Külföld

Ötvenéves az EU

admin
admin

2007. 03. 25. 07:00

Komoly eredményekben gazdag, de hatalmas bukásoktól sem mentes évtizedek állnak az Európai Unió mögött, mely ötvenedik születésnapját ünnepli idén, egészen pontosan március 25-én. Ekkor írták ugyanis alá az Európai Gazdasági Közösség alapjául szolgáló római szerződést.

Az ötvenedik születésnapját ünneplő európai együttműködés eredeti célja könnyebben megfogalmazható, ha visszamegyünk a kezdet kezdetére, vagy még annál is előbbre. Robert Schuman francia külügyminiszter először 1950-ben ismertette a Saar-vidék közös francia-német igazgatás alá helyezéséről szóló elképzelést, a majdani integrált Európa magvát.

A terv eredetileg nem Schuman, hanem a francia tervhivatal felügyelőbiztosának, Jean Monnet-nek a kezdeményezéséből nőtt ki, miután a negyvenes évek végére ismét kiéleződött a vita Franciaország és Németország között a Saar-vidék körül. Lényege az volt, hogy a vitatott terület feletti torzsalkodás helyett szervezzék meg az ott található ipari bázisok és ásványkincsek közös tulajdonba helyezését és együttes kiaknázását.

A nehéz időszakban merésznek tűnő terv politikai bravúroknak is köszönhetően sikert aratott, és elvezetett az Európai Szén- és Acélközösség (1952), majd annak továbbfejlesztéseképpen az Európai Gazdasági Közösség megalakításához.

Bővítés és üres szék

Innentől kezdve azonban a sikerek mellett jócskán kijutott a fiaskókból is. Csupán a nagy jelentőségű állomásokat véve végig, komoly eredménynek tekinthetők a bővítések (idén immár a hatodik hullámon van túl az EU 1973, 1981, 1986, 1995 és 2004 után), valamint például a vámunió bevezetése 1968-ban, a közvetlen európai parlamenti választások indítása 1979-ben, a teljesen egységes piacot megalapozó Egységes Európai Okmány elfogadása 1986-ban vagy a maastrichti szerződés 1993-ban. Azóta megvalósult a teljes egység a belső piacon, unióvá alakult a szervezet, alappillérré nyilvánították a közös kül- és biztonságpolitikát, valamint a bel- és igazságügyi együttműködést. 1999-ben pedig bevezették a közös valutát, az eurót és létrehozták az uniós állampolgárságot.

Lejtmenetnek bizonyult azonban Nagy-Britannia felvételének megvétózása (1963), és az “üres székek” időszaka is, mely a franciák nevéhez fűződik. 1966. január 1-jétől ugyanis a római szerződés értelmében a tagországok az egyhangú határozathozatalról áttértek volna a többségi döntésekre, megszüntetve ezzel a vétójogot. Franciaország azonban az “üres szék politikájával”, részt nem vétellel tiltakozott, meghúzva az integrációs féket. Sikerrel is járt, mert – bár már jó ideje nem vette igénybe senki – sok területen még ma is él az az elv (a már említett luxemburgi kompromisszum), hogy amennyiben egy tagország “nagyon fontos érdeke” forog kockán, kérheti, hogy döntést csak egyhangúlag hozzanak.

Az utóbbi évtized sem volt leányálom: az amszterdami (1999) és a nizzai szerződés (2003) korszaka komoly gondokat hozott a működésben és mélyponttá vált a sikertelen alkotmányos népszavazásokat hozó 2005 óta tartó időszak is. Az integrációt ugyanis minden eddiginél látványosabb szintre fejlesztő alkotmányos szerződés látványos betetőzése lehetett volna az ötvenéves folyamatnak, ha tavalyelőtt le nem szavazzák két alapító tagállamban, Hollandiában és Franciaországban

Régi és új kérdések

Ennek egyenes következménye, hogy az alapszerződés ötvenedik évfordulóján az azóta négy és félszeresre gyarapodott létszámú szervezet tagországainak állam- és kormányfői ismét arról kénytelenek győzködni az immár félmilliárdoshoz közelítő lakosságot, hogy az integrálódásnak van értelme, van haszna és folytatódnia kell. Látni kell azonban, ennek az a fő oka, hogy az unió olyan szakaszon van túl, amely az egyesülésnek talán soha nem látott gyorsaságával tűnt ki e fél évszázados történetből – szinte természetesnek vehető reakció, hogy a fékek is az eddigieknél nagyobb erővel léptek működésbe.

Az integrációs emelkedőket és hullámvölgyeket alapvetően annak a kérdésnek az alakulása határozta meg, hogy mennyiben csorbítsa az uniós központ a tagállamok hatásköreit, mennyiben vegye át azoktól a szabályozást annak hatékonyabbá tétele érdekében, illetve mihez ne nyúljon egyáltalán. Az eddigi együttműködés sikerének egyik titka egészen bizonyosan az, hogy az ebből adódó dilemmákat idővel sikeresen, egyszersmind ésszerűen megoldották a tagállamok – a mostani alkotmányos kötélhúzás újabb dilemmát hordoz magában, és sok múlik azon, hogyan tudnak túljutni rajta. Ez a folyamat vezetett ugyanakkor oda is, hogy ma már az EU azon gondolkodhat, hogyan válhat a világ legversenyképesebb térségévé, gazdasági vezetővé, a nemzetközi politika meghatározójává (nem csupán befolyásos tagjai révén, hanem egységes szervezetként is), ráadásul úgy, hogy mindeközben növelni tudja lakóinak életszínvonalát, köz- és jogbiztonságát, anyagi biztonságérzetét.

A politikai hullámvölgyek és -hegyek, társadalmi sikerek és kudarcok, gazdasági diadalok és zsákutcák okozzák azt, hogy fél évszázaddal az alapítás után ma is bizonygatni kell a lakosságnak, hogy az összefogásnak van értelme, haszna, hozadéka, és ezeknél jóval kevesebb a negatívuma. Az EU számára a jelenkor legnagyobb kihívása még mindig az, hogy megnyerje az európai közvélemény támogatását az európai integráció ügye mellett. Pedig az unió atyjának tartott Monnet már 55 évvel ezelőtt, 1952-ben megmondta: “Nem államok közötti koalíciót akarunk, hanem polgárok közti uniót.”

Magyar értékvédelem

Hogy a társadalom támogatásának megszerzéséért még volna mit tenni, azt jól mutatja egy nemrég készült felmérés, melyben öt uniós ország (köztük Magyarország) vett részt, s amely azt az eredmény hozta, hogy az európaiaknak csupán a 63 százaléka gondolja úgy, hogy az EU “nem jelent veszélyt országuk identitásának megőrzésére”. Hazánkban ez az arány valamivel kisebb, 59 százaléka. A megkérdezettek 58 százaléka vélekedett úgy, hogy az EU “hozzájárulhat ahhoz, hogy országuk kulturális öröksége több támogatásban és nagyobb védelemben részesüljön”.

Országonként különböző, hogy milyen értékeket tartanak az emberek nemzeti kulturális örökségükhöz tartozónak. A franciák és a magyarok legnagyobb része (63, illetve 51 százalék) építészeti emlékeket és műemlékeket, míg a németek 52 százaléka és a finnek 42 százaléka a történelmet, a hagyományokat és a szokásokat. Az olaszok legtöbbje (38 százalék) az építészettel, kisebb részük a festészettel és a régészeti emlékekkel (16-16 százalék) illetve a mozifilmekkel (10 százalék) azonosítja kulturális örökségét.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.