Hatvan év múlva India lesz a világ legnépesebb állama, Kína visszacsúszik a második helyre, a gazdasági teljesítményt tekintve viszont éppen fordított lesz a sorrend. Magyarország ez utóbbi kategóriában a nemzetek rangsorában az első negyedben lesz – derül ki a londoni Economist Intelligence Unit elemző központ nem véletlenül kissé könnyedre hangolt előrejelzéséből.
A küszöbön álló esztendőt illetően már nem lehetünk ennyire biztosak. A válsággócok közül a bennünket közvetlenül érintő Afganisztánban például egyes előrejelzések arra intenek, hogy a korábbi évekhez képest súlyosabb a helyzet, de egyáltalán nem kilátástalan, mert amerikai stratégiai elemzők szerint a lakosság nagy része támogatja a NATO jelenlétét, és talán a segélyek sem apadnak el, sőt. Mindenesetre a NATO legutóbbi csúcsértekezletén a szövetség legfontosabb feladatának jelölték ki az afganisztáni helyzetből adódó teendőket. Ezekből a magyar honvédség is kiveszi részét: hónapok óta ott vagyunk már a tartományi újjáépítési csoportban, április elején mind a százhetvenkét magyar katona kint lesz már, a misszió eléri teljes műveleti képességét. A feladat a helyreállításban való közreműködés, nem harci tevékenység, de természetesen fegyveres szolgálatról van szó.
Irak a figyelem középpontjában
Az év kérdése: véget ér-e az új évezred eddigi legpusztítóbb nemzetközi konfliktusa, az iraki háború? Máris nemmel kell válaszolnunk, mert bár az amerikaiak közel háromnegyede úgy gondolja, hogy a harcoló egységeket ki kellene vonni az országból, és a diplomáciának kellene főszerephez jutnia, a Bush-kormányzatnak más a terve – legalábbis rövid távon.
A James Baker volt republikánus külügyminiszter és Lee Hamilton egykori demokrata képviselő által vezetett kétpárti bizottság diplomáciai offenzívát sürget, és azt ajánlja, hogy a tárgyalóasztalhoz hívják meg, méghozzá előfeltételek nélkül, Iránt és Szíriát is – minthogy mindkettőjüknek nagy befolyása van Irakban. Az amerikai elnök szerint ezek az országok támogatják a nemzetközi terrorizmust, így szó sem lehet arról, hogy tárgyaljanak velük. Az amerikai csapatok esetleges visszavonása nem tetszik Talabáni iraki elnöknek sem. Nem várható gyors előrelépés, de valaminek még 2007-ben történnie kell: 2008. elnökválasztási év, februárban megkezdődnek az előválasztások, a háborút támogatók súlyos hátizsákkal lesznek kénytelenek a rajtvonalra állni: Irakban eddig több mint háromezer amerikai vesztette életét.
Zavarban a demokraták
Ami a Közel-Kelet további válsággócait illeti, Nagyné Rózsa Erzsébet, a Teleki László Intézet tudományos főmunkatársa, a térség szakértője elöljáróban megjegyezte: a könnyebb eligazodás érdekében nem ártana, ha tudomásul vennénk, hogy a Közel-Kelet (is) más, mint a nyugati világ. Amikor a világpolitika globalizál, és még jobban becsatolja a térséget, gyakran adódik, hogy kérdéseinkre nem olyan válaszok születnek, mint amilyeneket kapni szeretnénk. A legjobb példa erre a Hamasz győzelme az elismerten demokratikus választásokon, amivel viszont a demokráciát sürgetők nagy része nem tudott mit kezdeni, mert nem a neki megfelelő eredmény született.
A tudományos kutató szerint azt is tudomásul kell venni, hogy a térségben egyszer s mindenkorra vége annak az időnek, amikor a nyugati közösség egy az egyben rá tudta kényszeríteni akaratát az ott élőkre. A kormányokkal persze ideig-óráig lehet üzletelni, de a közvélemény egyre jobban odafigyel, mi történik a nagypolitikában, és ez még inkább így lesz a jövőben. A nyugati és szovjet típusú ideológiák megbuktak a térségben. Az 1967-es háborúban elvérzett az egyetlen, azt kiváltani képes ideológia, az arab nacionalizmus. A szekuláris ideológiák is elestek. Jön az iszlám. Ott van már a politikában és ott is marad a belátható évtizedekben. Tőlünk is függ, hogyan alakul a szerepe – mondja a tudományos kutató, vagyis hogy megpróbál-e integrálódni a nemzetközi rendszerbe, lehet-e majd párbeszédet folytatni vele.
