Az idén ősszel megrendezett lengyel választáson Varsó, Krakkó, Gdansk, Poznan, Wróclaw és Lódz is az Európa-párti, liberális-konzervatív és baloldali pártokat választotta, és a napokban miniszterelnökké megválasztott Donald Tusk Polgári Platformja által vezetett ellenzékre szavazott, hozzásegítve azt a győzelemhez, amíg vidéken, a kistelepüléseken a konzervatív-nacionalista kormánypárt, a Jaroslaw Kaczynski-féle PiS, azaz a Jog és Igazságosság Pártja győzött.
A nyugati oldal
A jelenség okait Mitrovits Miklós történész-polonista abban látja, hogy a lengyel vidéknek sokkal konzervatívabb az életmódja, a katolikus egyház ott a mindennapokban is erős szerepet játszik, és persze a lakosság is vallásosabb. Ugyanakkor a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézetének főmunkatársa szerint vidéken sokkal inkább számított az „500 plusz” program, vagyis az egy gyerek után járó 500, kettő után 1000, három után 1500 zlotys családi pótlék. (1 lengyel zloty nagyjából 85 forintot ér.) Ezzel sok mélyszegénység küszöbén álló családot emeltek fel, ennek köszönhetően nőtt helyben a fogyasztás, visszatért az élet számos kis faluba, ami növelte a PiS népszerűségét. A falusias, kistelepülési környezetben ugyanilyen nagy szerepet játszott a 13. és a 14. havi nyugdíj beígérése.
Regionálisan főképpen az 1918 előtt az Orosz Birodalomhoz tartozó területeken erős a konzervatív oldal – magyarázta Mitrovits. Ez összefügghet azzal, hogy itt többnyire nem betelepített a lakosság, ezért a nemzeti érzület erősebb. Ám létszámban fogyóban vannak, miközben az 1918 előtt Poroszországhoz tartozó területeken sok millió áttelepített lakos él (őket a mai Ukrajnából és Fehéroroszországból költöztették át Sztálin fellépése nyomán a második világháború után). Nyugaton, az egykori Poroszország területein a katolikus egyház sem olyan erős, mint a valaha az orosz cár alá tartozó keleti lengyel területeken.
A polonista úgy véli, hogy a nyugat-lengyelországiak kevésbé konzervatívak, és eleve fejlettebb infrastruktúrát örököltek. Ehhez hasonló a főváros helyzete: 1945 után Varsóba is új lakosok kerültek, nincs a városnak „élő, 1945 előtti” múltja, sem az épített örökségben, sem a családtörténetben. A főváros 1990 után amerikanizálódott, ezért szigetet képez a keleti – egykori orosz – területen.
Általánosságban elmondható a lengyel településszerkezetről, hogy Magyarországgal ellentétben nem egy, hanem sok nagyváros van. A nagyvárosi lakosok életmódja és világnézete más, mint a vidékieké. Az urbanizáltabb, az államtól kevésbé függő társadalmi csoportok kevésbé vallásosak, liberálisabbak, és mások az igényeik, más miatt mennek el szavazni.
A lengyel ellenzéknek nem is a PiS táborát kellett meggyőzni, hanem az azon kívül állókat, hogy menjenek el voksolni. Az idén ez – számos elemző szerint – a PiS hibáiból is fakadt: a konzervatív kormánypárthoz kötődő alkotmánybíróság kvázi abortusztilalma a lengyel nőket és főleg a fiatal nőket mozgósította. Sylwia Chutnik lengyel írónő így írt erről a választás után a Guardianben: „Az Alkotmánybíróság 2020-ban hozott ítélete által lehetővé tett, csaknem teljes abortusztilalom több százezer embert vitt utcára, a Nők Sztrájkja zászlaja alatt. De ez nem akadályozta meg jogaink csorbítását, és legalább hat nőt kényszerítettek arra, hogy halott magzatát kihordja, és ők szepszisben haltak meg közkórházainkban.”
Az egyház botrányai sem segítették a konzervatívokat, mint ahogyan gyengítette a PiS bevándorlásellenes propagandáját, hogy kiderült, a harmadik világban sokan jogszabályellenesen kaptak lengyel vízumot.
