Közélet
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Orbán öt embere dugta össze ma délután a fejét

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2018. 06. 21. 19:20

Szőcs Géza, L. Simon László, Hoppál Péter, Fekete Péter és Prőhle Gergely beszélgetett csütörtök délután a 2010 utáni Orbán-kormányok kultúrpolitikájáról a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nem volt rossz.
Korábban a témában:

Mindenütt, de tényleg mindenütt felbukkannak flúgosok, még egy a 2010 utáni Orbán-kormányok kultúrpolitikáját veséző PIM-es rendezvényen is; az ilyen arcok egyrészt színesítik a diskurzust, öröm, másrészt jelzik, mi borulhatna ránk egy demokrácia utáni világban, rettegés.

Az amúgy decens közönség soraiban ült egy férfi, aki a rendezvény csúcspontján azt találta bekiabálni, hogy:

Be kell tiltani az avantgardot!

Erről is rögvest beszámolunk tudósításunkban, de haladjunk csak szép sorban.

Bevezetés

Első ránézésre szerény kockázattal bír, ha a 2010-ben szárba szökő majd kibomló Orbán-kurzus kultuszállamtitkárai összeülnek beszélgetni, s tán még akkor se kell szoruljon a gyomorszáj, ha ezt nyilvánosan teszik, ahogy ez most történt a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Előzetesen akár érdektelen csacsogásra is számíthattunk, hiszen a társalgók mindegyike fideszes, elvileg egy sincs köztük, aki ellentarthatna: se egy szoci Hiller Istvánt, se egy LMP-s Hadházy Ákost (ja, ő már nem LMP-s), de még egy jobbikos Dúró Dórát (ja, ő meg már nem jobbikos) sem találni a meghívottak között.

Második ránézésre viszont akár izgalmas is kisülhet ebből a csütörtök délutáni kerekasztalból, melyet olyanok ülnek körül, mint a mostani, egészen szűk hatáskörű államtitkár, a cirkuszművész Fekete Péter, meg az elődje, a minapi leváltásától aligha felhőtlenül boldog Hoppál Péter, plusz a még eggyel korábbi hiperpragmatikus L. Simon László, valamint a rendszerváltás óta regnált magyar kormányok legérdekesebb figuráinak egyike, Szőcs Géza, aki jó ideje Orbán Viktor kulturális tanácsadója.

Ráadásul a moderátor nem más, mint az a Prőhle Gergely, aki már az 1998-as Orbán-kabinet kultuszminisztériumában államtitkár lehetett, aztán 2000-től berlini, majd a balos Medgyessy miniszterelnöksége idején (hoppá) berni nagykövet; 2010-től a külügyben, 2014-től az emberi minisztériumban helyettes államtitkár, hogy tavaly aztán ide, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatói székébe huppantsa őt ejtőernyője.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Szőcs Géza és Prőhle Gergely  Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

De ezt a huppanást ne rójuk fel neki: Prőhle nem politikus, hanem mérlegelő értelmiségi, ezáltal egyre kevésbé NER-kompatibilis, olyannyira, hogy a minap maga a kormánynapilap is ostorozta őt, egyebek mellett a következő szöveggel: „Prőhle főigazgató úr műhelyében tobzódnak a magyarokat és Orbán Viktor miniszterelnököt gyalázó balliberális véleményformálók. És Prőhle úr fizeti a számlát, és természetesen nem saját zsebből, hanem a magyar adófizetők pénzéből.”

Hogy ez az állítás mekkora marhaság, s hogy arra van a PIM, hogy a magyar adófizetők pénzéből fizessen okos embereket annak érdekében, hogy az intézményben okosakat mondjanak, írjanak, legyenek akár jobbosok, akár balosok, nos, ebbe ne menjünk bele, akit érdekel Prőhle válasza, olvassa el.

Mi pedig örüljünk, hogy a főigazgató megszervezte ezt a mai szeánszot.

Tárgyalás

Szerencsére maga a beszélgetés is hordozott feszültséget, jelesül a, mondjuk úgy, modern kultúrafelfogás (L. Simon) és a hagyományos (a többiek) között.

