Közélet vélemény

Labdás technikában már nem, de hangtechnikában jók vagyunk

Az elkövető saját magának is kárt okoz. A sajtó gyermekbetegségei. Tóta W. esete a demokráciával. Írások ez Élet és irodalom legújabb számából.

Grecsó Krisztián tévékritikája: Ki a Tisza vizét issza

A régi világban, amikor a kultúra nem fertőzött minden másnál jobban, amikor létezett élő befogadás, ismert volt egy hosszú távú jelenség is: a közönség együtt öregedett kedves előadójával. A művész egyre konzervatívabb, konszolidáltabb lett, és a nézők, akik egyre konzervatívabbak és konszolidáltabbak voltak, ezt örömmel fogadták. Együtt lehetett bejárni a Pinceklub–MÜPA ívet. A sajtóban ez a kapcsolat kétélű fegyver, ha az újság együtt öregszik olvasóival, az nem minden szempontból hasznos, de az internetes sajtó és ezen belül a netre alkalmazott rövid mozgókép világa még mindig olyan süldő, hogy ott megengedhető egy efféle, máshol talán meredek párhuzam.

A régi Index mindig a legfontosabb magyar sajtótermékek közé tartozott, de persze voltak ott is tévutak. A netes sajtó nyelve évtizedekig nem tudott túllépni a gonzó újságírás idővel eldeformálódott sablonjain, az izmosan szubjektív nyelv egyre kevésbé volt üdítő vagy provokatív, és a szembesítő gesztusokból is kikopott az önirónia, csak egy kötelezően cinikus, ezért erőltetett lazaság maradt, ami nemegyszer volt inkább kíméletlen, mint leleplező. Egy jó ideig a régi Index is foglya volt ennek a hatástörténeti csapdának, és lehet, hogy hosszú távon még jót is tett a csapatnak, hogy újra kellett formálnia magát, és előbb el kellett hinniük, hogy képesek folytatni, hogy ez a szellemi tőke létre tud hozni egy másik műhelyt, ami méltó folytatása lehet az előzőnek. A Telex gyerekbetegségeiből lassan egyre kevesebb marad, és az új redakció más megszólalási formákat keresett magának.

Mi ez?

Hetente egy-egy részletet mutatunk az Élet és Irodalom legújabb számából. Ha tetszik, az írásokat elolvashatja a www.es.hu oldalon vagy a péntekenként megjelenő lapban. Már online is: www.es.hu/elofizetes

Bokros Lajos: Az újjáépítés csiszolatlan sarokkövei – II.: Helyi demokrácia, közteherviselés, szolidaritás

Demokraták körében egyetértés van abban, hogy a települési önkormányzat a helyi önrendelkezés alapvető intézménye, így az egész társadalom demokratikus berendezkedésének fontos sarokköve. A helyi társadalom viszont csak akkor tekinti lényegesnek az önkormányzatot, vesz részt aktívan megválasztásában, ha az lényeges közfeladatokat teljesít, van lehetősége és képessége jó minőségű közszolgáltatásokat nyújtani a területén élő lakosságnak. Ehhez négy dolog kell: hatáskör, jövedelem, hatékony munkára képes hivatal és széles nyilvánosság. A hazai demokrácia újjáépítésének programja tehát előírja a területi közigazgatás és részben ehhez kapcsolódóan az adórendszer és a szociális ellátás reformját.”

Bokros Lajos februárban kezdett sorozatának második darabja az önkormányzati rendszer, az adózás és a szociális gondoskodás reformjának egymást támogató, szorosan összeillesztett sarokköveit helyezi el.

Kovács Zoltán: Rohanunk valamibe

A kormányfő nagy valószínűséggel arra játszik, hogy ha nyer is az ellenzék 2022-ben, egy év múlva úgyis megbukik, mert nincsenek eszközei a kormányzásra, azok ugyanis a kezében maradtak. A legfőbb ügyésztől kezdve a kúrián keresztül mindenki az ő embere, ráadásul hivataluk kormányzati ciklusokon átívelő, továbbá mellette áll a politikailag átitatott rendőrség és katonaság, a megbízhatónak látszó hivatalnoki állomány, a jóltartott, sálat, sapkát rég kihízott házi sajtógyülekezet. Ezt nevezik a kormány ideológiai cuccosai komoly politikusi gondolkodásnak és kimagasló tettnek. A lepusztított demokráciát. Magyarországból csakis azért nem tudott igazi banánköztársaságot csinálni, mert ahhoz a dolog természetéből adódóan kellene valami alaptermeléshez legalább egy, azaz egy nagy tömegben rendelkezésre álló természeti kincs, mondjuk olaj. Ha az lenne, már megszállta volna a mezőket meg a kutakat, és berendezkedett volna. Így, nagy bánatára, olaj nélküli olajköztársaságot működtet. Ez lássuk be, nehéz művelet, bár az idevezető úton megsüvegelendően nagy távolságot járt már be. Most azonban fekete fellegek közelítenek.