Újabb háború a Közel-Keleten?
A Hamasz-kormány el nem ismerése, a demokratikus folyamat eredményének tudomásul nem vétele mindenesetre rossz irányba vitte a dolgokat. A Hamasznak és a Fatahnak mindenképpen meg kell egyeznie egymással, a palesztin társadalom többet nem bír el. Nagyné Rózsa Erzsébet nem zárja ki, hogy ez a mostani konfliktus a megegyezés előtti utolsó iszapbirkózás, hogy ki-ki minél jobb pozíciókat biztosíthasson magának. Az új választások kiírásának bejelentésével Mahmúd Abbász palesztin elnök (nem mellékesen a Fatah vezetője) „arra játszik”, hogy mára a palesztin lakosság belátta, a Hamasz-kormány nem tudja teljesíteni ígéreteit, beleütközik a külső elszigeteltségbe. Ezért ma talán már „okosabban” szavazna, vagyis a Fatah nyerne.
A palesztin helyzet rövid távon Izrael számára kedvezőnek mondható: igazolni látszik azokat az izraeli előrejelzéseket, hogy lám-lám itt a lehetőség a palesztinoknak Gázában, mégsem jutnak semmire, sőt egymásnak esnek. Ráadásul emiatt sokkal kisebb az esélye egy Izrael elleni támadásnak. Elemzők ugyanakkor figyelmeztetnek, hogy Izraelnek kell kezdeményeznie, hiszen ő van erősebb pozícióban. Továbbá Izrael az, amely immár harmadik menetben nem áll szóba az állítólag általa is támogatott palesztin vezetővel, Abbásszal.
Izrael és a Hezbollah viszonyáról szólva a tudományos kutató mindenekelőtt utal rá, hogy utóbbi mára állítólag jobban föl van fegyverezve, mint volt a nyári háború előtt. Elemzők szerint mindkét fél, Izrael és a Hezbollah is készül a következő háborúra, aminek akár a közeli esélyét sem lehet kizárni. Vannak olyan vélemények, hogy a Hezbollah akkor (és abban az esetben) nyitna amolyan elterelő frontot, amikor (és ha) az Egyesült Államok háborút indít Irán ellen. Nagyné Rózsa Erzsébet ugyanakkor emlékeztet rá, hogy a Hezbollah önállóan, és nem teheráni utasításra cselekszik, amióta Izrael 2000-ben kivonult Dél-Libanonból és a szervezet „nagykorúvá” vált. Mindez persze azt is jelenti, hogy a Hezbollah az iráni-amerikai viszonytól függetlenül is „hajlandó” háborúzni Izraellel.
Orosz érdekek Iránban
Irán elszántan folytatja nukleáris programját, miközben változatlanul hangoztatja, hogy atomfegyvert nem kíván előállítani. Az Egyesült Államok (több szövetségesével karöltve) mindent bevet, de abba bele kellett nyugodnia, hogy Oroszország csakis addig támogatja ezeket a törekvéseket, amíg azok nem érintik a Busehrben orosz közreműködéssel épülő atomerőmű-programot. A nukleáris fűtőanyagok egy szibériai raktárban pihennek már, az első szállítmány a tervek szerint márciusban érkezik a helyszínre, félévvel később pedig már megkezdődhet az áramtermelés. Hivatalos moszkvai nyilatkozatok szerint biztonsággal meg lehet akadályozni, hogy Irán nukleáris fegyvert állítson elő: a kiégett fűtőanyagot visszaszállítják Oroszországba, a műveletet a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőrzi majd. Az oroszok amúgy máris öt további reaktor megépítéséről tárgyalnak Iránnal.
Mindeközben Ahmadinezsád iráni elnök a napokban a kuvaiti nagykövetnek kijelentette, hogy készek továbbadni nukleáris technológiájukat más államoknak is – írta a The Times. A Time hírmagazin munkatársának ugyancsak a napokban pedig azt fejtegette az iráni államfő (meglehetősen dodonai módon), hogy ha az Egyesült Államok változtat magatartásán, megváltoznak azok a körülmények, amelyek a két ország viszonyát meghatározzák.
Ki tárgyalhat Észak-Koreával?
A keserű szenzációk egyike az idén a Koreai-félszigetről érkezett: Észak-Korea sikeres nukleáris kísérletet hajtott végre októberben. Ez persze nem szerepelt a 2006-os előrejelzések között: könnyebb volt abban bízni, hogy folytatódnak a hatoldalú tárgyalások, amelyeket 2005 késő őszén Phenjan megszakított. Nos, erre idén decemberig kellett várni, s érdemi eszmecsere mindenképpen csak 2007-ben valósulhat meg. Az észak-koreaiak ragaszkodnak hozzá, hogy az Egyesült Államok előbb oldja föl a büntető intézkedéseket.