Mindez már az első szavaknál megmutatkozott, mikor is Prőhle malíciával jelezte, hogy „L. Simon László a Facebookon élőben közvetíti rajongóinak az eseményt”, s mindezt demonstrálandó L. Simon a feje fölé emelt telefonjával pásztázta a termet. (Nem mellesleg ez a mobilos gesztus is vet föl kompatibilitásproblémát, hiszen Orbán Viktor, saját bevallása szerint, azt sem tudja, hol kell bekapcsolni a számítógépet; de legyen ez L. Simon baja.)

Eztán a 2010 utáni Orbán-kormányok első kultuszállamtitkára, Szőcs Géza idézte föl a kezdeti állapotot és célokat.

  • drámai helyzet uralkodott, megszorítás zajlott a teljes állami szférában, ilyenkor „a kultúrából a legegyszerűbb vágni, mert nincs olyan azonnali következménye, mint egy kórházbezárásnak”
  • arányaiban a legtöbbet a kultúrától vett el a kormány, mondván, a kultúra „bírja ki féllábon”
  • „mélyültek a hasadások, melyek mindig is megosztották a kultúra szereplőit” és kormánypárti politikusokban „olyan dilemmák merültek fel, akarunk-e kultúrkampfot”
  • folyamatos stresszhelyzet uralkodott, „külön nehezítette a dolgokat az apparátus felkészületlensége”.

Szőcs szerint mindezzel együtt az 1998-as Orbán-kabinet számára a kultúra központi kérdés volt, fájdalom, hogy négy év és egy bukás után „a kormány belátta, kulturális beruházásokkal nem lehet választást nyerni”.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

A poszton és itt a PIM-ben is Szőcsöt követő kultállamtitkár L. Simon László költőként került 2010-ben a politikába, előbb az Országgyűlés vonatkozó bizottságának elnökeként, majd 2012 nyarától fél éven át államtitkárként regnált. Most azt mondta, „összetett, mindennapi mocsárharcba” csöppent, és hamar rájött, „nem lehetek a kultúra szószólója a politikában”.

Túl a sűrűjén, kilábalva/kiűzetve a lápból, itt a PIM-ben már ahhoz is vette a bátorságot, hogy kritizálja a kultúrában is működő tao-rendszert.

Prőhle erre Orbánt idézett tán 2010-ből:

A konzervativizmus nem jelent konzervatív kulturális ízlést, maradiságot, befordulást, bezárkózást, giccset.

A mi szánkon pedig az csúszott ki csöndesen: „Jé.”

L. Simon azt fejtegette (a régi) Orbán mopedjét tolva, hogy “a kultúrpolitikának igenis a maga ízlésétől eltérő művek társadalomhoz eljuttatását is támogatnia kell, e szemléletnek még a kitüntetéspolitikában is illik megnyilvánulnia, nem engedhet szűk csoportnyomásoknak, mert ezzel fontos művek megszületését akadályozza meg”.

Megint csak: jé. (Mondhatnánk hoppát is, de nem mondunk.)

Szőcs Géza azzal emelte, általánosította a témát, hogy szerinte baj van a magyar liberálisokkal és a magyar nacionalistákkal:

Míg egy igaz liberális az életét adná azért, hogy olyan gondolat is elhangozhassék, amivel nem ért egyet, a magyar liberális nem tartja még polgártársának sem azt, akik nem úgy gondolkodik, mint ő. A magyar nacionalista pedig egyáltalán nem tartja magyarnak azokat a magyarokat, akik nem úgy gondolkodnak, mint ő.

A kultállamtitkári posztot 2014 és 2018 között Hoppál Péter töltötte be, ő ugye ma is parlamenti politikus, értsd, rendesen van vesztenivalója, ennek megfelelően azzal nyitott, hogy a harmadik Orbán-kormány idején felpörgött a kultúratámogatás, pedig:

  • eközben a zsidó-keresztény kultúra világszerte vesztésre áll (lásd migráció, nem lepődünk meg)
  • így a kormány pont azért szánt a korábbinál sokkal több pénzt a kultúrára, hogy “erősítsük globális immunrendszerünket”.
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

A zuhanyhíradó szerint túlzott toleranciája miatt állását joggal féltő Prőhle (aki iróniában is jó) kérdezte Hoppált:

„Hogy csináltad, hogy kitöltötted a négy évedet?”

