Lehetne mondani, hogy már leülepedtek a Bundestag-választás utórengései, de ez még bőven nem igaz. A hagyományos nagy pártok a világháború óta nem szereztek olyan kevés mandátumot, mint most, és szintén a negyvenes évek óta nem került be a szövetségi törvényhozásba szélsőjobboldali párt. Ez most megtörtént, az Alternatíva Németországért (AfD) áttörte a saját üvegplafonját, ami komoly pofon az antifasiszta német közéletnek.
A választási térképeken jól látszik, hol érte el kiemelkedő eredményt az euróellenes professzorok szervezetéből indult, azóta főként migrációellenes párttá vált tömörülés. Kelet-Németországban második erő lett, de Szászországban egy hajszálnyival megverte az uralkodó-győztes kereszténydemokrata CDU-t is. Az AfD országosan 12,6 százalékot szerzett, ez a poszt-NDK-s voksok nélkül nem ment volna.
A keleti tartományokban 20,5 százalékot értek el, tehát 8 százalékkal jobbat, mint országos átlagban; a legjobban a lengyel és cseh határ mentén szerepeltek. Brandenburgban (20,2 százalék), Mecklenburg-Elő-Pomerániában (18,6 százalék), Szász-Anhalt tartományban (19,6 százalék), Türingiában (22,7 százalék) és a már említett Szászországban (27 százalék) volt igazán népszerű az Alternatíva Németországnak.
Azzal már foglalkoztunk, a már most repedező, széthúzó AfD sorsa mi lehet a jövőben, de más érdekes kérdés is felmerül, ráadásul hosszabb távon.
Milyen áron, kik szenvedték ezt meg és kik jártak jól vele? Föltámadt-e az NDK-nosztalgia, minek tudható-e be a keletnémet idegenellenesség és AfD-mánia, befejezhető-e ott a rendszerváltás?
Nem Ost, nem szoroz
„Amíg az itt született nyugdíjasok nem engedhetnek meg egy új szemüveget”, a menekültekhez úgy vágják hozzá a pénzt. Vlagyimir Putyin meg Európa békéjének garantálója. Ráadásul Németországot Amerika még mindig megszállva tartja. Ezeket hallotta a Guardian tudósítója, amikor elzarándokolt a német-cseh határra, és egy üzemen kívüli benzinkút volt tulaját és AfD-szimpatizáns barátját hallotta beszélni.
Érthető a csalódottság: az újraegyesítéssel megjelent az egykori kúttulaj Peter Hampel rémálma, megjöttek a nyugati benzinkútláncok. Aztán a 2004-es európai uniós bővítéssel egyszerű lett Csehországba utazni, ahol 20 centtel olcsóbb a benzin, mindenki ott tankol azóta. Hampel úr vállalkozása be is dőlt, ma már dühös nyugdíjasként érzi a bőrén az elszúrt rendszerváltást.
Érdekes elolvasni a Deutsche Welle cikkét is abból a szemszögből, hogy hiába német médiumról beszélünk, ők is rá tudnak csodálkozni a keletnémet betonvalóságra. Az északi Pasewalk városába mentek el, amit a háborúban porrá bombáztak, majd szovjet mintára lakótelepekkel építettek újra. A város keleti fertálya, az Oststadt ennek megfelelően reménytelenül szürke.
Ebben a hangulatban látják azt a pasewalkiak, mint a cseh határnál lakók: Angela Merkel és a nyugat cserben hagyta őket, csendben pusztul és rohad minden, miközben a 1,5 millió menekültre megy a pénz. Düh van, kiábrándultság, munkanélküliség, elöregedés, elvándorlás.
Nincs nő, van sírás
Érdekes a demográfia is: 1989 és 2001 között 1,2 millió ember vándorolt el keletről, a zömük fiatal nő. Jelenleg rosszabb a nemi arány itt, mint a finn sarkkörön. Talán ez is lehet a frusztráció fő oka, mivel a volt NDK területén sok helyen találni csinos városkákat, jó utakat, működő ipari létesítményeket, sőt épp Szászországban nőtt a GDP tavaly 2,7 százalékkal.
Felmerül az a kérdés is, hogy a Die Linkére (Baloldal) miért nem szavaztak többen (ahogy tették a baloldali fiatalokkal teli Kelet-Berlinben), amire az Euractiv azt a választ adta, hogy az identitásuk miatt. A nosztalgia mellett sokakban az is munkál, hogy kemény volt az élet az NDK-ban, és a Linke mégiscsak az egykori állampárt utódszervezetéből nőtt ki.
Fontos még, hogy a kelet nem vált annyira multikultivá, mint a nyugat, ezért ferde szemmel néznek a betelepülőkre. Ebből tudott az AfD is táplálkozni: aki nem lát idegent, nem ismeri őket, könnyebben lehet ijesztgetni. Mindez annyira sikeres, hogy a Guardian talált egy indiai kebabost is a cseh határnál, aki ha német állampolgár lesz, lehet, hogy az AfD-re fog szavazni. De a legjobban a 45 éves Torsten Krause foglalja össze pár fájó tőmondatban, miért került a volt NDK oda, ahova, miért került az ő élete nagyon mélyre:
Az újraegyesítés után elvesztettem a munkám. Volt némi más munkám is. Aztán ez kiszáradt. Az alkoholhoz fordultam. Elvesztettem a feleségem. A gyerekeim.
Elkapkodott újraegyesítés, osszi-retró
Mikecz Dániel, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont kutatója közelebbről fogta meg a kérdést. Szerinte ha magyarként valaki a keleti tartományokban jár, könnyebben megtalálja a közös hangot az ottani németekkel, mint a nyugatiakkal. Ugyanis mind nekik, mind nekünk meghatározó volt a „blokklét”, van közös téma, a kocsmában a német csapos nosztalgiázhat a magyarországi (balatoni) üdülésekről, a határnyitás öröméről.
A rendszerváltás nagy öröme után eltelt jó sok év úgy, hogy senki se kívánta vissza a honeckeri érát, de tíz éve kialakult egyfajta „poszt-osszi retró”, amiről máig vita folyik Németországban. (Érdekesség, hogy Mikecz szerint a fiatalabbaknál inkább az észak-dél ellentét szembeötlő, ami a protestáns-katolikus szembenállásból ered.) Az újraegyesítés a nyugati fejekben sem fejeződött még be, az ex-NSZK-oldalon gyakran stigmatizálják az osszikat (a keletnémetek beceneve az Ost=Kelet szóból).
Mikecz visszaemlékezése szerint voltak harmadik utas próbálkozások is a volt NDK területén az egyesítés előtti időszakban. Azt kísérelték megtudni, hogyan nézne ki egy valóban demokratikus Kelet-Németország saját új pártokkal, szervezetekkel. Azonban a nyugatiak hamar beszippantották a keletet. Jellemző módon a zsargonban a mai napig új tartományokként emlegetik a keletieket,
A keleti elit is beolvadt, nem alakult ki keleten a demokratikus önszerveződés, a nagy nyugati pártok, mint a konzervatív CDU és a szociáldemokrata SPD egyszerűen kiterjesztette a tevékenységét keletre is. Jellemző a mostani választások szempontjából, hogy a részben a keletnémet szocialista állampárt maradványaiból létrejött Die Linke és a keletnémet bázison megerősödött AfD tudott jó eredményeket elérni. Mindez törekvés a politikai önállóságra, amit bizonyít, hogy a Baloldal programjában önálló minisztérium is szerepelt a keleti Landok felemelésére.
Deutschland über….was?
Egy érdekes vonalat is említett a kutató a 24.hu-nak: hogy Németország évszázadokig kis hercegségekre, grófságokra, királyságokra, választófejedelemségekre volt szétszabdalva, csak 1870-ben egyesítették ezeket. De a mai napig jellemző, hogy a helyi jellegzetességek megvannak, a föderális rendszer támogatja ezt, miközben az egységre is törekednek. Ez a német kérdés: hogyan lehet önazonosságot és egységet is felmutatni?
A világháború és a nácizmus öröksége még nehezebbé tette, hogy egy német büszkén felvállalja, hogy német, inkább azt mondták: európaiak vagyunk. A foci vb után is voltak aggodalmas hangok, hogy mi lesz a felfokozott nemzeti hangulat után. Németországban épp a történelmi előzmények miatt hagyománya van a kulturált, értő, művelt, polgári középosztálynak, ami a fenti jelzőket a Willkommenskulturral, a menekültek befogadásával is bizonyítani akarta.
A kelet azonban máshogy szocializálódott a háború után, pláne, hogy az ottani polgári középréteg lábbal szavazott, elvándorolt nyugatra az egyesítés után. A kevésbé képzett rétegek maradtak, akik nehezebben alkalmazkodnak a polgári ethoszhoz. És itt bezárul a kör, mert nekik mindez idegen, a Willkommenskultur is, ezért nyugodtan adták le a voksukat az ezt elutasító AfD-re. A lázadás tehát körbeért, vagy ahogy az Euractiv fogalmaz,
Kiemelt kép: Urbán Tamás/Fortepan
