2013 októberében megdöbbent politikusok érkeztek Tunisz egyik konferenciaközpontjába. Az érkező kormánypárti és ellenzéki politikusok közül senki nem számított arra, hogy ennyi kamera előtt kell besétálnia a terembe. Ahogy arra sem, hogy ez a nap alapjaiban határozza majd meg Tunézia sorsát. A médiafigyelem azért lepte meg – és zavarta – a politikusokat, mert a ceremónián egy megállapodást kellett aláírniuk. És ha a megállapodást úgy írják alá, hogy kamerák tucatjai veszik őket közben, akkor illik is azt betartani.
Köszönjük, hogy meghallgatták a nép kérését
feliratú molinók alatt vonultak be a politikusok, akiket Houcine Abbassi, Tunézia egyik legfontosabb szakszervezeti vezetője, egyben Tunézia egyetlen Nobel-díjának egyik birtokosa várt.
Fotó:AFP/ FETHI BELAID
A dokumentumban, amit a megérkező kormánytagoknak és ellenzékieknek alá kellett írniuk, az állt, hogy az alig két éve hatalmon lévő kormány lemond a hatalomról, és az új választások kiírásáig ügyvivő kormány vezeti az országot. Szerepelt még benne egy új, független választási bizottság létrehozása, és az, hogy hamarosan elfogadják Tunézia új alkotmányának tervezetét.
Önként lemondani a hatalomról
Abbassi és a kormánypárt, az Ennahda vezetője, Rached Ghannouchi a háttérben három órán át tárgyalt, mire Ghannouchi beleegyezett, hogy aláírja az Útiterv névre keresztelt dokumentumot. A sajtó és a többi képviselő pedig közben három órán át várta, hogy megszülessen Tunézia történelmének egyik legfontosabb dokumentuma.
Az Útiterv bizonyos szempontból a baloldali szakszervezetek egyetlen valódi győzelme a 2010-es években, mert a legnagyobb szerepet a megállapodás letárgyalásában Houcine Abbassi és a Tunéziai Munkások Általános Szakszervezete (UGTT) játszotta. De nem csak ők. Négy szervezet állt a megállapodás mögött, és mindegyikük hatalma a saját legitimitásából eredt.
A Tunéziai Munkások Általános Szakszervezete Magyarországon ismeretlen politikai súlyt képvisel a társadalomban. A szervezet hetven éve létezik, mostanra a lakosság öt százaléka díjfizető tagja, és a szociális létra legaljáig szövi át Tunézia szövetét.
A legitimitását pedig csak növelte az, hogy Abbassi mellett ott ültek a szakszervezet ősellenségeinek képviselői is. Az UTICA, vagyis a munkaadókat tömörítő szakszervezet, és az UGTT, vagyis a munkavállalókat tömörítő szervezet természetes ellenfelek az érdekképviseletben, mégis egy asztalnál ülve tárgyaltak a kormánnyal.
Az asztalnál ott volt Tunézia 1887 óta létező ügyvédi kamarája és az arab világ első valóban független emberi jogi szervezete, az Emberi Jogi Liga (LTDH) is. Tehetséges szakszervezeti vezetők átbeszélgetett éjszakák százait és ledolgozott órák ezreit fektették bele abba, hogy Tunézia ma ne úgy nézzen ki, mint a többi ország, amelyek politikai struktúráját az Arab tavasz felkavarta.
De miért volt erre az egészre szükség?
Ben Ali egyike volt a „jó diktátoroknak”, akiről Tunézián kívül az 1987-es hatalomra kerülése óta szinte semmit nem hallottunk. Nem volt állandó kardcsörtetés, mint Iránnal szemben, nem volt új hidegháború, mint Oroszország esetében, és nem lebegett az atomkatasztrófa állandó veszélye a levegőben, mint Észak-Koreánál. Ben Ali 24 éven át irányíthatta egypártrendszerben Tunéziát, bízva abban, hogy a külföldről beáramló tőkével szembeni baráti viszonya politikailag stabil helyzetben tartja majd meg.
Fotó:MTI/EPA
Ráadásul Tunézia viszonylag stabil és gazdag ország volt az Észak-Afrikában és az arab világban is. Senki nem várta, hogy innen indul majd el az a politikai folyamat, ami az egész Közel-Keletet felforgatja. Aztán eljött 2010. december 17.
Elkeseredett tiltakozás
Mohamed Bouazizi Sidi Bouzidban, egy Tunézia közepén fekvő kisvárosban tartotta el nyolc családtagját. Ő volt az egyetlen kereső a családban, az egyetlen bevételi forrás pedig az a kéziszekér, amit a saját kezével tolt, és amiről hét éve zöldségeket árult. 2010. december 10-én délelőtt egy rendőrnő igazoltatta, majd elkobozta a kéziszekeret és a zöldségeket is. Bouazizivel nem először fordult ez elő, ezért megpróbálta kifizetni a tízdínáros büntetést, amiért engedély nélkül árult. A nő, Faida Hamdy viszont közölte, hogy ő nem rendőr, hanem a városháza alkalmazottja, és az a dolga, hogy elkobozza az engedély nélkül árusítók portékáját.