Szlovákián belül Pozsonyban és Pozsony környékén, illetve Kassán győzött a nyugatias-liberális-környezetvédelmi irányultságú Progresszív Szlovákia (PS), de ezzel csak a második helyre tudott befutni. Az ország nagy részében a populista-nacionalista baloldal, azaz Robert Fico Smer-SD nevű pártja nyert, és minél keletebbre vagy északabbra megyünk Szlovákiában, minél szegényebb a lakosság, annál inkább Ficóék vagy valamelyik szövetségesük, a Hlas vagy a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) ért el jobb eredményt.
E három párt, azaz a két nevében szociáldemokrata erő, illetve a szélsőjobboldali SNS alkotja az új kormánykoalíciót. A Nyugat-Szlovákiában erős PS gyengén szerepelt az ország keleti felében, ezzel északi szomszédunknál is észlelhető, hogy a „legnyugatosabb” pártra tényleg az ország nyugati végében, illetve a fővárosban szavaztak a legtöbben.
Ez egyébként Bulgáriára is igaz, ahol az önkormányzati választáson az ottani nyugatos pártszövetség, a Folytatjuk a változást/Demokratikus Bulgária (PP-DB) koalíció által támogatott jelölt nyerte a szófiai polgármester-választást. A PP-DB győzött a világra nyitott nagy kikötővárosban, a bolgár idegenforgalom talán legfontosabb központjában, Várnában is. Ez utóbbi város ugyan Szófiával ellentétben az ország keleti részén található, ám speciális helyzetben van, és ugyanolyan szigetszerű a választói magatartás ott, mint Pozsonyban, Kassán, Szófiában és Varsóban.
Magyarországon Budapest számít hasonló ellenzéki, illetve balliberális szigetnek. Ám itt még sajátos belső átrendeződés is végbe ment az elmúlt években, hiszen a korábban a Fidesz bázisainak számító gazdag budai kerületek most inkább az ellenzék fellegvárainak tekinthetők.
„Nem új dolog, és nem is csak Magyarországra jellemző, hogy a városi és a vidéki szavazók másképp szavaznak” – erősítette meg a 24.hu-nak Róna Dániel politológus. A jelenség általános, azaz több országra is érvényes egyik szociológiai magyarázata az, hogy a városlakókhoz képest a kistelepüléseken élők általában nagyobb arányban vallásosak, tradicionális értékrendűek, nagyobb arányban végeznek mezőgazdasággal összefüggő tevékenységet, és kisebb arányban vállalnak multinacionális cégeknél munkát – fejtette ki a 21 Kutatóközpont igazgatója.
Tehát alapvetően más emberekkel találkoznak, más véleményvezérek befolyásolják – immár Magyarországra fókuszálva – a vidéki és a fővárosi szavazókat: más arányban találkoznak kormánypárti és ellenzéki véleményeket megfogalmazó tanárokkal, edzőkkel, cégvezetőkkel és munkatársakkal a nagyvárosok és a kistelepülések lakói. A kistelepüléseken élők ráadásul jóval többször hallják a lelkész, pap véleményét. Nagyvárosokban az egyház hatása ennél sokkal kisebb – tette hozzá Róna. Azaz náluk is érvényesül az a hatás, amiről Mitrovits beszélt Lengyelország kapcsán.
A budapesti Terézvárosban már minden negyedik lakos külföldi állampolgár, de az V. kerületben is 23,5 százalékos ez az arány. A multikulturalizmus tehát a nagyvárosiak jó részének mindennapi tapasztalat, a vidékieknek sokkal kevésbé az – összegzett Róna, hozzátéve, hogy egyes politikai szereplők erre tudatosan rájátszanak. „Magyarország ebből a szempontból különlegesnek számít, hiszen nálunk a Fidesz erősíteni akarja a különbségeket a város és a vidék között. A vidéki kórházakat előbb újította fel a kormány, mint a budapestieket. Általában véve is a fejlesztések, építkezések, támogatások nagy része is vidékre megy.”
A kistelepülésen élők függősége
A 21 Kutatóközpont igazgatója szerint az ellenzéki pártok is erősítik ezt a folyamatot: rendezvényeiket inkább a nagyvárosokban szervezik, míg a kormány ügyel arra, hogy kistelepüléseken is legyenek (politikai) programok, események. Az utcán, helyben nagyobb eséllyel találkoznak a kistelepülések lakói a Fidesz reprezentánsaival, aktivistával, mint az ellenzék embereivel. Sok helyen nem is mernének odamenni egy ellenzéki rendezvényre az ott élők – jegyezte meg Róna.
