György Péter: Pulszky Ferenc örökösei? A Nemzeti Múzeum sorsáról
Április 11-én sajtóközleményben jelentette be az EMMI, hogy „A Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójának határozott idejű magasabb vezetői megbízása 2021. június 30. napjával megszűnik. A múzeum strukturális átalakításának és a múzeumi szféra megújításának kidolgozása 2021. április 15-én, L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum megújítása és a múzeumi integráció előkészítéséért felelős miniszteri biztosi kinevezésével veszi kezdetét, melyben Varga Benedek, a Magyar Nemzeti Múzeum jelenlegi főigazgatója is aktív szerepet vállal.” Ezt követően a Kommentár című folyóirat 2021/2. számában jelent meg L. Simon László és Virágos Gábor közös cikke: A nemzet múzeumai. Írásuk egy, a múzeum feladatain túlmutató, új múzeumi program bejelentésének is tűnhet.
Az alábbiakban ennek értelmezésére teszek kísérletet. A szöveg a Mire való a múzeum alcímmel kezdődik, s a szerzőpáros a választ reménykeltően Pulszky Ferencre bízza. A múzeumok „nemcsak a művelődési fokot jelzik oly pontosan, mint a hévmérő a temperatúrát, hanem egyszersmind mutatják azt is, mily állás az, melyet minden nemzet a politikai világban követel. Nagyhatalmasságok fővárosai, vagy azon nemzetekéi, melyek nagyhatalmi állásra igényt tartanak, világpolgári irányt követnek gyűjteményeikben; széles látkörüknél fogva semmi sem idegen előttök, mi az emberi nem művelődéséről tanúskodik s azt felderíti. Múzeumaik az emberi műveltség minden ágaira kiterjednek, a művészetnek – legszélesebb értelemben véve – képviselői s raktárai, melyekben mindenki általános átnézetet nyerhet az emberi nem összes művelődésének minden fázisairól az egész földtekén.”
Fontos lett volna az olvasóikkal megismertetniük még jó néhány gondolatát, szoros összefüggésben azzal, hogy Pulszky 1869-től volt a Nemzeti Múzeum igazgatója. Tanulmánya, A Múzeumokról, részletesen foglalkozik a „nemzeti múzeum” jelentésével, szerepével.
Bokros Lajos: Az újjáépítés csiszolatlan sarokkövei – III.: Társadalombiztosítás, nyugdíj és gyógyítás
Sorozatom áprilisban megjelent második részében a társadalmi szolidaritás szemszögéből alapvető adó- és támogatási rendszer főbb elemeit tárgyaltam.
A társadalmi szolidaritásnak az állam által megvalósított (kikényszerített) formái azonban korántsem merülnek ki a közteherviselés és a jövedelmek szociális célú újraelosztásának korábban ismertetett kereteiben. A társadalom egysége és összeforrottsága (kohéziója) szempontjából ugyanilyen fontos szerepet tölt be a társadalombiztosítás, ami az Európai Unióban a szolidaritás elvét erőteljesen érvényesítő állami nyugdíj- és gyógyítási rendszer finanszírozásának biztosítási alapon történő megszervezésében ölt testet. Mivel az időskori jövedelempótlást (nyugdíjrendszert) és a gyógyítást is magában foglaló egészségügyi szolgáltatási és finanszírozási rendszert szolidaritási alapon elsősorban társadalombiztosítási formában lehet hatékonyan biztosítani, ennek hiánya rögtön szembeötlik. Ez a helyzet a mai Magyarországon, ahol az önkényuralom céltudatosan felszámolta a társadalmi szolidaritás állami intézményeit, köztük a társadalombiztosítást is.
Kenesei István: Hazugságok hálója
A köztársasági elnök a napokban – hosszú idő után először – visszaküldött egy törvényt az országgyűlésnek, mert olyan amatőr hibákat ejtettek benne a megalkotása, majd módosítása során, amelyek lehetetlenné tették volna az alkalmazását. A Szegedi Tudományegyetemmel is valami hasonló történt: az elmagánosítását, azaz a törvény által bevezetett rövidítéssel élve: a kekvásítását elrendelő törvényben ugyanis létrehozták a Szegedi Tudományegyetemért nevű („közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő”) alapítványt, csak éppen arról feledkeztek el a gyorskezű szövegírók, hogy ilyen alapítvány már 2007 óta be van jegyezve, az akkori egyetemi vezetőkkel mint tisztségviselőkkel, méghozzá ilyen célokkal: „A szegedi tudományegyetemen folyó oktató és kutató munka feltételeinek javítása, a tudományegyetem hazai és nemzetközi kapcsolatai szélesítésének elősegítése.” Mivel pedig két alapítvány ugyanazzal a névvel nem működhet, egy olyan alternatívával kellett az illetéseknek szembenézniük, hogy vagy a törvényt módosítják és más nevet adnak benne a szegedi kekvának, vagy a régi alapítványt szüntetik meg, Úgy tűnik, az utóbbit választották, mert március 20-i dátummal elkezdődött az alapítvány felszámolása, hogy így adjon helyet az azonos nevű másiknak.
Gadó Gábor: Orbán vízlépcsője
Ha a miniszterelnök olvasná az írás címét, azt bizonyára afféle baloldali badarságnak minősítené, mivel az ismert projekteken kívül nem tervez további kínai-magyar közös produkciót, a Dunán sem épül újabb gigantikus „műtárgy”. Mindazonáltal a bős–nagymarosi vízlépcső az ötven feletti korosztálynak többet jelent egy gátlástalan tájrombolási kísérletnél. A körülötte zajló küzdelem idővel önmagán túlmutató metaforává vált, a beruházás miatti heves tiltakozás bebizonyította, hogy a Kádár-kor vezetői egy leigázott országban sem lehetnek biztosak a dolgukban.
A kormány a Fudan Egyetem alapításával egy városrész jövőjéről, lakóinak életteréről határoz anélkül, hogy előzetesen megkérdezné az érintetteket. Orbán a maga módján tehát szintén „vízlépcsőben” gondolkodik: a mostani elképzelés éppoly költséges, megalomán és antidemokratikus, mint volt pártállami elődje.
Végel László: Eörsi-nosztalgia
Elképzelem Eörsi Istvánt 90 évesen! Mekkora iróniával szólna az öregedésről! Miért ne, hiszen a halállal is ironizált. Az élők sorából távozva önironikus párbeszédet folytatott a halállal, amelyről első közlésben éppen az ÉS-ben megjelent, a Betegségemről című remek esszéjében írt. Jelenlétét a hiánya jelzi leginkább. Hiányzik, ezzel a szavakkal búcsúzott tőle Esterházy Péter. Halálának tizedik évfordulóján Kis János számba vette a hiánylistát: hűségét, tekintélyromboló szellemét, igazságérzetét, szolidáris lelkületét, páratlan elfogulatlanságát, aminek köszönve barátaival szemben is kritikával élt. Igazságkereső útján vállalta a kockázatot, hogy azokkal is vitatkozzon, akikkel szellemi rokonságban volt.
Egyre inkább terjed az Eörsi-nosztalgia, amelynek több oka is lehet. Napjaink brutális közéleti nyelvhasználatában az Eörsi-nosztalgia nemcsak Eörsi szókimondásával és éleslátásával magyarázható, hanem azzal is, hogy mindig elegánsan és szellemesen fejtette ki nézeteit.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