Ezután leköpte és felpofozta Bouazizit, miközben a halott édesapját gyalázta. Dulakodni kezdtek, mire Hamdy kihívta a rendőröket, akik megverték Bouazizit. A megalázott férfi az önkormányzat épületéhez ment, hogy visszakérje az elkobzott kéziszekerét, de meg sem hallgatták.
Bouaziziről ma Tuniszban sugárút van elnevezve. A kétségbeesett öngyilkossági kísérletet követő tüntetéssorozatot Ben Ali rendőrsége kemény kézzel leverte, amitől az csak egyre erősebb lett, és Sidi Bouzidból átterjedt a fővárosba is. Bouazizi hetekkel később, január negyedikén halt meg egy tuniszi kórházban. Ben Ali még december végén, rettegve a tüntetéssorozat hatásától, meglátogatta a kórházban. Addigra már Tuniszt is elérték a tüntetések, amiket csak fokozott, hogy a Wikileaks nem sokkal korábban tette közzé azokat a kiszivárogtatott diplomáciai táviratokat, amelyekből Ben Ali kormányának korruptságáról is előkerültek bizonyítékok.
Ben Ali tíz nappal Mohamed Bouazizi halála után megbukott.
Szaúd-Arábiába menekült, ahol azzal a feltétellel kapott menedékjogot, hogy nem tér vissza a politikába. A tüntetéseket követően először a korábban már említett, visszafogottan iszlamista Rached Ghannouchi-féle Ennahda ragadta magához a hatalmat, majd nem sokkal később már Caid Essebsi pártja, a Nidaa Tounes vezette Tunéziát. A két kormány hamar bevégezte, és 2011 októberében a tunéziaiak először szavazhattak a saját kormányukról. Az Ennahdát választották.
Ne így végezzék
Itt érünk vissza a történet elejére, amikor Rached Ghannouchi pártja lemondott a hatalomról. 2013 végére az arab tavasz végigsöpört a Közel-Keleten és Észak-Afrikán, majd a legtöbb helyen ugyanoda ért vissza, ahonnan indult. Líbia, Szíria, Egyiptom és Jemen semmivel nem tartott előrébb a kétéves tüntetéssorozat után, mint előtte, sőt. Tunéziában aggódva nézték, ahogy a környező országokban egyre durvább elnyomó rezsimek váltják le az arab tavasz forradalmait.
Houcine Abbassi és a Tunéziai Nemzeti Párbeszéd Kvartett teljesítménye akkor érződik igazán, ha tisztában vagyunk az előbb leírt eseményekkel. 2013 végén Tunéziában sikerült elkerülni, hogy az ország a szomszédai sorsára jusson.
2017. december 11-én a tunéziai kormány nagy részét lecserélték. Ismét Caid Essebsi Nidaa Tounes pártjáról beszélünk, mert miután az iszlamista Ghannouchi aláírta az Útiterv nevű megállapodást, a szociáldemokraták nagy többséggel nyertek a választásokon, majd egy Tunéziára jellemző meglepő fordulattal nagykoalícióban kezdtek el kormányozni az ellenzékkel.
A kormány 28 miniszteréből 13-at leváltottak, ami elsőre nem tűnne fontosnak, de az érkező miniszterek egy része már Ben Ali rezsimjében is szerepet játszott. Tunéziában pedig eddig komolyan vették azt, hogy a forradalom után szakítani kell az előző rendszerrel.
Három nappal a miniszterek leváltása után a parlament elfogadta azt a gazdasági békéltető törvényt, amelynek értelmében azok a hivatalnokok, akik az előző rendszerben korrupcióban vettek részt, mindenféle jogi eljárás nélkül amnesztiát kapnak. Ez a törvény felülírja a forradalom utáni egyik legfontosabb közvetítőszerve, az Igazság és Méltóság Bizottság eljárásait.
Ezután szeptember közepén a tunéziai kormány bejelentette, hogy harmadszor is elhalasztják az ország első, demokratikus önkormányzati választásait. A választásokat 2016 októberében kellett volna megtartani, de 2018 márciusa előtt ez semmiképp nem fog megtörténni. Ezúttal azért kellett halasztani, mert a választási bizottság elnöke lemondott, arra hivatkozva, hogy az elnöki hivatal folyamatosan bele akart szólni a választások menetébe.
Ez a három friss változás viszonylag jól megmutatja, hogyan áll Tunézia politikai elitje a demokratikus átmenethez.
Nyomáspontok
A forradalom óta Tunéziában több terrortámadás is történt. 2015-ben három férfi 22 embert ölt meg a tuniszi Bardo múzeumban, majd Szúszában egy fegyveres 38 turistával végzett. Mindkét támadást iszlamista szélsőségesek követték el. Tunézia az iszlamizmus szempontjából kifejezetten érdekes hely, az ellenzéki, iszlamista Ennahda mozgalom ugyanis valódi mérsékelt iszlamista párt, amiből viszonylag kevés létezik máshol a Közel-Keleten.
Ezért volt igazán meglepő a két, sok áldozattal járó iszlamista terrortámadás egy vallási szempontból kevésbé konzervatív országban. A támadások azt mutathatják meg, hogy hiába mérsékelt a vezetés, a társadalom egy részére ugyanúgy hat a muszlim fiatalok radikalizálódása, ahogy a térség többi országában. Tunéziából több ezer fiatal csatlakozott az Iszlám Államhoz, és a két nagy terrortámadás elkövetői mind Líbiában kaptak kiképzést az ISIS-től.
Az valószínűtlen, hogy az Ennahda a jövőben iszlamistább lenne. Tunézia számára a turizmus fontos bevételi forrás, amin a konzervatív iszlám csak rontana. A lakosság viszont lehet egyre konzervatívabb. Amikor december elején az Európai Bizottsággal Tunéziában jártam, több civil szervezet tagjai is arról panaszkodtak, hogy egyre keményebben vallásos a lakosság. Sfaxban, Tunézia második legfontosabb városában amiatt aggodalmaskodtak, hogy a ramadán alatt civilek járják a várost, és feljelentik azokat, akik nem tartják be a szigorú böjt szabályait.
Az egyébként Tunéziában is jellemző, hogy a vallásosság mértéke a társadalmi és gazdasági környezethez kapcsolódik. Minél szegényebb valaki, vagy minél inkább vidéken él, annál konzervatívabban vallásos. Tunisz központjában szinte alig látni fejkendős nőket és a városi elit jellemzően franciául beszél. De a külvárosok felé haladva egyre több a fejkendő, és egyre gyakoribb az arab nyelv is.
A vallási fordulat mellett visszatérő probléma az is, hogy a forradalom idején még lelkes választók elvesztették a hitüket a politikusokban és a demokratikus intézményrendszerben is.
Hátrahagyott fiatalok
2011-ben az Arab Barometer felmérése azt mutatta, hogy a tunéziaiak 62 százaléka bízik legalább valamennyire a kormányban, ami 2016-ra 35 százalékra zuhant. A legsikeresebb politikusok népszerűsége is ezen a szinten mozog. Ezzel párhuzamosan egyre kevesebb fiatal gondolja úgy, hogy számít a szavazata, és részt kell vennie a választásokon. Nagy részük úgy érzi, hogy a tüntetésekkel nagyobb súlyt lehet helyezni a kormányra. 2014-ben már a fiatalok kétharmada nem vett részt az elnökválasztáson.
Ami viszont ezeknél még sokkal kritikusabb változás, hogy Ben Ali rezsimjéhez képest a tunéziai gazdaság növekedése is lelassult. A diktatúra alatt a korrupcióval együtt is évi öt százalék körüli gazdasági növekedés volt. Mostanra ez nullára csökkent.
Ez azért fontos, mert Tunézia sok szempontból kulturálisan európaibb, mint bármelyik szomszédja a régióból. Ezt talán az elmúlt hat év folyamatos küzdelme a demokráciáért mutatja meg a legjobban. Ráadásul az ország földrajzilag és kulturálisan is kapu Afrika, az arab világ és az Európai Unió között. Sok múlik Tunézián a menekültválság és az iszlamista terrorizmus megállításában is. Ennek ellenére az Egyesült Államok és bizonyos szempontból az Európai Unió (benne Magyarországgal) is a szomszédos Líbiát kezeli fontosabb területként.
Donald Trump külügyminisztériuma nemrég újrastrukturálta a 2018-as segélycsomagok tervezetét, és a jobban teljesítő országoktól a szegényebbek felé irányította a pénzt. Emiatt az Egyesült Államoktól Tunézia majdnem 70 százalékkal kevesebb segélyt kap idén, mint korábban. Pedig nem biztos, hogy többet ér a kísérlet a líbiai politikai stabilitás helyreállítására (ami jelenleg lehetetlennek tűnik), mint az, hogy Tunézia stabil és fejlődő demokrácia maradjon.
Az Európai Unió igyekszik valamennyire felpörgetni a tunéziai gazdaságot. 2011 óta kétmilliárd eurót pumpáltak az országba, amiből 1,2 milliárd euró vissza nem térítendő segítség. A maradék 800 millió euró pedig egy egészen érdekes kísérlet a helyi gazdaságok felpörgetésére. Az EU ebből a pénzből mikrohitel-ügynökségeket pénzel, amelyek gyors, de kisméretű hiteleket adnak vállalkozásoknak. Ezekből a hitelekből aztán kávézókat, vagy boltokat nyithatnak a vállalkozók, de én konkrétan egy olyan hitel felvételét néztem végig, amelyből egy sfaxi férfi a lakásában működtetett celofántekercselő gép mellé szeretett volna egy másikat is venni, hogy ne kelljen külön fizetnie a keménypapírért, amelyre a celofánt felfűzi.
Persze ez önmagában nem lesz elég, az Ennahda képviselői korábban többször nyilatkoztak arról, hogy még évi egymilliárd euró kellene ahhoz, hogy az országban valamilyen gazdasági növekedés legyen, és az emberek ne veszítsék el a hitüket a demokratikus átmenetben.
Kiemelt kép: MTI/EPA
