BAZ nem az ország leggazdagabb, legboldogabb megyéje, az országos átlagnál alacsonyabbak a bérek, magas a munkanélküliség, sokan élnek szegénységben, nyugdíjasként pedig különösen nehéz az élet – igaz ez a megyeszékhely Miskolcra is.
A belvárosban a harminchét éves Krisztiánt kérdezzük a terveiről, különösen arról, hogy gondol-e már most a nyugdíjra, s ha gondol, netán készül is az úgy három évtized múlva elérkező életszakaszra.
Krisztián egyelőre nem alapított családot, azt mondja, leginkább azért, mert bizonytalannak látja a jövőt, hézagosnak a közbiztonságot.
Úgy gondolom, az oktatás gyenge, a nálam is fiatalabbak képzetlenek, ódzkodnak a fizikai megpróbáltatástól, hozzánőttek a számítógéphez, le nem teszik a telefonjukat, virtuális világban élnek, nem érdekli őket se a munka, se az előrejutás…És egyszer majd ennek a generációnak kéne előteremteni az én nyugdíjamat.
Krisztiánban is felvetődött, hogy nyugatra költözik, „vagy egészen nyugatra, vagy legalább Magyarország nyugati felére”, de Miskolchoz köti őt beteg édesanyjának ápolása.
Krisztián biztonsági szolgálatvezető egy ügyfeleket kiszolgáló cégnél. Munka mellett is tanul. „Három informatikus végzettségem van, és dolgozom egy saját informatikai projekten, ha beindul, abból biztos egzisztenciát teremthetek a leendő családomnak.”
Takarékos típus. „Mindig is élére állítottam a pénzt, folyamatosan gyűjtök, így most szinte meg se éreztem, amikor egyszerre kellett finanszíroznom a jogosítványszerzést és édesanyám műtétjét, kezelését, ami összesen kétmillió forintot tett ki.”
A nyugdíjasévekre egyelőre nem spórol. „Először is meg kéne élni azt a kort. Méghozzá jó egészségi állapotban, hogy ne az legyen, hogy végigdolgoztam az életemet, aztán, amikor végre megpihenhetek, ledöntenek a lábamról a betegségek. Szerintem fiatalon kell élni, ezért, amikor az időm engedi, utazgatok. Mikor, ha nem most? De előbb-utóbb azért az időskorra is gondolni kell. Egy ismerősöm aranyba fekteti a megtakarítását. Mások tőzsdébe. Én egyelőre ott tartok, hogy lassan eljön az idő, amikor havi néhány tízezer forintot nem sajnálok majd nyugdíj-előtakarékosságra szánni.”
*
Krisztiánhoz hasonlóan Márta is tősgyökeres miskolci, vele egy parkban beszélgetünk.
Márta ápolónő a város egyik egészségügyi intézményében, pár éve van vissza a nyugdíjig. Három gyereket nevelt fel, két fia itthon él, a lánya viszont nem volt még húszéves, amikor Spanyolországban telepedett le, és esze ágában nincs hazajönni. „Úgy gondolom, szegényednek el az emberek, azt látom rajtuk, hogy egyre szomorúbbak, egyre pesszimistábbak, és egyre több a rosszindulat. Miskolcon rengeteg munkahely megszűnt, bezártak a gyárak, ahol a szüleim is dolgoztak, odalett még a szakmunkásképzés is. És ahogy egyre kevesebb a pénz a zsebekben, úgy húzzák le sorban az üzletek is a rolót.
Márta, mióta az eszét tudja, tiszteli az időseket. „És egyre inkább bánt, hogy a társadalom nem becsüli meg őket. Rosszul vagyok attól a szótól, hogy „nyugger”.
Márta talpraesett asszony, nem tart a saját nyugdíjaséveitől, noha Krisztián aggodalmában osztozva ő sem tudja, ki teremti majd elő a jövő nyugdíjait. „Tisztában vagyok vele, hogy már rám is szerény nyugdíj vár, de ha szükség lesz rá, elmegyek akár takarítani is, mint az a hetvenéves ismerősöm, aki, hogy a rezsi és a gyógyszerek kifizetése után élelmiszerre is maradjon némi pénze, lépcsőházat takarít. Az biztos, hogy a gyerekeimet nem akarom terhelni. A lányom mindig hív, hogy költözzem ki hozzá végleg Spanyolországba, de nekem épp elég évente egy hónap. Abból is csak két hétig pihengetek nyugodtan, de aztán rám tör a honvágy, jönnék vissza, mert szeretem ezt az országot, és különösen szeretem a városomat. A lányomat is mindig emlékeztetem: sose feledd, hogy magyarnak születtél.”
A nyugdíjasévek tétlenségétől nem tart Márta, adnak majd örömteli feladatot az unokák.
