A magyar rulett

Váncsa István: Három nap a tótoknál

Ferenc pápa magyarországi villámlátogatása minden igényt kielégítően gördülékenyre és kompaktra sikeredett. Őszentsége leszállt Ferihe­gyen, behúzott a Hősök terére, azt körbekocsikázta, és máris repült to­vább a Staroslovenská Krčma felé. Pápai vizitet lendületesebben per­fektuálni már nem is lehetett volna, ráadásul úgy, hogy ebbe a pár órába az Orbánnal, Áderrel és Semjénnel való kényszeredett smúzolás is beleférjen.

Érdekes mód a kincstári magyar média ezt a bravúrt nem díjaz­ta, a Sajtóklub egyik szereplője például akként vélekedett, hogy Őszentsége evvel Magyarországot akarja megbüntetni azért, mert ke­resztényi mivoltához ragaszkodik. Figyelemre méltó gondolat, hiszen azt involválja, hogy a jelenlegi pápa valójában a keresztény vallás romlására tör. Más kérdés, hogy a publikumot ez a közlés nem érte vá­ratlanul, a műsor egy további szereplőjének köszönhetően ugyanis másfél hónappal ezelőtt már értesült arról, hogy „a pápa esze el van men­ve”, to­vábbá arról is, hogy „a pápa vagy egy demens vénember, aki teljes­séggel alkalmatlan a pápai poszt betöltésére, vagy egy gaz­ember”.

A szóban forgó szereplő amúgy kormányzó urunk bizalmasai kö­zé sorolható, megnyilatkozásai tehát alkalmankénti érdességük ellené­re is úgy tekinthetők, mintha a legfőbb szájból hangzottak volna el.

Marosán György: Egy „világrend nélküli világ”

A közösségek eltérő mintázata az emberi kultúra általános jelensége, ám ezt gyakran a politika is felerősíti. Gondoljunk csak Észak- és Dél-Korea polgárainak eltérő világára vagy a berlini fal két oldalának körülményeire. A rendszerváltások legfontosabb tapasztalata: ha valamilyen ok miatt megszűnik a „nemzeti tavacskák” elszigeteltsége, és az emberek szülőhelyükről szabadon „átúszhatnak” a népek tengerébe, alkalmazkodásra kényszerülnek. Miközben régiónk még mindig a globális világ versenyképes viselkedési „mintázatának” elsajátításával küszködik, lényegében ugyanez a kihívás áll az egész emberiség előtt.

Valamennyi társadalom egyidejűleg két – eltérő jellegű, de közös gyökerű – problémával szembesül: a globális világ körülményeihez való alkalmazkodással, illetve szuverenitása és nemzeti identitása megőrzésével.

Minden ország, kinyilvánítva érdekeit, bele kíván szólni szomszédjai életébe, ugyanakkor élesen elutasítja, amikor mások ugyanezt tennék. A brazilok például nem értik, kinek mi köze ahhoz, hogy ők mit tesznek az Amazonas esőerdőivel. Orbán Viktor meg azt nehezményezi, hogy más országok a jogállamiságot kérik rajta számon.

Radnóti Sándor: Valami a gyávaságról

A szavak kifordulnak magukból, és az ellenkezőjét jelentik. Ahol a parlament kormánypárti képviselői – akiktől Orbán aktuális vonalától csak hajszálra eltérőt sohasem lehetett hallani, akik lelkiismereti okokból vagy önazonosságuk miatt soha meg nem kockáztattak egy tartózkodást – bátrak, ahol a hatalomvédte zughírlapírók bátran dicsőítik Orgoványt, Marcalit, a rongyos gárda rémtetteit, ahol Schmidt Mária bátor – ott Kis János gyáva.

A bátorság és a félelmet nem ismerés megkülönböztetendő egymástól. Schmidt, a propagandista nem tart a nevetségessé válástól, amikor a védhetetlen védelmében óva inti Angliát, nem tart a tudatlanság lelepleződésétől, a kádárista argumentáció felismerésétől, s merészen – tisztesség ne essék szólván – pofátlan. Kis János elleni érvelésében felvonul a felmenők denunciálásával való magyarázat, az egyetlen észokot nem tartalmazó deklaráció Kis filozófiai produkciójának semmisségéről, és Aczél György ismert – csak szellemesebben megfogalmazott – érve, metaforája a „földszintes Dugovics Tituszokról”, a demokratikus ellenzékről, amely – csoport és mozgalom formájában – a Kádár-rendszer egyetlen következetesen radikális és rendíthetetlenül bátor ellenfele volt. Senki nem tudhatta, amikor egzisztenciáját és szabadságát kockáztatta, hogy a földszintről vagy a vár fokáról ugrik.

Ha a nyelv kiszabadul a propaganda béklyóiból, és újra igazságkeresővé válik, akkor Kis János megint bátor lesz, a legbátrabb magyarok egyike, a Kádár-korszakkal szembeszegülő ellenállás hőse. S ha ennek a bátorságnak valami híja volt eddig, a nyilvános kritikai önértelmezés, akkor ezt a feladatot végezte most el a történelmi dokumentumként és politikusi, tudósi, emberi elszámolásként is jelentős Szabadságra ítélve című emlékiratában.

Hajdu Nóra: Bizonytalan mérleg

A második világháború utáni Németország történetét a kancellárok hivatali idejéhez igazodva is szokás szakaszolni. Adenauer, Brandt és Kohl az eltelt időszak „nagy” kancellárjai történelmi szerepet játszottak a legyőzött, megosztott Németország nemzetközi helyének megtalálásában. Tizennégy évig tartó kancellársága során Adenauer a nyugati szövetségbe integrálta, az öt évig kancellár Brandt az un. keleti szerződések rendszerével konszolidálta Németország nemzetközi helyzetét. A tizenhat évig kormányzó Kohl az újraegyesítésben játszott szerepével és az Európa-projekt következetes továbbvitelével érdemelte ki a „nagy” jelzőt. A Merkelről írott értékelések ugyan kiemelik tizenhat éves kancellárságát, de a válságkezeléseken túl nem látszik olyan teljesítménye, ami a „nagy” kancellárok között jelölné ki a helyét.

Gadó Gábor: A magyar rulett

Látom magam 2056 márciusában, túl a kilencvenen, amint indulatos publicisztikában követelem, hogy a több mint negyven éve kormányzó Fidesz-KDNP koalíció álljon el alkotmánysértő szándékától: ne hosszabbítsa meg újabb harmincöt évvel az LVC Diamond Játékkaszinó Üzemeltető Kft. (Diamond Kft.) koncessziós jogát. Írásomban fölidézem, hogy már 2021-ben – persze eredménytelenül – szót emeltem a hatalom versenyt torzító döntése ellen. Ha viszont egy kevésbé kishitű forgatókönyvet követve 2022 tavaszán az ellenzéki összefogás alakít kormányt Magyarországon, várhatóan haladéktalanul megvizsgálja, van-e esélye az elődje által elosztogatott közjavak – ideértve a milliárdokat fialó vagyoni értékű jogokat is – visszaszerzésének. Egészítsük ki hipotézisünket azzal, hogy mivel a „demokratikus ellenzék” nem szerez alkotmányozó többséget, a hatályos Alaptörvényből kell kihozni a maximumot. Az elmúlt hetekben elhíresült játékkaszinóbotrány alkalmas annak a szemléltetésére, hogy nem kell feltétlenül kétharmados parlamenti többség ahhoz, hogy a hivatalba lépő kormány eljárhasson az országot megkárosító vállalkozásokkal szemben.