A társadalmi értékválság összefügg a politikai aktivitás hiányával. A Tárki most egy elemzéssorozat első részeként foglalkozik az anómiával (szabályok fellazulása, értékrend elbizonytalanodása). A magyarok 7 százaléka elfogadja, 16 százaléka elutasítja azt a kijelentést, hogy:
Annak érdekében, hogy manapság előbbre jusson az ember, rá van kényszerítve, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyek nem helyesek.
Az „elfogadók” 7 százaléka, az „elutasítók” 20 százaléka biztos szavazó. Ugyanakkor nem szavaz az „elfogadók” 12 és az elutasítók 16 százaléka. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont – és a Tárki kutatása szerint az elfordulás a politikától inkább a szabályszegéssel, a szavazási hajlandóság inkább ennek elutasításával jár együtt.
Azok körében, akik a Fidesz vagy az MSZP szimpatizánsai, az átlagosnál magasabb a szabályszegés elutasítása, a Jobbik felé hajlók körében ezzel szemben a szabályszegésre hajlamosak aránya magas. A Fidesznél az „elfogadó” 6 százalékkal szemben 21 százalék „elutasító” áll, míg az MSZP-nél ez a különbség még nagyobb: 5 és a 28 százalék. A Jobbiknál az arány 10 és 15 százalék.
Három kérdés az anómiáról
Úgy érzem, kitaszít a társadalom.
Az élet olyan bonyolulttá vált, hogy alig találom a helyemet.
Úgy érzem, hogy az emberek, akikkel találkozom, nem ismerik fel az értékét annak, amit csinálok.
Ezekkel kérdésekkel az anómia egy másik metszetét: a társadalmi kitaszítottság, az elveszettség és az értéktelenség érzését vizsgálták. A kérdések alapján a kutatók arra jutottak, hogy a magyarok tizede (10%) kitaszítottnak, majdnem ötöde (18%) elveszettnek és csaknem nyolcada (13%) értéktelennek érzi magát. Mindhárom anómiás érzés gyakoribb a politikától elfordulók, mint a politikában aktívak körében.
Anómia („meg nem felelés”) az a jelenség, amikor a hagyományos normák, szabályok úgy hígulnak fel, hogy nem képződnek helyettük újak, így a társadalmi élet egy-egy területén az egyén viselkedése szabályozatlan marad, az elfogadott norma és a valóság nincs szinkronban egymással. (Ezt a kettősséget az egyének különbözőképpen oldják meg. Leegyszerűsítve: behódolnak vagy lázadnak. – a szerk.)
Középen a többség, de
A tavaszi adatfelvétel egyik érdekes megállapítása, hogy a magyarok relatív többsége politikai beállítódása alapján középen helyezkedik el, de másfélszer többen vannak a jobb-, mint a baloldalon. A centrumhoz az átlagosnál többen tartoznak az alacsonyabban iskolázottak, a csak szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkezők.
Az iskolai végzettség emelkedésével növekszik annak a valószínűsége, hogy valaki jobboldali orientációjú legyen. Mindez persze azzal is jár, hogy a jövedelmi helyzetük is épp a jobbpólus tagjainak a legkedvezőbb. A társadalmi osztálylétrán felfelé haladva növekszik az önmagukat jobb pólusra, és csökken a centrumba sorolók aránya.
Inkább a rendőr, mint a politikus
A magyar társadalom alapvetően bizalmatlan a politika intézményeivel és aktoraival szemben, de a mutatók most 2010-hez és 2012-höz képest is romlottak. 2010 óta főleg a parlament „tekintélye” tépázódott meg, de csökkent a politikusokba vetett hit, „és ami nagyon érdekes, a jogrendszer megítélése is kedvezőtlenebbé vált.” 2015-ben is a rendőrség a kivétel, amelynek nem romlott, hanem stagnált a megítélés.
A kormánypárti szavazók persze inkább bíznak a vizsgált intézményekben, míg az önmagukat a társadalmi hierarchia aljára sorolók véleménye a legnegatívabb. E csoport úgy véli, a politikai intézményrendszer magára hagyta őket, és nem is számítanak helyzetük érdemi javulására. Ezzel szemben a felsőközép és felsőosztály tagjai nagyobb bizalommal fordulnak a politikai szereplők felé.
A demokráciából is kiábrándultunk?
A 18 éven felüliek kevesebb, mint fele ért egyet azzal a kijelentéssel, “hogy a demokrácia minden más politikai rendszernél jobb.” Mintegy egyharmaduk rendszerszkeptikus. Nekik lényegében mindegy, melyik rendszerben él.
100 emberből 13 vagy nem tudta, vagy nem akarta álláspontját kifejezni, ugyanakkor az inkább diktatúrapártiak aránya mindössze hét százalék.
Összességében a demokrácia elfogadói relatív többségben vannak, de mintha érezhető lenne egyfajta demokrácia-kiábrándultság is. A demokrácia és diktatúra is fontos szerepet kap a pártállás. A Fidesz–KDNP, az LMP és a DK szavazói az átlagot lényegesen meghaladó mértékben vélik úgy, hogy a demokrácia minden más politikai rendszernél jobb. A Jobbik támogatói között vannak legnagyobb arányban diktatúrapártiak. A minta átlagához képest 2,5-szer többen gondolják úgy, hogy bizonyos körülmények között egy diktatúra jobb egy demokráciánál.
A demokrácia feltétlen hívei a centrumtól a mérsékelt pólus irányába helyezkednek el. A társadalmi hierarchiában betöltött pozíciók alapján a demokrácia ethosz főleg a középosztály és a felsőközéposztály számára értelmezhető.
A keményen dolgozó kisemberek
2015 tavaszán az alsó osztály, valamint a munkásosztály tagjai nem érzékelik a demokrácia és a diktatúra közötti érdemi különbséget, hiszen az előbbiek mintegy hattizede, az utóbbiak 45 százaléka szerint „a hozzám hasonló emberek számára az egyik rendszer olyan, mint a másik”.
A kutatás szerint a lecsúszástól, az egzisztenciális bizonytalanságtól leginkább tartó – legveszélyeztetettebb – alsó középosztály bizonyos körülmények inkább elfogadná a diktatúra könnyűnek látszó eszköztárát. A pártrendszer 2010-es átalakulása megbolygatta a társadalom szereplői és a politikusok korábbi kapcsolatrendszerét. Az elmúlt egy évben politikus „átlagpolgárral” főleg kistelepüléseken, a közmunkások csoportjában találkozott.
Kifáradtak a tüntetők
A jelek szerint az előző parlamenti ciklusban, 2014 májusa előtt zajló, nagyméretű tüntetések bázisát jelentő csoportok elfáradtak, az újonnan belépő szervezetek és rétegek nem tudják teljesen pótolni ezen csoportokat.
A közvetlen, feltehetően az intézményesített részvételi csatornákkal szembeni kritikát is kifejező részvételi formák alkalmazása elsősorban a fiatal, magas végzettségű válaszadókra jellemző. A hallgatók, diákok csoportjai mellett a vállalkozók csoportja különösen aktív, ami az anyagi függetlenség hangsúlyos szerepére utal.
Az elemzés szerint a politikai rendszerrel, intézményekkel szembeni elégedetlenség önmagában még nem mozgósít, nem vezet az érdekartikuláció, vélemény-kifejezés növekedéséhez. “Sőt, inkább úgy tűnik, hogy az elégedetlenség növekedése és a politikai intézményi bizalom csökkenése reményvesztéshez és passzivitáshoz vezet.
