Még jó, hogy vannak ebben az országban reálisan gondolkodó emberek, és elhajtották a BKV-t akkor, amikor kérvényt nyújtottak be, hogy az ellenőrök hatósági jogkört kapjanak. Sajnos jelenleg is sok sötét ember hiszi azt magáról, hogy a BKV mágikus karszalagjának felhúzásakor isteni erőket kapnak, és ezzel vissza is élnek:
Tisztelt BKV-figyelő!Közismert, hogy kedvenc tömegközlekedési monopol-szolgáltatónk az élmények széles tárházát kínálja a gyanútlanul utazni vágyók számára. Főszerepben: a biztonsági szolgálat magasan képzett, kulturált munkatársai.Történt, hogy tegnap (2008.10.06) délután 12:40 körül munkámból adódóan a körútról a Bajza utcába kellett mennem. Autó helyett a kisföldalatti reális alternatívának tűnt. Alá is ereszkedtem a BKV oktogonnál lévő sátáni szentélyébe, hogy utazási vágyamat a sárga vakond gyomrában kellőképpen kiélhessem. Törvénytisztelő polgárként tettem mindezt érvényes bérlettel a zsebemben, hiszen az emberi jóérzés is megkívánja, hogy a létminimumon tengődő BKV-vezetők gyermekeinek szájától ne vonja el blicceléssel az életet jelentő falatokat egy férfiember.A purgatórium bejáratánál természetesen teljes mellszélességgel jelen voltak korunk cerberusai: azok az egyenruhába öltözött kultuszhívők, akik a „biztonsági szolgálat” álnevet kapták az alvilággal kötött szövetség jutalmául. A jegykezelő automaták előtt(!) jó egy méterrel álló házőrzőnek bemutatom vörös dátumpecséttel ellátott, drága menlevelemet (kelt: az úr 2008. évének szeptember havában, a 27. napon), mely Isten és ellenőr előtt egyaránt tanúsítja, hogy a szentélybe joggal beléphetek. Az őr mordulása után – mely távolról emberi hangra emlékeztetett – előresétáltam, s lassan átadtam magam eme XXI. századi alvilág semmihez sem hasonlítható hangulatának.Csendes merengésemből egyszerre két esemény riasztott fel: egyrészről a lassan beérkező sárga vakond, másrészről a vállamat nem túl finoman lökdöső második számú cerberus. Kérdő tekintetemre az öregedő „Mr. Biztonsági Szolgálat” a következő felszólítást intézte hozzám:– mutass valamit!Első gondolatom az volt, hogy egy rögtönzött néptánc-bemutatóval örvendeztetem meg a produkcióra vágyó alvilági lényt, de ezt kellő gyakorlat hiányában azonnal elvetettem. Felmerült bennem, hogy esetleg egyszerűbb kártyatrükkökkel szórakoztassam, de nem úgy nézett ki ez az egyenruhás kultuszhívő, mint aki vevő rá. Értetlen zavaromat látva konkretizálta igényét az alvilág őrzője:– jegyedet – mondotta távolról alkoholra emlékeztető lehelettel, miközben a szemében a gonoszság kis szikrája kezdett csillogni.Nem tudom, ki hogy van vele, de így, a harmincon jóval túlhaladva számomra valahogy idegen a tegeződő stílus ilyetén használata. Bérletemet ismételten előhalászva ezt meg is említettem az alvilág őrének.Nem vette jó néven, ezért szinte természetesnek tűnik, hogy pont addig nézegette a bérletemet, amíg a szerelvény ajtajai becsukódtak. Ezután kaján mosollyal a képén, teátrális mozdulattal kívánt „jó utazást”, az elhaladó szerelvényre mutatva.– Nem sietek, de jó poén volt! Ezek után akár a dolgozhatna is – említettem meg neki, célozva arra a hat fős, eléggé jellegzetes társaságra, amely épp lekéste a földalattit, s ebből fakadó indulataikat obszcén ordibálással, és a berendezési tárgyak, oszlopok rugdosásával vezették le.