„Napi tizenhat órás munkával” – így a megszólított.

Mire az ő idejében a kultuszállamtitkári posztot két évig tartó Szőcs:

„Akkor a mi napi tizenöt órás munkánk nem volt elég.”

Hoppálról tudni, hogy ő vezette be a „kulturális alapellátás” fogalmát, Prőhle rákérdezett, mi is ez.

Valami olyasmit, hogy az állam nem teheti meg, hogy ne próbálja a mélyszegénység bugyraiba is eljuttatni a kultúrát, nem mondhat le erről a felhajtóerőről; „mert ki fogja olvasni Kányádit, hallgatni Bartókot, ha nem húzunk fel mindenkit egy minimális szintre”. (Na, ennyi normalitás azért már megér egy hoppát.)

Aztán Freund Tamást is idézett Hoppál: „Ha nincs meg a mindennapi katarzis, nem fejlődik ki az agyunk.”

Prőhle nem osztotta az álláspontot, hogy a kultúránk vesztésre áll. Azt tapasztalja, hogy „a rurális Magyarország legkisebb településéről is jönnek kezdeményezések, mutatva, milyen mélyre ér el a kulturális gyökérzet… nem gondolom, hogy egy könnyen legyűrhető, identitás nélküli tömeg lennénk”.

Hoppál erre persze visszahozta a migránsozást/muszlimozást, hogy „a globális kultúrharcban azért vesztésre állunk”, majd mikrofonba mondott egy erősen vitatható, ám sajnos reakció nélkül maradó megállapítást:

A történelem során azt láttuk, hogy az alacsonyabb szintű kultúra mindig felfalta a magasabb rendűt.

Eztán végre Fekete Péterre is sor került.

A mostani államtitkár egyelőre keresi helyét, nyilatkozta pár helyen, hogy először felméri a terepet, szóval diplomatikus figura, itt a PIM-ben afölött örvendett, hogy „kezdőként” leülhetett az „öregek” közé. Majd arról panaszkodott, hogy:

Napi két-háromszáz telefont kapok, hogy a Balog Zoli aláírta nekünk a támogatást, Péter, tán ott is van valahol az asztalod sarkán, utaljátok már.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Prőhle hozta szóba, hogy a Hoppál idején forszírozott mindennapos ének óra nevetség tárgyává vált – s ezzel a mondatával involvált üzemmódba kapcsolta az amúgy szangvinikusnak legkevésbé sem minősíthető Hoppált.

Baromira nem élünk a bartóki, kodályi örökséggel; az összes kormány egyetértett abban, hogy az énekórák számát leszűkítették heti egyre… miközben a művészet mindennapos jelenlétével olyan stimulációt kaphat az agy, ami pótolhatatlan előnyöket jelent.

Így Hoppál.

Aki beszámolt róla, hogy bizottság alakult az iskolai énekórák érdekében, de az egyik államtitkárság képtelen volt hatékonyan kooperálni a másik államtitkársággal, „így az aratás idejéhez nem jutottunk el”.

Fekete Péter a dalra csomózva mondanivalóját azt vetette fel, alapprobléma, hogy a kultúra hordozóinak, az idősebbeknek sikerül-e kommunikálniuk a felnövő generációkkal, azokkal, akiknek át kéne adni azt a birtokolt kultúrát. A kérdés szerinte az, el tudjuk-e érni, hogy nem happy birthday-t énekelnek, amikor születésnapot tartanak. (L. Simon kiegészítése: “Hanem a Serkenj fel kegyes népet.”

Hoppál szerint az olyan népszerű programokkal, mint a köztévés Fölszállott a páva, eltéríthetőek Győzikétől a fiatalok.

