Történetünk főszereplője a nagy hatótávú rádiózással kapcsolatos munkájáért Nobel-díjjal is kitüntetett Guglielmo Marconi. Az olasz fizikus munkájának jelentős része korábban már mások által elvégzett kísérleteken alapult – szellemi felmenői között olyan tudósokat találunk, mint Hertz, Faraday vagy Tesla –, éppen ezért történelmileg is maradandó tevékenységét a magunk részéről inkább üzleti találékonyságával hoznánk összefüggésbe. (Anélkül persze, hogy kétségbe vonnánk tudományos igényű munkásságát.)
Marconi és a papírsárkány-antenna 1901-ben
Forrás: Wikipédia
Marconi az olaszországi Bolognában született 1874. április 25-én az olasz Guiseppe Marconi és az ír Annie Jameson második fiaként. Anyai nagyapja egyébként az a John Jameson, aki a manapság világszerte legkelendőbb, Jameson ír whiskeyt előállító vállalatot alapította.
Az ifjú Guglielmo magántanulóként töltötte fiatalkorát, s bár nem volt kiemelkedő teljesítményű tanuló, érdeklődést mutatott a tudományok és különösen az elektromosság iránt. A korszak nagy felfedezése Heinrich Hertztől származott, aki 1888-tól kezdve számos alkalommal mutatta be, hogy az ember képes létrehozni és érzékelni az elektromágneses sugárzást – annakidején „hertzi hullámokként” és „éteri hullámokként” indultak világhódító útra, manapság már csak rádióhullámoknak hívják őket.
Az első saját kísérleteket a húszéves Marconi a család villájának padlásán végezte el – a tudományos munkában nem segítette őt senki, leszámítva persze a komornyikot.
A kísérletek célja a vezeték nélküli távírás gyakorlati hasznosítása volt – bár maga az ötlet már egy fél évszázada a tudományos köztudat részét képezte, a korban meglévő álló anyagokkal és eszközökkel mégsem sikerült senkinek olyan megoldást találnia, ami a vezetékes telegráfnál hatékonyabb lett volna.
Fontos tehát megjegyezni, hogy szemben azon közhiedelemmel, mely szerint Marconi 1909-ben a rádióhullámok felfedezéséért kapott Nobel-díjat, nem talált fel sem új fizikai elvet, sem gyakorlati eszközt, „csupán” (és természetesen ettől teljesítménye semmivel sem kisebb) a rendelkezésre álló alkatrészeket tökéletesítette és rakta össze újszerű módon. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia is ezért méltatta.
Első találmánya 1894-ben egy olyan csengő volt, amely villámlás esetén szólalt meg, azonban nem sokkal később már egy távíró gombnyomására is képes volt működtetni. Apját annyira lenyűgözte ez a bemutató, hogy (miután meggyőződött a vezetékek teljes hiányáról) a tárcájában lévő mindent pénzt a fiának adott a kísérletek folytatására. Ez tette lehetővé számára, hogy 1895-ben már a szabadban állítsa fel antennáit – rövid időn belül 2,4 kilométeres távolságban.
1897 márciusában a brit kormányzat számára tartott bemutatókat, melyek során 6 kilométeres távolságra küldött vezetékek nélkül morzejeleket. Májusban ugyanezt a kísérletet már úgy végezte el, hogy a két antenna között nyílt tenger terült el, és a 6 kilométerből hamar 16 lett. A demonstrációt júliusban az olasz kormány számára is megismételte.
Ugyanebben az évben, tehát mindössze 23 évesen alapította a Marconi korlátolt felelősségű társaságot, amelynek nemcsak az ad történelmi jelentőséget, hogy még a Titanic fedélzetén is a vállalat által gyártott rádió volt található, hanem az is, hogy egészen 2006-ig valamilyen formában fennmaradt – ekkor pénzügyi gondok miatt az Ericssonnak sikerült felvásárolnia.
Marconi a századfordulón kezdett el azon gondolkodni, hogy miként lehetne felvenni a versenyt a transzatlanti távíróvezetékekkel. Az eredeti gondolat után nem sokkal már azt is bejelentette, hogy 1901. december 12-én sikeresen közvetítettek jeleket a délnyugat-angliai Cornwallban található, nagy teljesítményű állomásból a kanadai St. John’s városkától nem messze található, Signal Hillen 152,4 méterre felengedett papírsárkány-antennáig. A két pont között 3500 kilométer található.
Az első transzatlanti jelátvitelt sokan kétségbe vonták (és vonják a mai napig), mivel egyrészről a (hiányos) dokumentáció nem erősítette meg a bejelentetteket, másrészről elvileg az S betű morzekódját közvetítették, amit könnyen össze lehet keverni a légköri zajokkal.
Állításának bizonyítása érdekében Marconi egy jobban megszervezett és dokumentált módon ismételte meg a kísérletet: 1902 februárjában az SS Philadelphia Marconival a fedélzeten nyugatra indult, hogy pontosan megállapíthassa a cornwalli állomás hatótávolságát. A közvetített hangok maximális erejét 3378 kilométerben állapították meg – éjjel. Ugyanis a megismételt kísérletben derült fény arra, hogy a rádióhullámok nappal kisebb távolságra képesek.
Vagyis bár a 110 évvel ezelőtti kísérlet valószínűleg csupán reklámfogás volt, elengedhetetlen volt ahhoz, hogy bizonyságot nyerjen az, hogy a rádióhullámok valóban képesek több száz kilométert utazni, ráadásul éjjel többet, mint nappal.
S bár kedves az illusztráció, valószínűleg tehát így nem, de legalábbis nem így történt:
