Kinek jó a Koszovó státusának rendezésében néhány hete beállt patthelyzet? Véleményem szerint senkinek. Ezzel némileg ellentétes módon több szakértő és megfigyelő azt a nézetet vallja, hogy a vita eddigi nagy nyertese Oroszország. Kétségtelen, Moszkva a status quo védelmezőjeként lép fel, és az érvényes nemzetközi jog szerint érvei sziklaszilárdak.
Abban már az ENSZ-alapokmány kidolgozói megegyeztek 1944-45-ben, hogy a szövegben szereplő népek önrendelkezési elvére hivatkozva nem lehet területeket egyoldalúan, azaz az érintett állam beleegyezése nélkül attól elszakítani (ez a szecesszió tilalma). Más kérdés, ha megegyezés születik az elszakadásról, amint az például Eritrea esetében történt 1991-92-ben. Ezzel szemben Belgrád hallani sem akar a provincia kiválásáról, noha 1999 óta nem képes szuverenitást gyakorolni fölötte. A kisebbségek önrendelkezési joga nem nyerte el máig a nemzetközi jogi szentesítést.
Presztízsveszteség, de kinek?
Oroszország egyelőre tehát biztos talajon mozog Belgrád ENSZ-béli támogatását tekintve, s álláspontjával nem áll egyedül a tagállamok között, sőt. Azt a Nyugat is kénytelen elismerni, hogy az orosz érvelés megállja a helyét. Moszkva álláspontja azonban nem minden kockázat nélküli. Ha belátható időn belül mégis bekövetkezne Koszovó állam egyoldalú kikiáltása, melyet nemzetközi elismerés is követne több kormány részéről, nehéz lenne presztízsveszteség nélkül megúszni az ügyet. Amint az Európai Uniónak is, amely jelenleg a tárgyalások további (legalább négy hónapon keresztül tartó) folytatását szorgalmazza.
Az Egyesült Államok meglehetősen vegyes üzeneteket fogalmazott meg a koszovói albánok számára az elmúlt hetekben. Míg Bush elnök Tiranában kijelentette, hogy Koszovó előbb-utóbb (értsd inkább előbb, mint utóbb) független lesz, magas rangú amerikai diplomaták óvják Pristinát az egyoldalú lépésektől.
Nem jó a patthelyzet a közvetlenül érdekelt feleknek sem. Koszovóban folyamatosan nő a türelmetlenség, s ezzel párhuzamosan a belpolitikai feszültség. A látszólag kisebb kompromisszumokra kész (például a további tárgyalások nem látványos ellenzése) helyi vezetők egyre nagyobb nyomás alatt vannak. Nem jó a jelenlegi helyzet Szerbiának sem, noha Belgrádban tisztában vannak azzal, hogy az orosz diplomáciai támogatáson kívül nem sok eszköz áll a rendelkezésükre hivatalos, függetlenségellenes politikájuk megvalósítására. Ennek viszont ára van: nem lehet a NATO-ba igyekezni, közben meg „rugalmasan” eltávolodni Moszkvától, vagy később nemet mondani különböző potenciális igényeire az euroatlanti integrációra hivatkozva.
Hogyan jutottunk idáig?
1998-ban komoly nemzetközi nyomás nehezedett az akkori belgrádi vezetésre, a Milosevic-rezsimre, hogy rendezze a koszovói kérdést, ismerje el újra a tartomány korábban megszüntetett autonómiáját és a kisebbségi és emberi jogokat. Az akkori koszovói politikusok egy része, – a pacifista, passzív ellenállásban bízó Ibrahim Rugovával az élen – hajlott is a tárgyalásokra. Csak az év folyamán lépett nyíltan színre és adott követeléseinek fegyverrel is nyomatékot az addig szélesebb körben nem ismert Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK).
Az európaiakkal, különösen a németek által addig támogatott Rugovával, s nyugati száműzetésben lévő „kormányával” szemben Washington az UCK-ra tett. A NATO, részben amerikai, részben a közvélemény nyomására 1998 szeptemberében kilátásba helyezte a fegyveres beavatkozást, amelyre néhány hónappal később, 1999 márciusában került sor, a franciaországi Rambouillet-ben tartott és teljes csőddel végződő jugoszláv-koszovói „tárgyalások” után. Azért az idézőjel, mert a felek még arra sem voltak hajlandók, hogy egy teremben tartózkodjanak egyszerre, nyugati diplomaták közvetítettek közöttük.
Miután Milosevic visszautasította a koszovóiak által támogatott rendezési tervet (amely például egész Jugoszlávia légterét NATO-ellenőrzés alá helyezte volna), március 24-e éjjelén elkezdődtek a 78 napig tartó bombázások, amelyek elsősorban szerbiai célpontok ellen irányultak. A júniusban aláírt kumanovói megállapodás értelmében a jugoszláv erők kivonultak Koszovóból, s azóta a tartomány nemzetközi ellenőrzés alatt áll, Belgrád nem tudja szuverenitását gyakorolni.
Igaz, az 1344-es ENSZ Biztonsági Tanács-határozat Koszovót továbbra is Jugoszlávia részének tekintette, határozatlan időre elnapolva a terület státusáról szóló rendezést. Két évvel ezelőttig a nemzetközi jelszó a „standardok, majd azután státus” volt, azaz a jogállam megteremtése, beleértve a szerbek kisebbségi jogainak legszélesebb körű tiszteletben tartását, átlátható és demokratikus kormányzást, vagy a piacgazdaságot. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy a szerb lakosság közben elmenekült, a megmaradottak (számuk saját becsléseik szerint 110 ezer körül van), visszaszorultak Kosovska Mitrovica övezetébe, s a NATO-erők védelme alatt állnak.
