Felmérések szerint a magyar huszonévesek kétharmada nem repül ki „időben” a családi fészekből. Az „időben” azért került idézőjelbe, merthogy pont ez a probléma: kinek, mikor van időben. Úgy tűnik, egyre inkább kitolódik az önálló életkezdés, (egyeseknél) a munkába állás és a gyermekvállalás is. Ez pedig terhet jelenthet a szülőknek. Pszichológusok szerint egy idő után igenis noszogatni kell(ene) a „mamahotelben” ragadt „gyerekeket” ahelyett, hogy a végtelenségig kiszolgálják őket a szülők.
Na igen, de hogyan? Hiszen a gyerekünk mégiscsak a gyerekünk… Íme néhány életből vett eset, amelyek a noszogatást igazolják: szép és kevésbé szép útra bocsátások.
Sipirc, oldd meg magad, ahogy tudod
Beáék hárman vannak testvérek, a bátyja már elköltözött, az öccse még tanult, ő maga már dolgozott egy ideje, de még otthon lakott. Használta, fogyasztotta, amit a szülei vettek és elétettek. A szülőknek viszont már kezdett elegük lenni abból, hogy a felnőtt lányukról ők gondoskodjanak, és ennek egyre gyakrabban hangot is adtak. Bea dolgozott, néha szórakozott, és közben arról ábrándozott, hogy egyszer neki is lesz saját lakása. Addig is élvezte a kényelmes szülői kiszolgálást.
Aztán egyszer valami sokadik apróságon úgy megorroltak rá a szülők, hogy egyszerűen kitették a szűrét. Ezen nagyon megbántódott. Először el sem akarta hinni, hogy ez történt vele. Aztán meg kétségbeesett.
Jobb híján a barátnőjéhez költözött. Szerencséjére ekkoriban nagyot fordult az élete: utolérte a „SZERELEM”. Bélával pedig már minden olyan egyértelmű volt – először a fiú szüleinél laktak, hitelt vettek fel, úgy kezdtek építkezésbe, és meglett a saját ház. Persze közben saját szüleivel is kibékült – belátta, hogy igazuk volt, még ha nem is volt szép az elválás tőlük.
Összeomlott, segíteni kellett neki
Kati testvére, Balázs nem túl korán, de megnősült, albérletbe költözött a párjával. Csakhogy a házassága nagyon hamar zátonyra futott. Felesége adta be a válást, és Balázst ez az egész teljesen letaglózta. Hazaköltözött. Jólesett neki újra otthon lenni, de egyfolytában csak a sebeit nyalogatta. A szülők pedig hiába próbáltak mindenben a kedvére tenni, semmi sem tudta őt feldobni, felrázni. Kati volt az, aki végül kimondta, ez így nem lesz jó hosszabb távon. Közölte a családdal, hogy az öccsének ismét saját lábra kellene állnia, hogy túl legyen a válásán.
Összedugták a fejüket, és találtak is megoldást. Balázst türelmesen rábeszélték, vegyen egy kis lakást – ehhez a szülők, és Kati is adtak anyagi segítséget, és a hitelintézésben sem hagyták magára. S hogy a családi vissza nem fizetendő kölcsön se okozzon később nézeteltérést, írásba foglalták, hogy a szülői örökség mekkora részéről mond le cserébe Balázs. Ez így mindenkinek megfelelt. Azóta már belátta az öcs, hogy az önállóság segített neki talpra állni, újraépíteni az életét. Nővérének örökre hálás.
Muszáj volt elküldeni, hogy észhez térjen
Ildinek egy fia van, egyedül nevelte fel (a volt férje anyagi támogatásával). Richi ahogy elkezdett dolgozni, két végéről égette a gyertyát. Az sem volt ritka, hogy a barátait hazacipelte, és az anyai lakásban folytatták hajnalig a bulizást. Ildinek ez már nagyon kellemetlen volt, és aggódott is a fiáért, mert észérvekkel sehogy sem tudta józanabb létre téríteni. Mosott, főzött, takarított rá, ahogy régebben is, de egyre sűrűbben nyelte a könnyeit.
Végül egy barátnője tanácsára nehéz szívvel, de azt mondta a fiának: itt a bőröndje, ennyi volt, költözzön albérletbe. Úgy okoskodtak ugyanis, hogy ha a fiúnak kell saját magát eltartania, kevesebb marad neki a bulizásra. Richi nagyon mérges volt, de kénytelen-kelletlen vette a sátorfáját. És bejött a terv – kijózanítóan hatott rá az önállóság. A bulizásról azóta sem mond le, de már sokkal visszafogottabb. Ildi úgy véli, attól még messze van, hogy saját lakást vegyen magának, de beszélgettek már róla, hogyan is lehetne nekifogni egy ilyen tervnek.
Szeretne önálló lenni, de nem tudja hogyan
Anna már közelebb a harminchoz, mint a húszhoz, három éve van szakmája, amit imád, addig csak alkalmi munkákat tud szerezni, és ha van bevétele, akkor sem keres túl sokat. Arra mindenesetre nem eleget, hogy önállóan megéljen. Más munkát meg nem hajlandó elvállalni, mert úgy véli, ha kiesik a gyakorlatból ha nem frissíti folyamatosan a tudását, akkor nagyon nehéz lesz később a szakmájában maradnia.
Nagyrészt a szülei tartják el, ők látják el mindennel. Anna pedig folyton arról beszél, hogy milyen jó lenne külön költözni, önálló felnőttnek lenni. De gyakran még arra sem képes, hogy elmosogasson, vagy hogy kimosson, legalább magára. A hasonló dolgok miatt vannak náluk összezördülések – ő ilyenkor igyekszik is kicsit, aztán megint elengedi magát. És kezd fogyni a szülői türelem.
Anna most azt ígérte nekik, hogy egy éven belül szerez magának olyan munkát, amiből képes lesz fenntartani magát. A szülők közben azon gondolkodnak, hogy esetleg eladnák a házukat, és vennének egy kisebb lakást, a maradékból pedig a lányuknak segítenének abban, hogy önálló életet tudjon kezdeni. De ezt még nem árulták el Annának. Egyelőre várnak, egy újabb évig, hátha magától is képes lesz az önálló élet kialakítására.
Ön mit tenne Anna, és a szülei helyében? Ha a családjában volt hasonló eset, hogyan oldották meg?
