, az utcai forrongások átterjedése a szomszédos Algériára, véres összetűzések szaharai őslakosok és marokkói biztonsági erők között Nyugat-Szaharában: megannyi jele annak, hogy a Maghreb (az arab világ nyugati része) egyre instabilabbá válik - állapította meg elemzésében a Frankfurter Allgemeine Zeitung.

A nyersanyagban szegény Tunézia, amely hosszú időn át a fejlődés, a modernizáció és főleg a nők jogainak szempontjából mintaképnek számított Észak-Afrikában, Zinedin Bin Ali elnök hosszú kormányzásának kései szakaszában egyre inkább merev rendőrállammá vált. A jól képzett, ám nagyrészt állástalan fiatal nemzedék szemében egyetlen garas sem hullhat le az égből anélkül, hogy ne pottyanna az elnök mindenható családjának valamelyik kötényébe.

Újabban erőszakhullámok rázkódtatják meg a nyersanyagokban (földgáz, kőolaj) gazdag Algériát is, amely polgárháború, vallási konfliktusok és heves belső forrongások után látszólag kényes egyensúlyi állapotba jutott a kiegyezést kemény kézzel erőltető Buteflika elnök alatt. A mostani “kenyérlázadás” során nem csak a felszökött élelmiszerárakról van szó: a lakosság egyúttal a kormány ellen is tiltakozik, amelytől a társadalom nagy része már szinte semmit sem remél.

A fenti két országhoz képest leginkább “nyugati” orientációjú Marokkó, ahol VI. Mohamed király továbbra is reformokkal kísérletezik, ám egyúttal abszolút hatalmú uralkodónak és “az igazhitűek urának” tekinti magát, európai szemmel nézve változatlanul mintaországnak számít. Csakhogy a lakosságnak – elsősorban az ifjúságnak – itt is szemet szúr a királyi palotában felhalmozott mérhetetlen gazdagság, amely kiáltó ellentétben áll a tömegeket sújtó ínséggel és a helyzet javulásának kilátástalanságával. Időközben nem kevesebb, mint négymillió marokkói vándorolt ki, elsősorban Franciaországba és Spanyolországba.

Marokkó be nem gyógyult sebét Nyugat-Szaharának hívják. Az egykori spanyol gyarmatot II. Hasszán király, a jelenlegi uralkodó apja akkor kebelezte be, amikor Franco spanyol diktátor éppen haldoklott. A probléma azóta is megoldatlan. Több mint 2000 kilométer hosszú, aláaknázott fal választja el az elmenekült és zömmel algériai területen fekvő táborokban élő szaharaiakat a saját törzsükbeliektől és a “déli tartományba” nagy számban beáramlott marokkóiaktól.

Az ENSZ megpróbál segíteni az emberek ellátásában, és évtizedek óta (eredménytelenül) közvetít a felek között, ám a Rabat és a Polisario Front közötti közvetlen tárgyalások, amelyeknek tárgya a részleges autonómia vagy akár az önrendelkezés, nem mozdulnak ki a holtpontról. A konfliktus karácsony előtt robbanáshoz vezetett, amikor mintegy húszezer szaharai tiltakozásból sátortábort épített a tartomány székvárosának közelében. Nem sokkal később marokkói biztonsági erők földig rombolták a tábort.

Az incidens halálos áldozatokat is követelt, akárcsak a mostani tunéziai zavargások. Az utóbbi országban az erőszakhullám három héttel ezelőtt kezdődött: egy fiatal informatikus felgyújtotta magát, miután a hatóságok bezáratták engedély nélkül nyitott zöldséges standját, amelynek bevételével családja megélhetéséhez akart hozzájárulni.

A Maghreb két másik államában, Líbiában és Mauritániában sem valami örvendetes a helyzet. Kadhafi elnök 1969 óta tartó uralkodása alatt az olajból származó bevételekből több pénzt fordított hajmeresztő projektekre, mint népe életszínvonalának emelésére. Líbiában is létezik “no future” (kilátástalan) nemzedék. Mauritánia pedig egyik államcsíny-kísérlettől a másikig szédeleg. A kormánynak úgyszólván semmilyen eszköz nincs a kezében, amellyel szembeszállhatna a térségre és Európára egyaránt legnagyobb veszélyt jelentő, az Iszlám Maghreb Al-Kaidája nevű terrorszervezettel.

Az öt, többnyire egymással is hadilábon álló Maghreb-országgal nemigen tud mit kezdeni Európa és Amerika. Ám az öt országot nem szabad egy kalap alá venni. Számos problémája dacára kiemelkedik a csoportból a viszonylag liberális Marokkó és az egyedüli államként széles középosztállyal rendelkező Tunézia. Demokráciáról azonban, még szerény nyugati mércével mérve is, sehol sem lehet beszélni.

A választások gyakorlatilag bohózatnak minősülnek. Az Európával három fontos területen (kivándorlás, terrorellenes küzdelem, kábítószer) folyó hézagos együttműködésben a jelzőn van a hangsúly; ráadásul a Maghreb államai ezt időnként a nyomás és a (pénzügyi) zsarolás eszközének tekintik. A radikális iszlamizmusra történő jogos utalásokat egyúttal az uralkodó körök hatalmának megőrzését indokló tényezőnek állítják be.

A Nyugatnak nemigen akadnak az öt országban “természetes szövetségesei” tiszta kezű, demokratikus felfogású, nem korrupt politikusok alakjában. A helyi potentátokat szokás szerint a “kisebbik rossznak” tekinti a Nyugat, ám eközben a szegénységből, az elégedetlenségből és a társadalmi nyugtalanságból elsősorban az iszlamisták húznak hasznot. Ők nem átallják kimondani a lakosság által jól ismert problémákat, és – ha a rezsim engedné – jelentős sikert aratnának a választásokon. Az uralkodó rendszer szokás szerint elnyomással reagál, miközben az európai kormányok, amelyek szó nélkül hagyják a Maghrebben folyó keresztényüldözést, inkább elfordítják a fejüket. Ám némely rezsim már korhadásnak indult, némely despota már nem sokáig tarthatja magát.

Egy frusztrált nemzedék légszomjjal küzd, tagjainak egy része radikalizálódott. Nemzetközi feltűnést keltő merényletek kapcsán szinte mindig történik utalás az elkövetők vagy bűntársaik marokkói, tunéziai, illetve algériai gyökereire. A térség robbanékony helyzete miatt kétszeresen is sajnálatos, hogy az Európa-Maghreb csúcsok meddő fórummá váltak, és tavaly kétszer is lemondták a Földközi-tenger mentén fekvő államok Barcelonába tervezett csúcstalálkozóját.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.