Uniós politikusok, diplomaták és elemzők többnyire szerénynek értékelik a spanyol elnökség teljesítményét. Madrid nem igazán tudott “szárnyakat adni az uniónak”, bár az adott feltételek között ezt nem is nagyon lehetett remélni – mondják.
A spanyol elnökséggel kezdődött az új, “Lisszaboni Szerződés szerinti” időszámítás. A tagállami csúcsvezetők testületét jelentő Európai Tanácsnak immár egyszemélyi elnöke is van, Herman Van Rompuy volt belga miniszterelnök, aki hatalmas energiával igyekezett mozgásteret kiharcolni magának.
A “gazdasági kormányzás” forszírozását illetően lényegében kivette a kezdeményezést a spanyolok kezéből, akik már csak azért is kénytelenek voltak engedni, mert nemzetgazdaságuk nem tartozik a válságot “tulajdonképpen egész jól” átvészelő gazdaságok közé. Éppen ellenkezőleg: a görög hitelválság kirobbanása óta mást sem hallani, mint aggódó hangokat, hogy esetleg a spanyolok is segítségre szorulhatnak. Ezen aggodalmakat mindeddig sikerült visszafogni a határozott hangú cáfolatokkal, de tény, hogy a spanyolok nem tudtak vezérszerepet játszani a “hogyan húzzuk ki Európát a válság sarából” projektben.
A spanyolokat követő belgáknak eszük ágában sem lesz rivalizálni Van Rompuyjel. Ellenkezőleg: előre jelezték, hogy lehetőséget kívánnak adni az Európai Tanács elnökének elképzelései kibontakoztatásához, segíteni akarják az új, még helyét kereső funkció intézményes beágyazódását. Ha minden jól megy, ez a beágyazódás a belga elnökség végére, a magyar elnökség kezdetére lényegében már meg is történik.
