Közélet

Pusztítson háború az országodban, amiért így bántok az emberekkel!

Belicza Bea
Pál Anna Viktória
Belicza BeaPál Anna Viktória

2015. 09. 11. 11:25

A végsőkig elkeseredett, hitüket vesztett emberek várnak buszokra, családok szakadnak ketté a röszkei nem hivatalos menekülttáborban. Egyre több a panasz, de van, aki még most is csak hálálkodik.
Korábban a témában:

Rendőrautó körül áll tucatnyi menekült férfi a szegedi pályaudvar előtt. A kocsi eltűnik, a fiúk tétován toporognak. Fiatal lány kérdezi őket, mi történt? Ő a segítőjük. Azt ígérték a rendőrök, mindjárt értük jönnek kisbusszal. Az önkéntes lemondóan legyint, órák óta keresik a megoldást a fiúknak. A rendőrök először azt mondták, menjenek Pestre. Csakhogy regisztráció nélkül nem mozoghatnak, ezért kell most őket bevinni.

A huszonéves lány – ahogy sok önkéntestársa szerte az országban – nem aludt éjszaka, ruhát válogatott.

Az állomás főépülete előtt rendezett sorban állnak adományokkal teli zsákok. Röszkére viszik a menekülteknek.

Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória

Az adományokat raktározó és osztó MigSzol Szeged ideiglenes fabódéjánál afgán fiú tölti a telefonját napelemről, közben hazai zenét hallgat és énekel halkan. Lassan közelít egy idősebb menekült nagykabátban. Sebes, meggyötört lábán rózsaszín kínai papucs, nyilván ez volt a legkényelmesebb most. Ő is a telefonját ellenőrzi. A napsütés ellenére melegen öltözött magyar asszony érkezik. Dagadt, eldeformált kezeivel lezárható zacskóból veszi ki a telefonját. Azért óvja, mert – bár használt -, neki vadonatúj, három napja vette. Azért itt tölti, mert nincs otthona. A hajléktalan asszony még pár ruhát is válogat, amíg az akkumulátor feltöltődik.

Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória

Szőke-Tóth Ágnes, a MigSzol Szeged koordinátora gumikesztyűben járkál a pályaudvar előtt és zsákot cserél a kukákban. Az egyik közelében pár menekült fiú ül. Egyikük felpattan, és kérés nélkül veszi ki a megtelt zsákot, hogy segítőjük betehesse az újat. Ági folyamatosan tesz-vesz, szervezkedik, a röszkei gyűjtőponton kialakult káosz miatt fáj a feje. Önkénteseikkel próbálják megtisztítani a területet a hátrahagyott szeméttől.

Az afgán fiú egy videót mutat az átvágott kerítésről, ahol bejöttek az országba.  Ő 19 éves, a szülei meghaltak, egyedül jött, csak a bátyja maradt Afganisztánban. Az iráni határon elfogták és 20 napig börtönben is volt, de nem adta fel. Három hónapja hagyta el az otthonát, mert félbe kellett hagynia tanulmányait és azt mondja, nem is jók ott az iskolák. Pilóta szeretne lenni, azt reméli, Németországban ez az álma megvalósulhat. Arra a kérdésre, haza akar-e még menni valaha, nem ad azonnali választ, kis gondolkodás után határozott nemmel felel.

Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória

Tűsarkú a menekültszemétben

Röszkére utazunk. Az apró állomáson egyetlen utastól tudunk útbaigazítást kérni. Azt mondja, csak egyenesen a síneken, körülbelül egy kilométer, vonatok nem járnak most. Egy szőke lány is szembetűnően idegen. Nem kérdez, de mutatjuk neki az utat. Német, Budapesten tanul, ráadásul menekültügyről.

A Keleti pályaudvaron önkénteskedtem. Csodálkoztam, hogy ott mindent civilek csinálnak.

Azt tapasztalta, hogy eleinte nem volt sok önkéntes, de aztán a híradások hatására hirtelen megugrott az adományok, segítők száma is és kezelhetetlenné vált a helyzet. Volt, hogy sok volt a ruha, kevés a kenyér, az adományokban pedig szegecselt miniszoknya és hasonló feleslegek is voltak.

Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória

Az út mentén bokrokra akadt ruha és a földön heverő kartondobozok jelzik, hogy menekültek is járnak errefelé. Az elhagyott nadrágok, cipők és vizes flakonok egyre sűrűsödnek, ahogy közeledünk a nem hivatalos hatalmas sátortáborhoz. Itt várnak százával a menekültek, hogy továbbszállítsák őket regisztrációra, majd valamelyik táborba vagy a Keleti pályaudvarra.

Két tucat rendőr-, személy-, és közvetítőkocsi szegélyezi a romokban heverő tábort. Ebédidő van, a többség a tűző nap elől a sátrakba visszavonulva eszik. Mindenhol szemét. A gazdátlan plüsskígyó műanyagpalackot ölel, az elhagyott sátrat a szél sodorja, az eltévedt tűsarkú magányosan fekszik a poros, koszos ruhakupacok között. Önkéntesek gereblyézik halomba az egészet. Értetlenül állok. Arról volt szó, hogy kiválogatják a használhatót és újraosztják. A MígSzol Szeged angolul beszélő helyi koordinátora ad magyarázatot:

Nagyon szomorú, hogy ezt kell tenni, de nincs idő a válogatásra és pénz sem, egy pléd rendbetétele 2 ezer forint lenne.

Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória

A koordinátor szerint ez a szeméthalom nem csak a menekültek miatt nőtt ekkorára:

Hozzák a magánemberek az adományokat és csak leteszik halomba, hiába kérjük, hogy egyeztessenek velünk. Képtelenség úgy rendszert tartani, ha mindenki önálló akciót indít.

Gyorsan kell takarítani, hogy az újonnan érkezőket el tudják helyezni. Át akarják szervezni a tábort, külön pontokon elszállásolni a terhes nőket, anyákat, családokat és a magányos férfiakat. Őszintén szólva, ez most lehetetlen vállalkozásnak tűnik.

A menekültek rendőrsorfal mögött várnak valamire, egyelőre ülve nyugodtan. Angolul beszélőket keresek. Egy háromgyerekes fiatal apa mesél arról, hogy Irakból jöttek el az ISIS kegyetlenkedései miatt. Három hete vannak úton, a legnehezebb az volt, amikor egy kis gumicsónakkal keltek át úgy, hogy a gyerekek a lábuk alatt feküdtek. A férfi matematikus. A legfontosabb neki, hogy a gyerekeit tisztességesen taníthassa. A felesége is felbátorodik és nekem szegezi a kérdést:

Miért nem akarnak minket a magyarok?

Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória

Azt mondja, ő nem ragaszkodna Németországhoz, ha nem lennénk ilyen ellenségesek. Nincs idő elmesélnie, milyen rossz tapasztalatai voltak, a távolban feltűnik a busz. Kéri, segítsek neki feljutni a gyerekekkel. Akkor még nem is sejtem, milyen tortúra ez itt. Körbekérdezem a rendőröket, van-e arra esély, hogy ezt a családot a rendőrfalon kívül előre vigyem. Azt mondják, nem, mert akkor sorra követnék mások, próbáljam más irányban kerülni a tömeget. Épp indulnánk, amikor egy kipirosodott szemű fiú kéri a segítségem kétségbeesetten. Elvesztette az anyját. A 17 éves kamasz erős testalkatú, de nagyon törékeny lelkű. Azt mondja, szeretne mielőbb Budapestre menni, az anyja ott van. Az asszonynak sikerült feljutnia délelőtt egy buszra, de őt visszalökték a rendőrök, úgy esett, hogy a telefonja is összetört.

Elvesztett anyjáért Pestig gyalogolt volna

A családdal és a fiúval együtt próbálunk jó helyet keresni, ahonnan biztosan útnak indulhatnak. Felkapom a 4 év körüli kislányt, tiszta víz a nadrágja, átöltöztetni talán majd csak a táborban tudják. A tömeg szélére kerülünk, de a busz még nem jön.

Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória

A fiúval próbáljuk kitalálni, hogyan érhetné el az anyját, nem tudja a számát sem, az apját hívja Irakban a telefonomról. Szégyenlősen törölgeti a szemét, ahogy visszaadja a készüléket. Hiába kap számot, az anyja nem elérhető. Nem tudok tanácsot adni, felüljön-e a buszra, ami nem Budapestre megy.

Mehetek gyalog? – kérdezi, mintha megtalálta volna a megoldást.

Nem, 180 kilométer.

Nem baj! – mondja eltökélten.

Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória

Beáll a busz. Kérdőn néz vissza rám a tömeg közepéről, menjen vagy maradjon. Azt javaslom, maradjon, hátha a következő járat a fővárosba megy. Még látom, hogy kiáll a tömegből, de hamar elveszítem vele a kapcsolatot, ahogy meghallom a tülekedéstől megriadt gyerekek visítását. Az iraki anyához sietek, a férjétől már elszakította a tömeg és mindhárom gyerek nála maradt, a férfi próbál leszállni, de tolják fel, nincs más, az anyát kell feljuttatni. Mire megkönnyebbülnék, hogy bármilyen fájdalmasan is, de együtt maradt a család, a hátamon érzem egy 9 év körüli kislány görcsös szorítását és csak üvölt, hogy mama, mama, miközben zárják az ajtót. Könyörgöm a rendőröknek, tegyük fel még őt. Ahogy nyílik az ajtó, az asszony szinte kiesik. Az első sorokban még mindig küzdenének a feljutásért, de a jelenetet látva, a kislányt előre segítik. Egymásba kapaszkodva száll vissza anya és gyermeke.

A busz sötétített ablakán át csak a család sziluettje rajzolódik ki. Megnyugtató látni, hogy sikerült, utazhatnak, de a most történtek miatti feszültség csak lassan múlik bennem.

Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória

Elmélázva bámulom az itt maradt menekülteket, amikor észreveszem, hogy egy 70 év körüli férfi mankóval kérlelőn néz, segítsek neki. Mellé érve kiderül, nincs egyedül, egy harmincas házaspár kíséri két 10 év körüli kislánnyal. Az apa csak bólogatásokkal jelzi, érti, amit mondok. Megkeresem a rendőröket, hová állítsam a járni alig bíró idős embert, hogy elsőként szállhasson fel a következő buszra?  Elkísérem a családot az esélyes helyre. Az apa polifómért rohan, leteríti és leülteti a nagypapát aztán magyarázni kezd neki. Kézzel. Akkor döbbentem rá, hogy süketnémák. Erősen hűlni kezd a levegő, de sem plédet, sem meleg ruhát nem kérnek. Zavarba ejtően alázatosak, fegyelmezettek a szülők és a gyerekek is. Korlátozott kommunikációval – körülbelül két óra alatt – csupán annyit sikerül megtudni tőlük, hogy afgánok és Németországba szeretnének eljutni. Az anya azt mutogatja, hogy sokat gyalogoltak és rettenetesen fájt a lába meg a feje is.  A nagypapa a vágásokat mutatja a combján. Amikor a nadrágját próbálja letolni ülve, hogy lássam a sebet, fia nevetve simogatja meg a fejét, mintha azt mondaná, jaj, papa, ne csináld! Aztán hirtelen megváltozik. Amikor látja, hogy izgatottan figyelem nekik a buszt, elkezd könnyezni és csak annyit mond, köszönöm.

Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória

Egy szíriai csapat országuk nevét skandálva vonul a rendőrök felé. Nem világos, hogy útnak akarnak indulni gyalog vagy csak az időt múlatják így. Békésnek tűnnek, az egyetlen gond, hogy a megérkezett busz nem tud bejutni tőlük, ezt végül belátják és elindulnak visszafelé nagyon lassan. Ekkor vettem észre, hogy az apa fájlalja a fogát. Nem akar gyógyszert, de úgy tűnik, nem azért, mert nincs szüksége rá, csak nem akar semmit kérni. Fájdalomcsillapítóért rohanok. Az egészségügyi sátor tele van betegekkel és kezelőikkel, idegesen toporgok kint, a percek óráknak tűnnek, annyira fontos, hogy a két órája várt buszhoz időben visszaérjek. A busz előrébb áll meg, mint ahol mi táborozunk, könyörgéssel sikerül elérni, ne engedjenek fel senkit addig, amíg a nagypapa ide nem biceg és száll fel elsőként. A rendőröknek már erővel kell visszatartaniuk a tömeget, hogy szabad maradjon a szükséges sáv. A rohanásban a gyógyszert még futtában adom az apának, a család eltűnik a szemem elől a rendőrök gyűrűjében. Csak remélni tudom, hogy sérülésmentesen fel is jutottak.

Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória

Átok vagy elkeseredés?

A következő 8 busz indulásakor már a rendőrkordon és a menekültek között tolmácsoltam az információhiány miatt felspannolt menekülteknek. Mindig a gyerekeket és a nőket, illetve a szíreket próbálták elsőként feljuttatni, de annyian voltak, hogy minden buszra jutottak. A lábak között préselődő gyerekek kétségbeesetten sírtak, a szülők is kimerültek voltak, de őket egy kis viccelődéssel könnyen ki lehetett zökkenteni a mélypontról. Hitték, amit ígértem és amit én is hittem sokáig, hogy folyamatosan jönnek a buszok, ezért mindenki kijut innen még az éjjel. A férfiakat nem hitegettem, jeleztem, hogy az egyedülállók lesznek az utolsók. Volt, aki beletörődve nyugtázta, hogy 5 reménytelen nap után a ma éjjelt is ebben a rögtönzött táborban tölti. Egy kisgyerekes apa azonban az idegösszeroppanás szélén szórta rám minden sérelmét a tömeg és a rendőrök közé szorulva. Üvöltve győzködtük egymást. Ő engem arról, hogy a magyarok kegyetlenek, embertelenek, én arról őt, ha így lenne, akkor ő legfeljebb a rendőröknek panaszkodhatna most éhen-szomjan, vacogva a pusztában, csakhogy a magyarok nagyon nagy százaléka a menekültekért dolgozik valóban éjt nappallá téve. Mire a busz elment, kicsit lehiggadt. Pár perc múlva azonban újra megtalált és az előzőnél is jobban kikelve kiabált:

Pusztítson háború az országodban, amiért így bántok az emberekkel!

Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória
Fotó: 24.hu / Pál Anna Viktória

Ami őt kiborította, az engem is megviselt. Két öt év körüli gyerek sírt vigasztalhatatlanul. Elvitte az anyjukat a busz, tolmácsok próbálták megnyugtatni őket, hogy holnap már újra együtt lehetnek.

Ekkor már sötét volt és nagyon hideg. A gyerekeket átadtuk az ENSZ munkatársainak.

A kiborult férfi a sírás határán, kérte, mondjam meg az igazat, mikor szabadulhatnak ki innen. Akkor már érezhető volt, bánja, amiket mondott.

Szíriai fiúk csatlakoztak. Ők sokkal békésebben faggattak, miért bánnak velük így? Előttük csak egy cél lebeg.

Szeretnénk eljutni az anyánkhoz. Angela Merkelhez – harsogták kórusban.

A sátrak környéki félhomályban próbáltam újratöltődni. Huszonéves fiú szegődött mellém. Afgán, de Pakisztánban született.  Nemrég Afganisztánba költözött, de rájött, élhetetlen az ország:

A terroristák hívtak, álljak be hozzájuk, azt mondták, az a helyes út. Szerintem nem.

Hét barátjával indult útnak, egyiküket még az út elején elvesztette.

Gyakorlatilag szomjan halt Iránban. Tudtuk, hogy ez megtörténhet. Az apám is könyörgött, ne menjek, mert meghalhatok. De nincs más út. Jó neked, te szabad országban élsz!

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Speaker giving a talk on corporate Business Conference. Audience at the conference hall. Business and Entrepreneurship event.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.