Íróasztal, kerek tárgyaló, négy szék. Félszobányi térkép, rajta apró logók, amelyek a Mol jelenlétét mutatják a világban. Egy szekrény tetején szponzorációs kenulapát dől a falnak. Újságok, napi- és hetilapok. Mindet olvasni kell. Online, offline.
„Reggelenként SMS-en érkező médiafigyelésre ébredek. Jobb, mint a kávé. Segít abban, hogy tudjam, mivel kezdjem a napom” – avat be napi rutinjába Somlyai Dóra, majd hozzáteszi: „Szívem szerint vastagabb HVG-t is olvasnék, de a világ változik. Muszáj nézni, hallani, a részleteket is megismerni, az összefüggéseket meglátni. Tudni kell, hol élünk pontosan, milyen környezetben jelenik meg, hirdet a cég. S mindezt nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is. Az ukrán választások hírei, vagy Horvátország EU-csatlakozásának alakulása éppúgy a munkám része, mint a hazai médiapiac követése.
A média ma már tényleg mindent elér és lefed, miközben meglehetősen leegyszerűsít. Kereskedelmi, bulváros, nagyon pörög. Nem tudni, hogy ez jó irány-e, de adottságnak tekintem. Azt olvastam valahol, hogy a gyerekeinknek inkább az offline világot kell tanítani, mert az online-ban élik a mindennapjaikat.”
Hat névjegykártyája volt eddig. Onnan tudja, hogy a barátnője őrzi mindet. Ő maga nem sokat mereng a múlton. Nem gyűjt régi tárgyakat, nem tárol „régi energiákat”. Helyet hagy az újnak. A mostani névjegye is új, alig pár hónapos. Az áll rajta: Mol csoport, társasági kommunikáció, igazgató.
Útkeresés
Persze kellett ehhez tizenöt év, két diploma és megannyi tapasztalás, tanulási folyamat. Úgy, hogy középiskolásként még azt gondolta, hogy a legtöbb osztálytársához hasonlóan, belőle is angol-olasz szakos nyelvtanár lesz. Gondolhatta, hiszen mindkét nyelvből felsőfokú nyelvvizsgával fordult az egyetemi felvételire, köszönhetően a balatonfüredi Lóczy Lajos Gimnázium elvárásainak, amely tanulóitól megkövetelte a nyelvvizsgákat. Eleinte túlteljesített, majd szelektált, s inkább a felvételi pontszámokra, mint az átlagra koncentrált. Az ELTE felvételi bizottsága előtt állva aztán rájött, ez nem az ő világa. Bölcsészpálya helyett a Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Főiskola felé fordult, közben megtanult valamit, amit az iskolában nem feltétlenül magyaráznak el: „Egy-egy kudarc néha éppúgy kell, mint a siker. A lényeg pedig az, hogy amit csinálunk, abba tegyük oda magunkat.”
Az igazi próbák sorozata azonban csak ekkor kezdődött. Merthogy másként méri a sors a mindennapokat Budapesten, mint a Balatonnál. A tanulmányok mellett már munkát vállalt, hogy fenntartsa önálló fővárosi életét, s fedezze a hallgatói élettel járó kiadásait. Nyelvtudása adta a lehetőséget: sikeres vizsgát tett idegenvezetői ismeretekből. „Még ma is, álmomból felébresztve is fel tudnám sorolni Budapest nevezetességeit, legérdekesebb történeteit. Szép és hasznos idők voltak azok. Megtanultam, hogyan kell beszélni és bánni a legkülönbözőbb emberekkel, és megtanultam azt is, hogy a közönséget nem feltétlenül az érdekli, amit el akarunk nekik mondani.”
De bármennyire is színesek voltak az idegenvezetői évek, vagy volt vonzóan jövedelmező a budapesti szállodák recepciós munkája, a diploma megszerzése után egyértelmű volt számára: tovább kell lépni. És megnyílt előtte egy másik világ karrierlehetősége.
Előbb a PR-szakterületbe (M&H) kóstolt bele, aztán marketingmenedzser lett (Compaq Computer és HP), majd következett a marketingigazgatói, illetve vállalati kommunikációs igazgatói poszt (Pannon). Tanult egyfolytában, beült újból az iskolapadba (Corvinus Egyetem), haladt a kicsiktől a nagyok felé, de hogy a végén találkozik az egyik legnagyobb céggel, azt álmában sem gondolta. „Különös talán, de szerettem a szállodában a pult mögött dolgozni. Sőt, azt is szerettem, ha néha karácsonykor, ünnepnapokon kellett bent lennem. Míg másoknak lelassult az idő, mi pörögtünk. És akkor pihentünk, amikor mások már újra dolgoztak. De ezt csak addig lehet csinálni, amíg az ember a saját életét éli. Családdal ez nehezen összeegyeztethető feladat. Ami megmaradt abból az időszakból, az már csak a hangulat, ami elkap, akárhányszor belépek egy hotel ajtaján.”