Mindez speciálisan magyar jelenség, mert ugyan a vidéket a lengyel konzervatív kormánypárt igyekezett magának megnyerni, de az a fajta függőségi viszony, ami a magyar kistelepülésekre jellemző, unikálisnak tűnik a térségünkben is. Beszélhetünk a közmunkások foglalkoztatásáról – folytatta Róna –, akik könnyen kimaradhatnak ezekből a programokból, s ezzel visszaélhet a helyi elit, de az önkormányzati dolgozók, általános iskolai tanárok is függenek a helyi potentátoktól és az államtól.
A politológus Kovách Imre szociológus kutatásai nyomán beszélt a magyar vidéken kimutatható függőségi rendszerekről, amelyek nem egyszerű középkori, földesúr-jobbágy viszonyt tükröznek, hanem egyfajta kölcsönösségen alapulnak: a kiszolgáltatott helyzetben lévő szavazónak a helyi főnök közösséghez tartozást, közösségi programokat, identitást és megélhetést is biztosít. Még ha az utóbbi Budapestről nézve alacsony színvonalú is, alternatívája többnyire nincsen.
Nyilvánvalóan ezt az országnak nem minden területén lehet megtenni, de vannak olyan térségek, ahol tényleg nincs az államon és az önkormányzaton és vállalataikon kívül jelentősebb munkaadó. Tehát ha feudális földesurak nem is, de helyi kiskirályok léteznek a vidéki Magyarországon, akik pénzt szereznek a településüknek, beruházásokat hozhatnak a térségbe, „elintézhetik” a dolgokat a hatalom magasabb szféráiban, és közösséget is fejleszthetnek jó esetben, például falunapot szervezhetnek, ami persze hozzájárulhat egy-egy helyi potentát befolyásának növeléséhez – tette hozzá a politológus.
A Fidesz rájátszik ezekre a különbségekre, sőt még növeli is a város és falu ellentétét. Róna szerint 2010-hez képest gyengébb eredményt ér el a Fidesz Budapesten, miközben az ellenzék a kistelepüléseken kap egyre kevesebb voksot.
Ennek a magyarázata Róna szerint az, hogy a kormányzatnál rájöttek arra, hogy a legkönnyebben az alacsony iskolai végzettségű, kistelepülésen élő munkások, szakmunkások, politika iránt kevésbé érdeklődő, rosszabb társadalmi körülmények között élő emberek győzhetők meg a kormány valóságértelmezésével. A politológus úgy látja, a Fidesz már nem is próbálja meggyőzni az értelmiséget, a nagyvárosi diplomás embereket. S mivel például a budai „ősjobboldali” kerületekben, a II. és a XII. kerületben a diplomások aránya a legnagyobb Magyarországon, így a Fidesz népszerűsége itt jelentősen csökkent a 2000-es évekhez képest.
A Fidesz is tudja ezt, így ez az oka annak, hogy a párt nem akar és (talán) nem is tud foglalkozni az itt élőkkel, mert sokkal kisebb az esélye a befolyásolásukra. És ha egy forint propagandakiadás hatékonyságát nézzük, a Fidesz számára hatékonyabb egy borsodi szakmunkásra hatni, mint egy XII. kerületi mérnök-közgazdászra, aki három nyelven beszél, és több országban dolgozott már. Így történhet meg, hogy a korábban baloldali munkásvárosban, az ózdi választókerületben a Fidesz tarolt a 2022-es parlamenti választáson, pedig ott a rendszerváltás után az MSZP-nek, később pedig a Jobbiknak volt erős a pozíciója. Ugyanez a jelenség Budapesten belül is megfigyelhető: a lakótelepeken csökkent a baloldali pártok fölénye, miközben a budai kerületekben a Fidesz gyengült meg.
„Várost és vidéket Magyarországon – a megosztó diskurzusok terén legalábbis – sokszor értelmiségiek állították, állítják szembe, akik bő száz éve a népi–urbánus ellentétet kreálták – mondta Katona Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa. – Kreálták, olyan értelemben, hogy valójában mindkét értelmiségi csoport Budapesten élt és él, csak esetleg más-más kávéházba jár és járt. Az egyik csoport, a népi írók a két háború között, majd több évtizeddel később, a népi-nemzeti írók a Kádár-korban a «tiszta» és «erkölcsös» vidéket, a «népet», a nemzeti karakter letéteményesét tartották a tradicionális értékek hordozójának, a másik csoport pedig az egyetemes értékek, az emberi jogok felől közelítve a «szabad levegőjű», kozmopolita nagyváros előnyeit, értékeit hangsúlyozta” – folytatta Katona.
A tradicionális vidéki lét – nézőpont kérdése – lehet „tisztább”, „csendesebb”, de lehet béklyó is annak, aki kevésbé azonosulva az őt övező környezet értékrendjével inkább egy nagyvárosban tűnne el a tömegben, ahol szívesebben fogadják, toleránsabban kezelik őt, sőt kevésbé van szem előtt.
A közösség fegyelmező ereje
A közösség fegyelmező ereje jobban érvényesül szűkebb körben, ezt fejezték ki sokszor a 19. századi írók, amikor számtalanszor és számtalan formában megírták a „romlatlan vidéki ember” történetét, aki a nagyvárosban „tönkremegy” vagy megtapasztalva az ottani viszonyokat, hazatér szűkebb pátriájába. Ennek a hagyományai mélyre nyúlnak, gondoljunk csak Gvadányi József munkájára, az Egy falusi nótáriusnak budai utazása című munkájára, amely 1790-ben jelent meg. Ennek kvázi ellenpéldája Hunyadi Sándor A vöröslámpás ház című írása, amelyből Egy erkölcsös éjszaka címmel Makk Károly rendezett filmet: a városban a bordélyházban élő fiú vidékről érkező édesanyját tévesztik meg a madám és lányai, eljátszva a tisztességes úriházat.
A 19. századi társadalomfelfogás persze egy konzervatív értékrend mentén szerveződő társadalom értékrendje volt. Bár formailag a feudalizmusnak, a rendi társadalomnak vége volt 1848-ban, azt felváltotta a kiegyezéssel a polgári társadalom, a „rendi társadalom” öröksége még sokáig tovább élt és formálta a gondolkodást, a világfelfogást. Mindez a kisebb közösségeket jobban megbéklyózhatta, ám gyorsabban erodálódott a „modern” élet motorjaként felfogható nagyvárosokban – magyarázta a történész-levéltáros.
A városban, a hatalmas tömegben ma is bárki könnyebben talál a saját gondolkodásához közel álló barátokat, ismeretségi kört, így nemcsak a progresszív gondolkodásúak, de a konzervatívok is megszerveződhetnek a metropoliszokban. A nagyvárosok nagyobb területükből, népességszámukból, polarizált felfogású lakosságukból adódóan számos különböző kulturális intézménynek adnak például helyet, míg egy kisebb településen legfeljebb egy kultúrház van. Több színház, galéria, de több futballcsapat is létezik egy-egy nagyvárosban, a sportegyesületek pedig sokszor kulturális identitást is kifejeznek – magyarázta Katona.
A nagyvárosiak „közgondolkodását” így persze sokkal kevésbé lehet korlátozni, nem lehet kontrollálni az őket elérő híreket sem. Katona itt kapcsolódott Róna Dánielhez, és kifejtette, hogy egy kistelepülésen sokkal könnyebb ellenőrizni a helyi és országos híreket, a megyei lapok tulajdonlása, a helyi rádiók frekvenciáinak kiosztása révén, a helyi tévék is sokszor a mindenkori hatalom kezében vannak, így egy kisebb közösséget sokkal könnyebb gondolkodásában uniformizálni.
Ráadásul a magyar politikai hagyományban megragadható legalább a 19. század óta az a felfogás, hogy a politika a távol élő, elérhetetlen és megközelíthetetlen okos emberek, mondhatni, „az urak dolga”, amit mások úgysem tudnak átlátni. Azaz Közép-Kelet-Európában az állammal kapcsolatos paternalista gondolkodás máig sokkal erősebb – tette hozzá a történész.
