Olvasónk péntek délután a Gödöllői HÉV-vel utazott. Jegye, bérlete nem volt, ezért a pénztárban szeretett volna venni, ami zárva volt, ezért a vonaton a jegyvágótól próbált meg jegyet szerezni. Nehézkes volt, mert a kalauz először zsebre tette a pénzt, majd használt jegyet adott. Többi a levélben:
Kedves BKV-figyelő!
A BKV juttatási rendszerét „érdekesen” kibővítő kalauzzal találkoztam a minap. Meglepő élmény volt.
Június 26-án a Gödöllőről 16:36-kor induló szerelvényen utaztam. A pénztár „természetesen” zárva volt a gödöllői végállomáson, ezért a vonaton voltam kénytelen jegyet venni. Itt kezdődtek a gondok.
A kalauz az Erzsébet park után érkezett egy vékony, 40-45 éves, sötét, göndör hajú, romló fogazatú „hölgy” személyében, kinek száját – köszönés helyett – a „jegyet!” felszólítás tudta csak elhagyni. Akár szerencsének is tekinthetjük, hogy a „hölgy” kerülte a jól bevált udvariassági formulákat, mert a masszív szájszag bizonyosan kellemetlen gyomor-fluktuációt idézhetett volna elő az utazóközönség érzékenyebb tagjainál. A HÉV-et meg emiatt összerókázni nem menő.
A jegyet Mogyoródig kértem (addig utaztam), nyújtottam a papír kétszázast, amit a kalauz szakavatott mozdulattal zsebre tett, és indult volna tovább. Itt követtem el egy nagy hibát: meg mertem kérdezni, hogy:
– elnézést, jegyet nem kapok?
A kalauz valószínűleg kissé halláskárosodott lehetett, mert a kb. 80cm-ről feltett, érthető hangerejű kérdésemre a füle botját se mozdította. Megismételtem hát a kérdést, a válasz velős volt:
– minek az _neked_?
Így negyven felé közeledve nem vagyok ellene a közvetlen hangnemnek, de talán a trágyaszagú kapcarongytól eltávolodott, un. „európai” kultúrkör néhány kommunikációs vívmányát illene megőrizni. A „kedves” modorú kérdésre vétek lett volna ugyanebben a stílusban válaszolni, ezért szelíd mosollyal a képemen csak ennyit mondtam:
– gyűjtöm őket.
A kalauz feltételezhetően csupa jókívánságot mormolt az orra alatt, miközben bosszús képpel felcsapta táskájának fedelét. Kihalászott egy eléggé leharcoltnak tűnő papírdarabot, amit mindenféle kezelgetés nélkül dobott flegma stílusban az ölembe. Egy „előre” lyukasztott, 125 forintos jegy volt.
Itt vált teljesen nyilvánvalóvá az eddigi színjáték lényege és célja: a kedves, antipatikus „hölgy” egyszemélyes önsegélyező egyletet alapított, nemes adakozásnak tekintve az utasok jegyváltási kötelezettségét. Nos, én ilyen módon nem szeretek jótékonykodni, így ismét belegázoltam kalauzunk lelki világába: kértem egy, a viteldíjnak megfelelő összegű papírocskát. Lehetőleg friss lyukakkal. Tudom, perverz vagyok…
Ha egy tekintettel ölni lehetne, nem sok esélyem lenne ennek a posztnak a megírására. A „kiharcolt” jegyemet végül megkaptam, bár boldogabb nem lettem tőle, hiszen nap mint nap hallom a sírást: milyen nagy a BKV vesztesége. Számoljunk csak kicsit: Ha a kedves „hölgynek” csak napi 8 fordulója van, és fordulónként csak 10 utas adományait fogadja jó szívvel, az nettó 16000. 20 munkanappal már 320000 a kalauz zsebébe, a BKV zsebéből. Izé… akarom mondani: a mi zsebünkből.
Azt hiszem, komolyan érdemes elkezdenem jegyeket gyűjteni…