Ám amíg úgy hitte, elmaradnak az ünnepi munkanapok, a zsúfolt hétvégék, egyre inkább belemerült a kommunikációs szakma állandó készenlétet követelő világába. Akárhol dolgozott, mindig újra kellett tanulnia a céget, a vállalatot, a felada-tokat, s amíg PR-esből marketingessé, majd kommunikációs szakemberré képezte magát, egyre komolyabb és összetettebb feladatok vártak rá.
A Molnál pedig már egyszerre művelhet mindent: PR-es, marketinges, kommunikátor, imázsfejlesztő. Profi csapatot irányít, az embereit maga választhatja meg. Három éve szinte ugyanazokkal dolgozik. Mindannyian a Molnál voltak előtte is, merthogy – ahogyan nem gyűjti a régi dolgokat – nem szokása, hogy rögtön magával vigye a régi csapatát. Mindössze ketten érkeztek a múltból, ők is azért, mert így alakult az életük. „A Pannon után kisebb cégnél akartam dolgozni, azt ter-veztem, nyugodtabban telnek majd a napjaim. Aztán lám, mi lett belőle. Azt sejtettem, hogy nagy cég a Mol, de fogalmam sem volt arról, hogy ekkora. Majdnem egy év telt el, mire úgy éreztem, hogy végre komfortosan mozgok a vállalat ügyeiben.
Mert kívülről persze leginkább az üzemanyag látszik belőle, a valóságban azonban az a helyzet, hogy nem ez adja a legnagyobb üzleti bevételt. Kitermelés, finomítás, kutatás-fejlesztés, biotechnológia, innováció, tőzsde; a Molhoz tartozik a TVK, és Magyarországon kívül majdnem negyven országban van jelen az olajcég” – árnyalja a képet Somlyai Dóra. „A multibrand stratégia révén Európában nem feltétlenül rajzolódnak át Mol-pirossá vállalataink vagy benzinkútjaink, de ettől még az olasz IES-kúthálózat is a Molé, csakúgy, mint a szlovák Slovnaft és a horvát Tiffon. Szóvivőként négy-öt hónap kellett ahhoz, hogy magabiztosan ki tudjak állni a nyilvánosság elé, mert amit mondok, az perceken belül végigfut a világ hírügynökségein. S amikor már azt hittem, belerázódtam, megszoktam, kellő jártasságot szereztem, máris megtapasztalhattam, milyen is egy igazi ellenséges felvásárlási kísérlet (OMV kontra Mol)” – magyarázza a Mol kommunikációs igazga-tója, aki utólag azt mondja, ez volt a legizgalmasabb tanulási folyamat az életében: „Néha úgy éreztem, hogy ezt már ingyen is csinálnám, mert olyan tudást adott, ami nem tanítható az iskolákban.”
Közös felelősség
Munkája legnehezebb részének azt tartja, hogy úgy mutassa be a Molt a médiában, hogy mindenki értse a vállalat szerepét és szándékait. Furcsa talán, de azok a legmegnyugtatóbb napok, amikor egyetlen hírt sem talál a cégről. Ritkák ezek a pillanatok, de azt jelzik, minden halad a maga útján. A jó hírek ugyan mindig fontosak, azok, amelyek a Mol szponzorációs életéről, társadalmi szerepvállalásainak fontosságáról szólnak, miközben a média egyre hangosabban és erőteljesebben foglalkozik a klímaváltozás okaival, hatásaival és következményeivel. Egy olajcég életében ez komoly kommunikációs kihívást jelent: „Az emberek valamiért, tőlük függetlenítve vagy fel nem ismerve a közös felelősség súlyát, csakis a nagyvállalatoktól, a csúcstalálkozóktól és a szigorodó rendeletektől, szankcióktól várják az erre vonatkozó megoldást. Nehéz közös felelősségről beszélni, amikor sokszor lobbimunkának tűnnek az érdemi érvek is. De mi tesszük a dolgunkat: folyamatosan fejlesztünk, beruházunk, minőséget javítunk, mindezt a szén-dioxid-kibocsátási táblázattal a kezünkben – vagyis igyekszünk fenntartható fejlődésben is az élen járni. Persze mindezt a benzináremelések vagy -csökkenések híre mellett nem könnyű komplexen elmagyarázni.”
A kommunikációs igazgatónak persze más kihívásokkal is meg kell küzdenie. Szeretné például lefutni a maratoni távot. S hogy miért? A válasz egyszerű: „Azért a pár másodpercért, amíg átérek a célon.”
