Közélet vélemény

Mit rontott el a Fidesz? Mikor lesz unalmas a politikus? Már megint futball?

Kérdések az Élet és Irodalom legújabb számából.

Lakner Zoltán: szabad városok: az ellenzéki siker felelőssége

Mi ez?

Hetente egy-egy részletet mutatunk az Élet és Irodalom legújabb számából. Ha tetszik, az írásokat elolvashatja a www.es.hu oldalon vagy a péntekenként megjelenő lapban.

A választást követő fideszes megnyilvánulások egyik különös vonása, hogy mintha megfeledkeztek volna róla, mit csináltak a parlamenti választási rendszerrel. A városi központú választókerületekhez lenyűgöző választásmatematikai precizitással illesztették hozzá a környező kistelepüléseket, kellő számban és összetételben. Abban a városias közegben, ahol a lokális elnyomás általában kevésbé működik, mint a kistelepüléseken, ellenben a tájékozódásnak több csatornája elérhető, más a választói közeg. A választókerületi határok tologatásától és a győzteskompenzációtól ér a 49 százalék kétharmadot. Az ellenzéki szavazók nem eltűntek, hanem a parlamenti választási rendszerben hatástalanították a voksukat.

Ehhez képest október 13-án este a kormányoldal rácsodálkozott a létezésükre.

Amikor Gulyás Gergely arról panaszkodik, hogy örökös polgármesterségre jogosult jelöltjeik is vesztettek, azzal egyrészt reprodukálja azt a sok választót taszító attitűdöt, hogy a kormánypárt tényleg azt gondolja, kiérdemelte az örökös hatalmat. Másrészt, tanúbizonyságát adja annak, hogy mostanra elfelejtette: a választási rendszer eltorzításával csak az országos választásokon sikerült háttérbe szorítani a városias közegek politikai akaratát. Ha viszont a közigazgatási határokon belül zajlik a választás, az eredmény már a parlamentitől eltérő lehet.

„Még az életemben felszabadultam” – Ungváry Rudolffal Wirth Imre beszélget

Mit értesz ezen pontosan, hogy radikálisabb rendszerváltás kellett volna?

-Hogy az egész kommunista nomenklatúrát kitiltani a közéletből, hogy nagyon kemény, a nürnbergi perhez hasonló visszamenőleges törvénykezésekkel a lehető legtöbbet elítélni közülük, a privatizációban visszaadni minden egykori tulajdonosnak vagy utódainak a tulajdonát, és azonnal nyilvánossá tenni a kommunista rendszer összes titkos iratát.

Kovács Zoltán: Élet

A politikában a meguntság legbiztosabb jele, hogy amikor az állampolgár reggel kinyitja a szemét, bekapcsolja a televíziót, a képernyőn megjelenik a politikus, és emberünket a látványtól kiveri a víz:

Ez még itt van?

– nyög föl kínjában, ami azt jelenti, hogy a tévécsatornát most még ugyan betöltő politikusnak vége. Ehhez sokszor egyetlen parlamenti ciklus sem kell, viszont előfordul, hogy még a másodikat is túléli, de aztán jön a harmadik, és az már veszélyes. Tapasztalati tény, hogy nincs az a briliáns politikus és az a kiváló államvezetés, aki és ami ellent tudna állni a természetes fáradásnak. Részben mert a politikus nyolc-kilenc év alatt már minden létező tehetségét beáldozta, az összes szóba jöhető frázist elpuffogtatta, és ha nagyon őszinte saját magához, reggelente tükörbe se tud nézni.

És ez még csak az egyik oldal, a másik legalább ennyire veszélyes: időközben fölnő egy új generáció, amelyik a dolgok természeténél fogva, a közéletben már nem az apja meg a nagyapja embereit keresi, hanem a saját generációját szeretné látni. Mi sem természetesebb ennél? És mi sem szánalmasabb, mint amikor a politikus, ahogy elemzők elemzik, dacolni kezd az idővel?

Dacolása az idővel azt jelenti, hogy rátért a politikusi elhülyülés keserves útjára. Vesztes helyzet.

Nyilván nem mindig, ellenpélda mindenre van, de az ellenpéldákkal szemben hasznos a hideg tartózkodás, mert ellenkező esetben olyanok leszünk, mint a magyar kormányfő: legvadabb ötlete igazolására is képes rámutatni a világnak arra a pontjára, ahol formailag valami hasonlót tesznek.”

Hegyi Iván: Dekadencia

Felidézek további két MLSZ-prognózist 2011-ből. Az egyik: „A 2012–2014-es időszakban évente egy klubcsapatnak a főtáblán kell szerepelnie a nemzetközi kupákban, 2015-től már kettőnek, ebből az egyiknek a tavaszi folytatást is meg kell élnie.” Tekintsünk el a pongyola fogalmazástól, összpontosítsunk a lényegre: hol vagyunk mindettől! Az idei előszezonban a liechtensteini Vaduz búcsúztatta a Fehérvárt, de volt itt már minden a tiranai Partizanitól a luxemburgi Niederkornig. Speciel tavasz, az nem volt; jó, ha a négy magyar reprezentáns – áldozati bárány – egyike megérte az őszt, azaz olykor becsúszott a csoportkörbe. Hazai labdarúgókörökben nagy a kiakadás, hogy hamarosan csak az európai harmadik vonal selejtezőjében szerepelhet a magyar résztvevők háromnegyede, ám nem tudni, mitől ez az öntudat, amikor eredmény és játékos még véletlenül sincs. (Ez nem a labdarúgók, hanem a vezetés felelőssége.) Az űr nem csupán felnőtt szinten tátong, noha a 2011-es állásfoglalás azt rögzítette: „Az utánpótlás-válogatottakkal kapcsolatban a célkitűzés, hogy a nemzetközi események felén ott legyenek, négyévente dobogós helyezést érjenek el.”

Ezen is csak mosolyogni lehet keserűen.

Ha nem inkább sírni kell. Eddig nem sejtettem, most már kezdem pedzeni, miért jár feketében a válogatott ultra tábora. Talán a szűnni nem akaróan gyászos helyzet miatt. Amúgy erre a dekádra jutott a legtöbb hazai stadionbezárás is a „szurkolói” magatartás folyományként. „UEFA-maffia!” – szól a büntetésekre válaszul a kórus, és egyáltalán nincs kizárva, hogy a skandálás igazságot tartalmaz. (Gondoljunk csak Platinire vagy a megannyi más umbuldára.) De a hangadók nem ezért kiabálnak. S nincsenek egyedül, mert az a tapasztalat, hogy államilag szinte egész Európa – főként a dekadens Nyugat – ellen vagyunk.

A pályán viszont csak mi hanyatlunk rendületlenül.

Szponzorált tartalom

A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.