Meg egyébként is mindig a jót, a pozitívumot keresem, hiszen búbánatban nem lehet leélni egy életet. Amim nincs, az nem is hiányzik.
*
Miskolcról bő háromszáz kilométert autózunk nyugatnak: Győrben parkolunk le.
Errefelé határozottan bizakodóbb az élet, és bár előfordulnak borúlátóbb gondolatok, de beszélgetőtársaink közül senkinek sincs veszélyben se az optimizmusa, se a közvetlen megélhetése.
Nyugdíjasokkal társalognánk a városháza melletti szökőkútnál; először kosztümös szépkorú asszonyokat szólítunk meg, de épp kávézóból jönnek, vagy kávézóba mennek, és inkább egymással csevegnének. Viszont odalép hozzánk a hatvankilenc éves Vilmos szaki, akiről hamar kiderül, hogy „cellavezetőként” vonult nyugdíjba a Rába művektől. Esetében a cellavezetést természetesen nem büntetésvégrehajtásilag kell értelmezni, ugyanis a gyárban, mint megtudjuk, ez amolyan művezetőféle beosztás.
Vilmos a hetvenes évek közepén végzett egy győri szakmunkásképzőben, másnap már munkakönyve volt a kor vezető magyar járműipari cégénél, a Rábánál, ahol aztán végigdolgozta az életét. Méghozzá meglehetősen sűrűn dolgozta végig: meséli, annak idején lehetett és érdemes is volt túlórázni, pluszműszakot, hétvégét vállalni. Épült is szépen az egzisztencia, lett mire megnősülni, gyerekeket vállalni és tisztességesen felnevelni őket.
Vilmos negyvenhét év rábás munkaviszony után öt éve tette le a kalapácsot; az extramunkák révén magas átlagbére miatt az igazán jónak mondható kétszáznegyvenezer forinttal nyugdíjazták. „Ami azóta az inflációt követve fölment négyszázezerre. Ehhez jön az asszony száznegyvenezer forintja. Az összesen ötszáznegyvenezer. Ketten tökéletesen kijövünk belőle, pláne, hogy a gyerekeink jó állásokban vannak, nem kell segíteni őket.”
Ráadásul Vilmos tekintélyes anyagi trambulinról dobbantott bele a nyugdíjaslétbe, köszönhetően annak, hogy az utolsó huszonegynéhány aktív évében előtakarékoskodott: „A gyár felajánlotta, hogy ha a fizetésem két százalékát egy ilyen számlára utaltatom, akkor ad hozzá még nyolc százalékot. Sok kollégámmal együtt én is igent mondtam. A két százalékot észre se vettem, viszont amikor nyugdíjaztak, hatmillió forintot kaptam.”
A tücsök és a hangya című mesében Vilmos lenne a hangya.
Fabulai szerencse, hogy kétszáz méterrel odébb, a sétálóutcában összefutunk a „tücsökkel” is: padon ülve, lábát lezserül keresztbe téve élvezi a koradélutáni verőfényt, tekintete hetvennégy férfiéletév rutinjával simogatja a cekkerező hölgyeket.
Ő Tibor.
Negyven évig ült a volán mögött, eleinte teherautón sofőrködött, aztán kamionra került. Ha azt állítjuk, hogy kalandosan élt, hát, nagyon keveset mondtunk el róla; itt legyen elég annyi, hogy ha Moldova György annak idején ráakad Tiborra, alighanem egész fejezetet szán rá a kamionosokról írt könyvében. (Aminek a címe, ugye, az volt, hogy: A pénz szaga. Tegyük hozzá: Tibor illatok százairól is be tudott volna számolni a Mesternek.)
Amúgy Tibor annyiban nem tücsök, hogy ő sem ugrott el a túlórák elől, annyiban viszont hajaz a mezők paganinijére, hogy a jövőre nem gondolva rendre elmulatta, amit keresett.
Külön pech, hogy a rendszerváltás utáni elszabadult években a munkáltatói rendre minimálbérre jelentették be őt, így amikor Tibor 2010-ben, hatvanévesen visszavonult az aktív sofőrléttől, mindössze havi nyolcvanötezer forint nyugdíjat állapított meg neki a hatóság, és az összeg ma sem több százhetvenezer forintnál.
Az utolsó tíz évben ugyan Tibor is fizetett a munkahelye által támogatott nyugdíj-előtakarékosságot, de a szerény hivatalos keresete miatt ez csupán másfélmillió forintot fialt a slussznál. „Ami azért nem volt ám olyan kevés – mondja Tibor –, de én pár hónap alatt eltapsoltam. Szeretek élni, ez van.”
Meséli, csak már hetven fölött jutott eszébe, hogy tán okosabban is beoszthatta volna a pénzét. „De így se szomorkodom, annyiból vagyok el, amennyim van. Szép az élet, s én örülök, hogy élek. Nézd, milyen szépen süt a Nap!”