Szőcs régi gondolatát adta eztán elő a „spirituális nemzetegyesítésről”. Úgy véli, a regnáló hatalom részéről jövőbemutatóan kimondatott, hogy a nemzet egy, és a politika biztosítja is a cél eléréséhez a feltételeket, „de még nem jött létre az az áramkör, ami egy nemzetet összefog”.

Szőcs vonatkozó szimbóluma a Kossuth: az erdélyi magyarság már évtizedekkel ezelőtt panaszkodott arra, hogy határon túl nem fogható a magyar közrádió, s mára tovább romlott a helyzet, ugyanis Szőcs azt tapasztalja, „Budapesttől alig távolodva sincs vétel”. Amiből az a következtetés szűrődik, hogy sokan a politikában is hanyagolják a hagyományos csatornákat, és rábízták magukat a technikára, a mobiltelefóniára, hibásan.

Tetőpont

A diskurzust a sztratoszférából e ponton lerántotta a rögvalóba az egy ideje már fészkelődő L. Simon.

Ekképpen:

Én már fél órája nem tudom, miről beszélgetünk, egyre unalmasabbak kezdünk lenni, csak szólok. Változik a világ, az én sepsiszentgyörgyi barátaim gyerekei David Guettát küldenek az én gyerekemnek.

L. Simon szerint ma ez a lényeg, mármint a Guetta-küldés (szimbólum), „miközben az irodalom egyre komolyabb presztízsvesztésen van túl, és ez egyre rosszabb lesz”. (Nem tudjuk nem leírni: a beszélgetés e pontján L. Simon megemlített egy vele évekkel ezelőtt általunk készített interjút, melyben ő elhárította magától felvetésünket, miszerint Magyarországon bizony kurzus épül, most viszont azt mondta, beismerte: „Igenis kurzus épül.”)

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

L. Simon lendületes fejtegetésbe kezdett az összetett világról, ami szerinte nem úgy néz ki, hogy Orbán kultúrpolitikája szemben áll a posztmodernnel, amikor is egy néző trollkodott bele a kerekasztalba, a következő, odafönt már idézett gondolatkísérletével:

Százhúsz évet élt az avantgard, be kell tiltani, ez a kereszténydemokrácia!

Mi pedig megnyugvással naplóztuk, hogy általános derültséget/megrökönyödést keltett ideájával.

Fekete Péter verbalizálta is reakcióját:

Biztos, hogy nem lehet a tiltás a megoldás.

Prőhle meg azzal szintetizált, hogy: akár kereszténydemokraták vagyunk, akár posztmodernek, vigyük színházba, koncertre a gyerekeinket, mi több, vigyük a Terror Házába is, „és ott se hagyjuk magukra őket”.

Ezen az elven ép ember nem talál fogást.

Befejezés

A finisben az összes színpadi szereplő lehetőséget kapott zárógondolatra.

Szőcs Géza élt vele, s az általunk eddig nem ismert zürmity nép pusztulását emlegette föl, mely, mint mondta, annak tudható be, hogy a zürmity vezetők annak idején elvetették, hogy megírják történelmüket.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

A zürmitységtől nagyot dobbantva L. Simon ott fogott talajt, hogy megy egy jó kis sorozat a You Tube-on:

híres filmekből vágnak ki részeket, és alá magyar versmondást tesznek, például gengszterek Adyt szavalnak, na, ezt meghallgatják a gyerekek, miközben Latinovitsot nem hallgatnák meg.

Prőhle kontrája: „Köszönjük szépen, hogy így hitet tettél a globális szemét mellett.”

Fekete Péter hivatalban lévőként azt szűrte le a komplett beszélgetésből, hogy remek emberei, szakemberei vannak a magyar kultúrának, s jó lesz belőlük csapatot összeállítania. „Hajrá együtt!” – így köszönt el.

A legeslegvége persze a házigazda Prőhléé, aki azt hangsúlyozta fülünknek balzsamosan:

A kultúra közössége messze túl esik a politikai közösségen.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.