Kétszer annyi nőbeteget ápolnak a Budapest Hospice Házban, mint férfibeteget. És bár a házat működtető Magyar Hospice Alapítványnak nincsenek statisztikái az országos helyzetről, dr. Muszbek Katalin, az alapítvány orvosigazgatója úgy véli, hogy körülbelül ezek az arányok lehetnek országos szinten is- derül ki az alapítvány által jegyzett a 24.hu-nak küldött közleményből.
Felhívják a figyelmet arra is, még mindig jellemző az a gyakorlat, hogy a betegek túl későn kerülnek be a hospice-ellátásba. Bár az idei évben már egy nappal hosszabb időt, 21,7 napot töltöttek átlagosan a betegek a fekvőosztályon, mint tavaly, de hogy ez az irány tartósnak bizonyul-e, azt csak néhány év távlatából lehet megmondani – írják.
Nehezen mondják ki a családok, és gyakran az orvosok is, hogy a gyógyító kezelések ideje lejárt, már „csak” fájdalomcsillapításra, és a tünetek enyhítésére van mód – hívja fel a figyelmet a Magyar Hospice Alapítvány. Noha nagyon is érthető ez a magatartás, mégis gyakran azt eredményezi, hogy a betegek olyan kínzó tünetekkel töltik életük utolsó hónapjait, amelyek megelőzhetők lennének. Egy gyengülő szervezet is, ha nem él meg fájdalmakat, lehetőséget ad az embernek arra, hogy szeretteivel érdemben együtt legyen, hogy megossza velük azokat a fontos dolgokat, amiket nem akar a sírba vinni, hogy rendezze kapcsolatait, és hogy a családtagok elbúcsúzzanak egymástól – írják.
Az életvégi ellátással több cikkünkben is foglalkoztunk. Korábban interjúztunk Muszbek Katalinnal annak kapcsán, hogy megcsappant a Budapest Hospice Ház költségvetése, mert jóval kevesebben ajánlották fel adójuk 1-százalékát az intézménynek, az állam pedig csak hosszas huzavona után utalt pluszpénzt. Helyzetük azóta normalizálódott, sőt tavaly rekordösszeget kaptak az adózóktól. Az orvosigazgató akkor arról is beszélt nekünk, mennyire küzdelmes harcolni nemcsak a pénzért, hanem a hospice szemlélet elfogadtatásáért.
A legtöbben úgy gondolnak a hospice-ra, mint egy rettenetes helyre, ahová meghalni járnak az emberek, egy önkéntes ápolóval készített riportunk azonban éppen arra világít rá, hogy mennyire fontos ez az ellátási forma, és hogy mit adhat egy fiatalnak, ha a szabadidejében szórakozás vagy pihenés helyett végstádiumban lévő daganatos betegeket ápol, és kinek nem való az önkénteskedés még akkor sem, ha az a legfőbb vágya, hogy másoknak segítsen:
Jártunk a törökbálinti Tábita hospice-házban is, ahol gyógyíthatatlan gyerekeket ápolnak. Nem a szenvedésről és halálról, hanem pont az enyhülésről és a reményről szól itt minden:
Írtunk egy könyvről is, ami segítséget adhat a halál tabujának leszámolásában. A szerzővel, Zana Ágnessel beszélgetve kiderült, miért nem tudunk mit kezdeni a halállal, az egészségügy pedig a haldoklóval:
Kiemelt kép: Karancsi Rudolf / 24.hu
