Dobozi István: Diktátor lesz-e Trump, ha újrázik 2024-ben?
A tekintélyes The Atlantic magazin Ha Trump győz címmel különszámot szentelt a diktatúra kérdésének. A következtetés: „Trump és a trumpizmus újabb győzelme egzisztenciális veszélyt jelentene Amerikára és azokra az eszmékre, amelyek életet lehelnek a nemzetbe. Az ország túlélte Trump első elnökségét, de súlyos károk árán. Az újabb trumpi ciklus az elsőnél sokkal rosszabb lenne. A fő baj az, hogy a Republikánus Párt eladta magát egy antidemokratikus demagógnak, aki teljességgel híján van a tisztességnek ”.
Robert Kagan, a neokon múltú ismert közíró szerint föl kell hagyni a vágyvezérelt gondolkodással, és szembe kell nézni az egzisztenciális fenyegetés valóságával (Washington Post): „Az Egyesült Államokban út nyílt a diktatúra felé. (…) Követő seregeinek tántoríthatatlan személyes hűségére alapozva, Trump – Julius Caesarhoz hasonlóan – törvényeken és intézményeken túlmutató hatalomra tett szert.”
Liz Cheney volt republikánus kongresszusi képviselő attól fél, hogy Amerika „alvajáróként belesodródik a végzetbe”, a diktatúrába. Szerinte az intézményes fékek és ellensúlyok – köztük az alkotmányos biztosítékok – történelmileg fennálló rendszere nem fogja visszatartani Trumpot a hatalommal való visszaéléstől. Már a Kongresszus elleni, 2021. január 6-i támadás is erre figyelmeztet: Trump elnök akart maradni annak ellenére, hogy simán, jogilag kikezdhetetlenül elvesztette a 2020-as elnökválasztást Joe Bidennel szemben.
Balogh Vilmos Szilárd: XII. Pius, a hallgatás pápája
2020 márciusában Ferenc pápa rendelkezése alapján megnyíltak azok a levéltárak, amelyek XII. Pius pápaságának idejére (1939–1958) szolgáló adatokat tartalmaznak. Az érdeklődés természetesen nagy. Általában a legtöbb kérdés arra vonatkozik,
A kutatást nemcsak a koronavírus-járvány, hanem a rendkívüli mennyiségű anyag feldolgozása is nehezíti. Az eddigi eredményekről rendeztek konferenciát a Pápai Gergely Egyetemen október elején.
- Természetesen a történészek közül vannak, akik már könyveikben felhasználják az új ismereteket. Így talán mérföldkőnek tekinthetjük David I. Kertzer 2022-ben előbb angolul, majd németül is megjelent monográfiáját, amely mintegy folytatása a néhány évvel korábban XI. Piusról és Mussoliniról írt „párhuzamos életrajznak”.
- Egy másik szerző, Andrea Riccardi olaszul és franciául olvasható, beszédes című (A hallgatás háborúja) monográfiával jelentkezett.
- Mára a témával foglalkozók közül senki sem állítja, hogy XII. Pius nem tudott a nácik tevékenységéről. Nehezen értelmezhető, miért hallgatott nemcsak a háború idején, hanem azt követően is a holokausztról, a borzalmakról, miért nem emelte fel nyilvánosan a szavát.
1941 októberében a Törökországban diplomáciai szolgálatot teljesítő Angelo Roncallit, a későbbi XXIII. János pápát fogadta XII. Pius. A látogatás után a diplomata ezt írta naplójába: „Azt kérdezte tőlem, hogy nem volt-e hiba a nácik tetteiről való hallgatása.” Tehát a háború idején regnáló pápát magát is foglalkoztatta a megszólalás kérdése. Szinte ezzel egy időben a pozsonyi nuncius a szlovákiai tábori püspök levelét továbbítja: miközben a többi hadifoglyot egyszerűen hazaküldik, a zsidókat korra és nemre való tekintet nélkül szisztematikusan megölik. Novemberben a pápa ennél is részletesebb beszámolót kapott az európai zsidók tömeges meggyilkolásáról Pirro Scavizzi atyától, az olasz hadsereg katonalelkészétől. A római pap visszaemlékezése szerint: „Láttam, hogy sírt, mint egy gyermek, és imádkozott, mint egy szent.” Scavizzi egy lengyel pap által írt levelet is átnyújtott a pápának. A levélíró leírta a Lengyelországban történt szörnyű eseményeket. Honfitársai nem értik a Vatikán hozzáállását, amelyet „a hallgatás bűnének” neveznek. Arra kérik a pápát, hogy emelje fel a szavát.