– Nem az én dolgom – mondotta, miközben gondosan zsebre tette a szép, piros „biztonsági szolgálat” feliratú kitűzőjét – különben sem te mondod meg, hogy mit csináljak! No, ebben igaza volt! Nekem, mint bérletes utasnak, természetesen semmi közöm nincs ahhoz, hogy a kitűzőjét gyorsan elrejtő „Mr. Biztonsági Szolgálat” tesz-e valamit a pár méterre randalírozó, jellegzetes csoporttal, elvégre valószínűleg ők is fizető utasok. Erről a többi cerberus bizonyosan meggyőződött, mielőtt a kitűzőket pánikszerűen levéve elsunnyogtak volna a csoport közeléből.– Ha maga mondja… egyébként mióta is tegeződünk? – tettem fel neki a véletlenül sem célzatos kérdést.– Mostantól. Nem tetszik? Tegyél ellene! – mosolyodott el a „közfeladatot ellátó személy”-eket a normákat betartókkal szemben megillető védelem biztos tudatában, miközben óvatos pillantásokkal méregette a hangos csoportosulás távolságát.– Csak remélni tudom, hogy a főnökeinek nem ez a véleménye – mondtam, s részemről itt lett volna lezárva a dolog.– Mi van, fel akarsz jelenteni? Próbáld csak meg, nagyon megütheted a bokádat!Ez a fenyegetés eléggé érdekesen hangzott egy őszes halánték alól, levett kitűzővel, a hangoskodó csoport felé vetett félős pillantásokkal, no meg a köztünk lévő enyhe súlykülönbséggel. Lássuk, gondoltam, és elővettem a mobilomat, hogy megörökítsem az utókornak az alvilág eme harcias őrzőjét.Ténykedésemet észrevéve cerberusunk eltakarta a kamerát, miközben választékos modorban tett javaslatot arra, hogy idősödő szüleim mely testrészét rögzítsem byte-ok formájában, majd az időközben odasunnyogó kollégájával gyors megbeszélést tartottak, hogy „baj” esetén ki és mit mondjon, jelen nem levő társuk hogyan „lássa” majd az esetet, ha odáig fajulna a dolog. Érdekes, és tanulságos megbeszélés volt, a részleteit a nyájas olvasó fantáziájára bízom.Az újabb sárga vakond időközben megérkezett, ahová – nem kis meglepetésemre – a nem túl fotogén „Mr. Biztonsági Szolgálat” is felszállt. Szolgálati helyétől – és a közeledő hangos csoporttól – zárt ajtókkal elválasztva egyből visszatért belé a magabiztosság. Egészen a Bajza utcáig kísért az irodalminak kevéssé nevezhető stílusra váltó cerberus, miközben kedélyesen megvitattuk szüleim foglalkozását, a mobillal történő fényképezés rejtelmeit, a létező (neki) és nem létező (nekem) személyiségi és egyéb jogokat, a bokám megütésének konkrétumait (nem voltak) valamint egyéb, hasonlóan fennkölt témákat.A Bajzán leszállva egészen a felszínig kísért, ám nem vette figyelembe, hogy az alvilág őrzőire rossz hatással van a fény, valahogy erejüket vesztik. Különösen akkor, ha látótávolságon belül más „társasághoz” tartozó, de szintén egyenruhás népségek találhatóak, melyre voltam szíves felhívni a figyelmét.Egy óvatlan pillanatban sikerült a vállam felett ellőni egy képet a tisztázatlan nemi szereppel rendelkező követőmről, aki volt oly kedves, hogy megpróbálja kitépni a kezemből a telefont. Meg is lett az eredménye: szakszerűen be is repesztette az érintőképernyőt. Sajnos ezt a helyszínen nem vettem észre, mert miután az akár „rablási kísérletként” is értékelhető megmozdulása kudarcot vallott, eltettem a készüléket, így kedves cerberusunk nyugodtan távozhatott a számára otthonos sötét mélységbe.Hogy mi a tanulság a fentiekből? Szinte semmi, ha csak az nem, hogy ha a szellemi sötétség cerberusainak pórázát túl hosszúra engedik, akkor napfénynél is tudnak károkat okozni. Én meg végre lecserélhetem a régóta utált családi készüléket egy másik modellre.