1998 óta tehát egyértelmű, hogy a koszovói albánok nem kívánnak egy államban élni a szerbekkel, mint ahogy az is, hogy Belgrád keményen ellenzi a tartomány kiválását, miközben nyugati nyomásra egyebek mellett kénytelen volt elfogadni Montenegró referendum általi kiválását Kis Jugoszláviából. Koszovó elvesztését a szerbek többsége történelmi és lélektani okokból nem képes elfogadni sem most, sem hosszú távon.
—-A nemzetközi közösség sara—-
Az előállt patthelyzet alapvetően a nemzetközi közösség ingadozó álláspontjának következménye. Az érdekelt felek magatartásának és felelősségének értékelését nem lehet megkerülni, de látni kell azt, hogy egy bizonyos ponton túl (s ez 1998 nyarára tehető) autonóm szereplői minőségük megszűnt.
A Nyugat képes volt végrehajtani Európában az 1945 utáni időszak legnagyobb szabású büntető hadműveletét, közvetlen ENSZ-felhatalmazás nélkül, arra azonban már nem volt elég morális tartása és ereje, hogy 1999 júniusában végrehajtsa a sebészeti beavatakozást és leválassza de jure is Koszovót az akkori Jugoszláviáról. Ne feledjük, a Jugoszlávia elleni bombázásokat az akkori amerikai és brit vezetők, Clinton elnök és Blair miniszterelnök morális szempontokkal indokolták: azok nem voltak mások – mondták – mint egy átfogó humanitárius intervenció.
Washington kezében a kulcs
A Nyugat úgy járt, mint az egyszeri részeg ember; reggel felébredve a romhalmazzá zúzott lakásában elszörnyülködik: te jó ég, mindezt én csináltam? Nem lehet ugyanakkor feledni, hogy 2001. szeptember 11-ét követően az amerikai külpolitikai prioritások megváltoztak. Azt megelőzően a térségben mindig az amerikaiak játszották a végső rendteremtő szerepét, akár Boszniáról, akár Macedóniáról vagy éppen Koszovóról volt szó. Az amerikai nézet mindig az volt, hogy rendben, közbelépünk, ha az európaiak nem jutnak eredményre, s ennek következtében a dolgok eldurvulnak. De később az utóbbiak dolga, hogy „elmosogassanak” és rendbe tegyék a házat. Ez nem ment akkor, s láthatóan nem megy ma sem.
A koszovói helyzet kulcsa tehát továbbra is Washington kezében van és valószínű, hogy hamarosan – nem utolsósorban a Kongresszus nyomása miatt – dűlőre viszi a kérdést. Sajátos módon ehhez semmi különöset nem kell tennie azon kívül, hogy bekapcsolja a zöld lámpát a koszovói függetlenség egyoldalú kikiáltása előtt. Egyelőre az üzeneteik ellentmondóak, de nem kell elfeledni, hogy a vietnami háború után létrehozott legnagyobb külföldi katonai támaszpont, a hírekben gyéren szereplő Camp Bondsteel, koszovói területen van, és az úgynevezett VIII-as szállítási korridorban, amely a legrövidebb útvonal a Kaszpi-tengeri olaj kijuttatására nemzetközi vizekre (Bulgária-Macedónia-Albánia mentén), jelentős amerikai érdekeltségek vannak.
Mi lesz az orosz állásponttal?
Kissé szkeptikusak lehetünk azon nézetekkel kapcsolatban, amelyek szerint Moszkva – az ENSZ-ben játszott nemzetközi rend és jog védelmezője szerepén túl – különleges világpolitikai játszmákat játszik Koszovó kapcsán, beleértve a posztszovjet térség jegelt konfliktusait. Amint az világosan kiderül egy a hivatalban lévő orosz külügyminiszter által jegyzett és nemrég megjelent hosszú tanulmányból, Moszkva tétjei sokkal nagyobbak: az unipoláris világrend multipolárissá alakítása, elsősorban az Egyesült Államok globális hatalmi státusának megtörése, s a volt szovjet szuperhatalmi pozíció visszaállítása, ezennel orosz paraméterek szerint. Ennek része a koszovói kérdés kimenete, de véleményem szerint csak mellékszál.
A Balkán nem éri meg a kenyértörést – nem is beszélve az újabb fegyveres konfliktusok generálásáról – a rendkívül pragmatikusnak bizonyuló orosz külpolitikának. Ha mindennek egy kis presztízsveszteség az ára az ENSZ-ben, pontosabban a kikerülésében a státuskérdésben, még mindig hosszú ideig élhetnek szemrehányással és bizonyíthatják a Nyugat arroganciáját. A geopolitikai játszmák központjai Moszkva számára a Kaukázus, Közép-Ázsia, Kelet-Szibéria, s nem utolsósorban – amint azt az elmúlt napok fejleményei bizonyítják – a transzatlanti térség északi része. Lavrov külügyminiszter nyilatkozata szerint az északi-sarki orosz expedíció célja nem jogok megszerzése volt, hanem egy ténykérdés nyilvános közlése: a térség nagy része Oroszország tulajdona.
Az Európai Unió pedig reménykedhet abban, hogy Koszovó állam majdani egyoldalú kikiáltását más események miatt csupán mínuszos hírnek minősítik.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