Széky János: 0,0000001
A „miért hagytuk?”-ra szerintem az a felelet, hogy hiányoztak és hiányoznak a gazemberség, az árulói mivolt és a politikai pancserség észleléséhez a műszerek. A politizáló közönség túlságosan nagy része nem tudja, milyen egy demokrácia, tehát nem is lesz demokrácia. Egy fokkal elvontabban: Timothy Snyder A zsarnokságról szóló könyvében kitér arra a tévhitre, hogy a szabadság intézményei automatikusan megvédik önmagukat, és arra a hamis bizakodásra, hogy a szabadságot felszámolni akaró erők betartják az eddigi játékszabályokat. Holott nem, a szabadság intézményeit, így a szabad és tisztességes választásokat, a fékeket és ellensúlyokat, a szabad sajtót, a civil társadalom szerveződéseit folyamatos erőfeszítéssel, éberen és tudatosan kell védeni. Magyarországon ilyen tudatosságnak és igyekezetnek kevés a nyoma. Lehet, hogy a mindenfajta populizmusok áttörése és az információtechnika fejlődése végzetesen meggyengíti a szabadság pozícióját az egész világon. De „mi magyarok”, hogy az ország első embere által olyannyira kedvelt szókapcsolatot használjam, ebben máris példát mutatunk.
Kovács Zoltán: Zagyvalékos
A kormányfő legutóbb az általa „zagyvalékosnak” mondott, kevert egészségügyi rendszer rendbetételéről beszélt. Ugyanaz a műtét „drágább emitt, mint amott” – nézett elcsodálkozva maga elé, úgy látszik, tizenhárom év telt el már úgy, hogy erről nem tájékoztatták. „Ezt a munkát a mostaninál gyorsabban kell elvégezni” – mondotta, okát adva egyben, hogy miért zavartak el rapid módon huszonnégy kórházigazgatót. Majd rátért arra, amire 2010 májusában a későbbi szakminiszter, Réthelyi Miklós is rámutatott: „évekre van szükség, míg az állami egészségügy beáll” – prognosztizálta a kormányfő is. És beszélt arról is, hogy kettős ellenőrzési rendszer bevezetésére van szükség. Ennek egyik ága a kórházi, a másik pedig egy sokkal erőteljesebb, igazi pénzügyi ellenőrzési rendszer a biztosító oldaláról. „A biztosító ne csak kiutalja az ellátások árát, hanem mondja meg, mennyibe kerül a beavatkozás” – mondta Orbán Viktor, aki szerint emellett meg kell tartani a szakmai ellenőrzést is, és ezeket kell megfelelő módon összefésülni. Most ez a folyamat zajlik – magyarázta. Megjegyzem, a 2006-os törvény is szólt erről, és ha Orbán akkor nem fúrja ezt meg minden idők egyik leggyalázatosabb, szociálisnak elnevezett népszavazásával, akkor a folyamat tizenhétéve elindult volna.
Lévai Júlia: Csak így történhetett
– Na, ma merre jártatok? – kérdezte tőlem otthon a nagymamám péntekenként, amikor hazaértem az iskolából. 1966-ot írtunk, és én negyedikes gimnazista voltam.
– Képzeld, ma Velencében! És persze láttuk a Szent Márk teret is, ahol te is voltál, még régen, és lekaptak téged a galambokkal.
Amikor pedig egyáltalán nem az történt, hogy mi ketten megbolondultunk, és komolyan azt gondoltuk: a kádári Magyarországról a gimnazisták péntekenként csak úgy átruccanhatnak a világ bármely kapitalista országába, mert hisz már rég megszűnt az a bornírt elképzelés, hogy az emberek akkor jó hazafiak és jó szocialisták, ha itthon ülnek, és csak ritkán mennek ki kicsit az országból. Nem, ez a bornírtság akkor még bőven tartotta magát. És mi mindketten pontosan tudtuk, sőt, valójában valamiféle örökké tartó végzetnek is hittük: ebből az országból világot látni és szabadon utazgatni maga a teljes képtelenség.
Mivel azonban Kádár adott rá, hogy a forradalom után egyértelműen elhatárolódjon a Rákosi-rendszertől, bizonyos bornírtságokat gondosan eltüntetett, ami hasznára is vált a társadalomnak. Így azt is megszüntette, hogy a művészettörténetet, mint úgymond „polgári csökevényt” kiiktassák az oktatásból, ezért ezt 1957-től visszaillesztették a tantervekbe. Amikor tehát én negyedikes lettem, ezt a tantárgyat annak rendje s módja szerint ott találtam az órarendemben. Mi több: abban a szerencsében is részem lehetett, hogy a mi iskolánkban maga Dombi József tanította ezt a tárgyat. Ő akkoriban arról volt híres, hogy már 1960-ban egy olyan tankönyvvel állt elő, amely felért a világ összes művészeti enciklopédiájával. Igaz, az akkori adottságokhoz illeszkedve a könyvben minden képet, fotót kizárólag fekete-fehérben láttunk, ám mindezért nemcsak az alapos, mégis érthető fogalmazású leírásai és névmutatói kárpótoltak minket, hanem az is, amit az órákon kaptunk tőle.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