„Az elkövető saját magának is kárt okoz” – Dénes Veronikával Gönczöl Katalin beszélget

Ritkán ítélkeztem igazi, hétpróbás bűnözők fölött. Szerencsétlen, lecsúszott, rossz helyre, rossz csillagzat alatt született, iskolázatlan, faragatlan, rémült és sérült, otthontalan alakok feltartóztathatatlanul jöttek a megalázottak és megszomorítottak seregéből, akárcsak áldozataik. Történetük, sorsuk, amit elmondanak, sokszor balladian komor, máskor megmosolyogtató, abszurd

– így vall Dénes Veronika nyugalmazott büntetőbíró szakmai pályájáról. A hazai büntető ítélkezés történetében az ő nevéhez fűződik a „helyreállító igazságszolgáltatás” bírói alkalmazása. Az ilyen eljárásban az adott bűntettben érintett valamennyi szereplő – tehát a sértett is – együttműködik a bűncselekmény káros következményeinek csökkentésében. Miből indul ki a bíró, ha ezt a szemléletet alkalmazza?

Hegyi Iván: Czibor, Farkas, Szoboszlai

A pandémia időszakában a közszolgálatinak még véletlenül sem mondható állami televízióban úgy közvetítik a mérkőzéseket, hogy közönségzajt tolnak alájuk. Másfél-két percig hallgattam, mi zajlik a Felcsút–Fehérvár alatt. A távirányító csaknem kiesett a kezemből, az atmoszféra ugyanis a zsúfolt Bernabeu stadionéra, a Nou Campéra vagy a San Siróéra emlékeztetett, hatvanegyes legföljebb annyiban volt, hogy az 1961-es magyar–osztrák találkozó hangulatát idézte; hajdanán azon (is) 80 ezren tolongtak a Népstadionban. Egyéb párhuzamoktól eltekintek, mert kétségtelen, csupán másfél-két percig tudtam nézni a Fejér megyei dobogósok derbijét, ám végigszenvedtem például az NB II szuper rangadóját, a Debrecen–Vasast. Hogy a feljutás két várományosa miként futballozott, azt el sem tudják képzelni, amennyiben nem láttak mostanában – értsd: az utóbbi évtizedben – magyar bajnoki találkozót.

Labdás technikában már egyáltalán nem, de hangtechnikában jók vagyunk.

Váncsa István: Úton a szabadság felé

Hogy ki mit tekint szabadságnak, az nagy kérdés. Nálunk a helyzet egyszerűbb, mint máshol, köszönhetően annak, hogy kormányzatunk a jogi szférát mesterséges kómába helyezte, ergo a szabadság fogalma mifelénk szóhasználati problémává karcsúsodott. Kormányzó urunk 89-ben hazaküldte az oroszokat, evvel a magyar népet végérvényesen felszabadította, Mária országa tehát a szabadság mintaállamává avanzsált. Aki mást mond, hazudik, az ilyenre pedig a magyar nemzet ökle fog lesújtani, ahogy Tóta W. Árpád kollégára már le is sújtott, bár ez egyelőre afféle kedvcsináló előjáték volt csupán. A történet közismert, lényege annyi, hogy TWÁ írt egy jegyzetet, amely „a magyar nemzet közösségének méltóságát sérti”. Ebben amúgy semmi új nincs, tekintve, hogy TWÁ csakis ilyen jegyzeteket ír, viszont nem mindegyik kerül a törvényszék elé, ami sajnálatos lazaságról árulkodik. Első fokon elítélték, másodfokon felmentették, a Kúria pedig az elsőfokú ítéletet hagyta jóvá, „amely szerint a magyar nemzethez tartozókra a »büdös« és a mai közbeszédben pejoratív tartalmú »migráns« jelzők, illetve a »magyar banditák« kifejezés használata a magyar nemzet közösségének méltóságát sérti.” (Kiemelés tőlem – V.I)

Ez a megfogalmazás elsőre hülyeségnek látszik, utána meg még inkább, evvel együtt a Kúria nemigen ítélhetett volna másképp. Benne van az Alaptörvényben (IX. cikk, 5. bekezdés), hogy „A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére.”

Kérdés, persze, hogy mi a méltóság.

Szponzorált tartalom

A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.