Szeretnék elérni továbbá, hogy Japán távozzon a tárgyalóasztaltól, mondván, hogy a szigetország képviselői semmivel nem járulnak hozzá a megbeszélések sikeréhez, csak okvetetlenkednek, nehezítik az előrelépést. Ez azonban éppen Phenjan részéről tűnik gáncsoskodásnak. A hatoldalú asztal körül jövőre is ott fog ülni Tokió képviselője. Az észak-koreai atombomba-robbantás – annak ellenére, hogy az ENSZ egykori fő fegyverzetellenőre, Hans Blix szerint kis mérete miatt inkább csak „demónak” tekinthető – a szigetországban nemcsak döbbenetet keltett, hanem egyúttal tovább gyorsította azt a folyamatot is, amely elvezethet a japán alkotmány módosításához.
Az ma ugyanis csak önvédelmi erők fönntartását engedélyezi, hadsereg, légierő, haditengerészet fölállítását nem. Igaz, az önvédelmi kiadások így is a japán nemzeti össztermék egy százalékára rúgnak, ez csaknem negyvenhat milliárd dollár, a távol-keleti szigetország – legalábbis az elkölthető pénzt tekintve – tehát rögtön a BT öt állandó tagállama után következik a sorban. Nem volna meglepő, ha 2007-ben még erőteljesebben folynának a japán alkotmánymódosítás előkészületei.
Régi háború és új veszélyek
Az észak-korai nukleáris programról folyó tárgyalásokon a két Korea, az Egyesült Államok, Kína és Japán képviselőin kívül az oroszok is jelen vannak. Utóbbi két országnak van „saját külön témája” is: a második világháború ugyan már több mint hatvan esztendeje véget ért a Távol-Keleten is, de az oroszok és a japánok még mindig nem kötöttek békeszerződést egymással. Magabiztosan megjósolható, hogy ezt jövőre sem hozzák tető alá. Továbbra sem tudnak ugyanis megegyezni a Kuril-szigetcsoport négy déli szigetének hovatartozásáról. Iturup, Kunasir, Sikotan, és Habomai ide-oda „úszott” a történelemben a két ország között, már ami a felségjogokat illeti. A második világháború végén a szovjet hadsereg „visszakebelezte” őket, Japán azonban változatlanul a magáénak tudja a szigeteket és északi területeiként emlegeti. Lesz tehát miről kedélyesen elbeszélgetni. Ennél többről belátható időn belül nem lehet szó.
De ennek a területi vitának legalább nincsenek halottai. Afrika jelenleg legsúlyosabb konfliktusa azonban naponta szedi áldozatait, és jövőre sincs remény a teljes békességre. Szudán nyugati tartományában, Darfurban az új évezred legnagyobb humanitárius katasztrófájának vagyunk és – egy ideig sajnos valószínűleg – maradunk jobbára tehetetlen tanúi: februárban lesz negyedik éve, hogy a szudáni kormány arab milicistákat küldött a nyomorúságos helyzetük miatt elégedetlen feketék leszerelésére. A tragikus mérleg eddig több mint kétszázezer halott; kétmillióan menekültek a szomszédos Csádba.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa augusztusban fölhatalmazta a világszervezetet, hogy huszonkét és félezer katonát küldjön a helyszínre, béketeremtésre majd békefönntartásra, minthogy az Afrikai Unió hétezres serege eddig nem járt sikerrel. A szudáni kormány azonban megfenyegette a leendő kéksisakosokat: minden olyan országot automatikusan ellenségének tekint, amely katonát bocsátana az ENSZ erő rendelkezésére. A nyilatkozat élét később tompítani próbálták, de egyelőre semmi bíztató fejlemény.
A darfuri katasztrófa egyik kiváltó oka, hogy az ott élők mind nehezebben tudnak megküzdeni a természettel is: a sivatag délről folyamatosan és föltartóztathatatlanul nyomul előre. Egyre kevesebb a víz másutt is: félő, hogy jövőre szélesebb körben válik közismertté a kifejezés: water crisis, vízválság, és megeshet, hogy hamarosan kénytelenek leszünk megismerkedni a vízháború fogalmával is. A ForestPress idézi az ENSZ egyik tanulmányát, amely szerint háborúk robbanhatnak ki a vízért olyan területeken, ahol a folyók és tavak több országhoz tartoznak. Állítólag már most legalább tíz afrikai ország kész fegyvert ragadni a Nílus vizéért.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
