Az 1-es villamos gyakran egy szociálpszichológiai kísérlet. Az alapkérdés: ha három villamos érkezik, a tömeg miért a már amúgy is zsúfolt első szerelvénybe próbálja magát betuszkolni, miközben a második és a harmadik villamos szinte üres? Állandó levélírónk, István népnevelő jellegű levele következik.
A magyar ember, ha két ugyanolyan járatszámú jármű jön egymás mögött, naná, hogy az elsőre száll fel – vagy csak próbál. Az 1-es villamosnak hétköznapra szerintem nem kell menetrend, úgy jön az, ahogy tud. A túltömött villamos nem halad, mögötte a következőnek így kevesebb utast kell felvennie, és szépen lassan utoléri az elöl szerencsétlenkedőt. Jön egymás után kettő, aztán kis szünet, jön egy, ami kivételesen pontos, aztán jön egy, ami alapból siet, utána hosszú ideig semmi, a következő épp ezért több utast visz, és kezdődik a körforgás elölről.
Példa a mai eset. Hosszú ideig (5 perc, ez a Hungária körúton sok idő) vártam, végül megérkezett az én villamosom. A következő már ott virított 2 megállónyira mögöttünk. Két rövid megállónyira. A villamos tele, a vezető pedig megpróbálja kompenzálni a késést azzal, hogy sietteti az utasokat a felszállással. Ez ennél a megállónál nagy gondot nem okozott.
Fotó: BKK
A gondok két megálló múlva kezdődtek. A Sziget fesztiválnak köszönhetően a villamos utasterében lényegesen kevesebb helyük van az embereknek a csomagok miatt, de képzeljük csak el, ahogy egy babakocsis megpróbál felszállni annál az ajtónál, ahol egy gombostű sem fér el. A FUTÁR-on ekkor az állt, hogy a következő villamos már csak 1 percnyire, míg az azutáni 3 percnyire van mögöttünk. A babakocsis észre is vehette az utánunk jövő villamost, mert meg sem kísérelte a villamos utasterébe tuszkolni a babakocsit. A villamosvezető továbbra is sürget.
Hiába, a turisták úgy gondolták, ha egyikük fut és beáll az ajtóba, akkor a többi ráérőst majd úgyis megvárja. A vezető nem így gondolta, rácsukta az ajtót. Aztán visszanyitotta, a külföldi utas kivette a kezét-lábát, az ajtó záródott, a villamos indult, a külföldi “Fuck you!” mondattal elintézettnek tekintette az ügyet. A 300 fős villamoson vannak 280-an, leszállnak 30-an, és fel próbál szállni még 150 ember. A vezető itt is megpróbált sürgetni mindenkit. A következő villamos már közvetlenül mögöttünk volt, a mögötte lévő tőlünk 2 percnyire. A felszólítás nem tette meg hatását, végül is kinek van kedve 25 másodpercet várni a következő villamosra? A csengő már vagy fél perce szólt, mire sikerült bezárni az ajtót és elindulni.
A kocsinként kb. 100 férőhelyes szerelvény utolsó kocsijában mintha 120-an lettünk volna! Egymás hegyén-hátán, ölében, táskán állva (!), az alsó lépcsőn, mindenhol csak ember. Oda még egy hidrogénatom sem fért volna már el. A “cél” előtt a helyzet rosszabbra fordult: senki sem száll le, felszálló viszont annál inkább akad. A csengő csak szólt és szólt, a következő két villamos már mögöttünk állt. Az ajtók záród(ná)nak, de nem megy.
Ezúttal a vezető a saját szavaival próbál meg hatni az utasokra: “Mit nem érteni azon, hogy záródnak az ajtók? Itt van a picsánkban két, de mindjárt három villamos! Ennyire sietős? Szálljon már le, addig úgysem indulunk el, hát nem tudom bezárni az ajtót!”. Nagy nehezen átjutottunk a Szentlélek térre, ahol szándékosan stopperrel mértem, mennyi ideig tart, mire a 300 emberből 290 leszáll a villamosról. Nos, ebben a megállóban 1 perc 24 másodpercet vesztegelt a villamos. Gyors pálya ide vagy oda, menetrend ide vagy oda, sűrű követés ide vagy oda, nem csodálkozom és nem teszem szóvá, ha késik az 1-es villamos, mert nem tud haladni!
